Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-05-02 / 9. szám

1969-1970 XIX. Három család állapotrajza 2. Ináncsiék Ináncsi Lászlónéval is az egészségügyi ál­lomás előtt ismerkedtem össze, miközben a szövetkezet teherautójára várakozott. Nagy­­nevetve tiltakozott, amikor föltételeztem róla, hogy a napi fárasztó munka után már terhes lesz a vendéggel — velem — beszél­getnie. Méghogy neki terhes volna a vendég! Méghogy ő fáradt a beszélgetéshez! Egyébként nem is volt az beszélgetés. Csak győztem jegyezni, amit Ináncsiné mondott a kétszavas kérdésre: — Hogyan élnek? — A nagymama főz, ő bánik a háztáji jó­szággal is. A húgom, Orosz Margit elvált asz­­szony, ő is velünk étkezik, de külön lakik. A téesz végett jó ez a közös konyha, így mindketten nyugodtan dolgozhatunk, tudjuk, hogy a mama mindent ellát idehaza, már úgy értem, mindkét házban, a Margitéban is, meg a miénkben is. — A férjem már nyolc—tíz éve Budapes­ten dolgozik, kőművesekkel. Hetenként egy­szer jár haza, általában 2500—3000 forintot hoz havonta. Az utazás nem kerül sokba, 56 forint, de egyet egy hónapban a vállalat áll. („Az ember summásmunkával keresett az idén 102 pengőt, ez az esztendő napjaival el­osztva, napi 29—30 filléres átlagot jelent a csa­lád, napi nyolcfilléres átlagot egy családtag számára — írja Szabó Zoltán az egyik tardi családról. — Ez a számítás persze teljesen elvi értékű, hiszen a kereset jó része elment a ház javítására, adósságtörlesztésre, odahaza az ösz­­szes vagyonuk pár fillér, az embernek ponto­san 6 fillérje van a zsebében.”) — Van egy katonafiúnk. Mezőgazdasági gépszerelő a szakmája. Három évig tanulta, másfél évig gyakorolta, aztán bevonult. Hat ötvenes órabérrel kezdte, de fél év alatt le­tette a gépkocsivezetői tanfolyamot motorra, traktorra, mindenre. Igaz, akkor csak egy­szer jött haza, hat hónap után, mint egy régi summás. — Még egy fiúnk van, 15 éves, szakmun­kás tanuló Miskolcon, a Nagyvágóhídon. Már ő is keres: 120 forintot. Hetenként jár haza. Miskolcon az üzemben egy forintért kap na­ponta ebédet és reggelit. A vacsorát neki magának kell kiállítania. Hát én fölpako­lom alaposan kenyérrel, hússal, szalonnával, süteménnyel, gyümölccsel. De azt hiszi, ki­tart nála egy hétig? Dehogy! A fizetésén túl 150 forintot visz el hetenként — pótlásra. De kell is neki az erő, hisz’ szakmunkásként dol­goznak már, pedig csak másodéves tanuló, mert kevés az ember. (1935: „Ételük csupán leves, nagyrészt tész­taleves, rántottleves, ilyesmi. Húst az ember utoljára még a munkában evett, az asszony nem emlékszik rá, pontosan mikor, úgy ta­vasszal lehetett, — mondja. Cukor az egész esztendőben egyszer volt a háznál, mikor a kisgyerek nagyon meghűlt, az anyja teát fő­zött neki, abba tett néhány kockát.”) — Én, hiszen tudja, szövetkezeti tag va­gyok. Meg tanácstag is. Az én szavam is ben­ne volt abban, hogy végre kiépítik ezt az utat; éppen ott volt, hallotta, hogy Piros néni milyen tűzbe jött miatta egyik nap, ideje tényleg, hogy' megcsinálják, senki se böcs­­mölje a tanácsot az út miatt. — Ezt a házat félig építőben vettük. Én vakoltattam, vettem belé az ajtókat, ablako­kat. 1963-ban megrongálta az árvíz, mert nem betonalapon áll, de annak már nyomát se látni, igaz? Itt, a zárt verandán vagy a nyitott kicsin vagyunk legtöbbször, itt szok­tunk enni is. A konyhában nincs tűzhely, minek?, úgyis a nyári konyhában főzünk, de „A nagymama főz, ő bánik a háztáji jószággal is.” A „fizethetetlen” nagymama Ináncsiné kipróbálja az új gáztűzhelyet itt tartjuk a mosógépet. Ebbe a szobába most akarunk venni bútort, valami szép hálót. Ebbe a szobába pedig a télen tévé kerül. (1935: „Földje nincs, mindössze a ház egyik szobája az egyik tardi napszámosember tulaj­dona, az is a feleségére maradt örökül. Az egyik ablakot szalmazsákkal tömték el, a má­sikat deszkával szögezték be és csak a harma­dikon hivalkodik ablaküveg... A falat nem­régiben tapaszthatták meg sárral, ahogy hoz­záér az ember, nedves és hideg. A kemencét szalmával és kukoricacsutkával táplálják, ke­gyetlenül füstöl, ez a füst befutja a szobát és valami kevéssé melegít is, amíg kimegy a be­­deszkázott ablak résein. Az asszony, egy na­gyobb és egy kisebb gyerek mezítlábasán sétál a szobában... Az ingó: egy ágy, egy keskeny és alacsony padka, melyen a négy családtag egyszerre aligha férne el, láda, egynémely ócs­ka holmi és mindenkinek annyi ruhája, amennyi éppen rajta van. Földjük nincs semmi, állatjuk semmi, búzájuk, termésük télire sem­mi, felsőkabátja egyiküknek sincs, cipője nincs az asszonynak és a két gyereknek.”) — Mindezt kettőnk keresetéből szereztük, mert nekünk 46-ban semmink, de semmink se volt még. Tudom én, hogy maguknak, vá­rosiaknak, nem nagy szó egy olajkályha vagy egy gáztűzhely, de nekünk! Nekünk... Nem is tudom elmondani, milyen könnyebbség. — A kereset a téeszben nem rossz. Tizen­három és fél ezer forint volt a keresetem 1968-ban. Az idei talán még több lesz. És ehhez még hozzájön a háztáji. Van egy fias kocánk, egy hízónak valónk, kettőt eladtam, mert nem szerettem őket, meg kellett a pénz is. Tehenünk nincs, nehéz takarmánnyal bír­ni. Különben is, lesz a boltban tej, még a csarnokba se kell menni érte. Csirke, liba sok volt, de jó néhány elpusztult, igaz, maradt is. - Tyúkom van öt, csirkém 16, libám 20, meg nyolc japáni lúd. Látja, ezért fizethetet­len a nagymama! Igaz, azt mondja, csak ad­dig vállalja a bajlódást a jószággal, amíg a nagyobbik fiam leszerel, aztán nem csinálja a háztartást. Pihen. 64 éves, de az unokái csak az ő főztjét szeretik. — A férjemnek nehezebb, ő magát kosz­tolja, tönkre is ment bele a gyomra. Pedig nekem azért nincs se szombatom, se vasárna­pom, mert két emberre készítek, csomago­lok, nem is számítva a katonafiamat. Azért moziba el-eljárunk, a mama is nagyon sze­reti. Még színházban is voltunk, de most na­gyon elfoglaltak vagyunk. A fürdőbe is el szoktunk járni Bogácsra, én tévét is szoktam nézni, amíg volt a fiatalok klubjában, amióta onnan elvitték, azóta a tanácselnökéknél. Ö is fotográfiákat mutogat, a gyerekekről főleg. A nagymama, ahogy az unokái kerül­nek szóba, fölélénkül, a maga csöndes-szerény módján büszkélkedik velük: milyen jó kiállá­sú gyerekek; mennyire szeretik őt, talán még jobban, mint az édesanyjukat (ezt azonban csak akkor mondja, amikor Ináncsiné kikí­séri az egyik vizitbe jött szomszédasszonyt); hogy csak az ő főztjét kérik; hogy azt hitte: a nagyobbik sír majd bánatában, mert kato­náskodnia kell, s itthagyja a szülői házat, de nem, megszokta, most már igazi ember. Amikor kikísér, odasúgja még: — A szülők, látja, el se hiszik, hogy fel­nőnek a gyermekeik. Azt szeretnék, az én lányom is azt szeretné, ha mindig a szok­nyájuk mellett maradnának. De én azt mon­dom, ha egyszer megnősül az a gyerek és családot alapít, akkor ne a szüleit szeresse, hanem a feleségét meg a gyermekeit, így lesz csak boldog. És az, hogy boldog legyen, az a legfontosabb. Igaz-e? (Folytatjuk.) Garami László ARCKÉPEK A MÁBÓL dákomé JCl/u'a PSZICHO-QRAFOLÓQUS RIPORTER: Mikor es ho­gyan vált tudatossá különle­ges képessége? Tud-e vala­mit az ön képességének fizio­lógiai alapjáról? ÁCS KLÁRA: Ahhoz, hogy valaki jó pszicho-grafológus­­sá váljék, vagyis, hogy mun­káját művészetté emelhesse, sokágú ismerettel és fejlett intuitív készséggel kell ren­delkezzen. Fiatal koromban a művészetek különböző ágait műveltem. Az írás, mint olyan gyermekkoromtól kezdve érdekelt. Szokásom­má vált, hogy ha egy-egy írás elém került, önkéntelenül kommentárokat fűztem hoz­zá. Abban az időben ez öntu­datlan megnyilvánulásom volt. Később, a harmincas években egy vizsga után be­léptem a Magyar Irástanul­­mányi Társaságba. Ebben az időben már tudatosan képez­tem magamat. Különböző kórházakban elkértem és megkaptam betegek kézírá­sát, majd az elemzés eredmé­nyét egyeztettük a kezelő or­vosokkal, akik természetesen közelről ismerték páciensü­ket. Készségem fiziológiai alapja az átlagtól eltérően érzékeny idegrendszer. RIPORTER: Az íráselem­zés tudományában milyen szerepe van az intuitív ké­pességnek, és milyen a tanu­lásnak? ÁCS KLÁRA: Magasabb rendű szerepe van az intui­tív képességnek, de a tudo­mány gyakorlása elképzelhe­tetlen tárgyi képzettség nél­kül. A grafológiának nagy nemzetközi irodalma van. RIPORTER: Véleménye szerint mi az oka a grafoló­giát körülvevő misztikának? ÁCS KLÁRA: Minden olyan emberi tevékenység, amely kivételes személyi-fi­ziológiai adottságokkal függ össze, tehát nem mindenki számára érzékelhető — al­kalmas a misztifikációra. RIPORTER: ön sokat járt külföldön. Bizonyára tapasz­talta, milyen divatos az aszt­rológia és a grafológia. Tudo­másom szerint sok sarlatán is működik ezeken a terüle­teken. Erről kérem a vélemé­nyét. ÁCS KLÁRA: Angliában, Svédországban és sok más or­szágban jártam. Mindenütt azt tapasztaltam, hogy az em­berek egyre nagyobb érdek­lődést tanúsítanak ai asztro­lógia és a grafológia iránt. Ennek különféle okai van­nak. Ezek közül csupán a vé­leményem szerint legfonto­sabbat említem. Nevezete­sen: az emberek bizonytalan­­sági érzete fokozódott. Ebből következik, hogy elszántan, gyakran elkeseredetten kere­sik a bizonyosságot, a kiveze­tő utakat. Tehát a jó grafo­lógusnak az a feladata, hogy meglássa az egyén külvilág felé irányuló hibás cseleke­deteinek okait, és a helyes vágányra terelje. Ez a munka egyik része. A másik: a sze­mélyiség belső problémáinak megvilágítása és lehetőség szerinti megoldása. Kétségtelen, hogy ezen a pályán világszerte sok sarla-Rákosné Acs Klára tán működik. Azt hiszem, e tudományt körülvevő miszti­ka segíti létezésüket. Es még valami: az emberek nagy ré­sze csodaváró. RIPORTER: Kérem, be­széljen a grafológia történe­téről. ÁCS KLÁRA: Az időszá­mításunk előtti kultúrnépek­­nél csak nagyon kevesen is­merték az írás művészetét. De már ekkor a római csá­szárság történetírójának, Svetoníusnak feltűnt, hogy a császárok aláírásában (nem mindegyik császár tudott ír­ni) személyiségüket kifejező különbségek rejlenek. A XVIII. században Goethe fi­gyel fel az írásban kifejeződő jellegzetességekre. Tapaszta­latait közölte Lavaterrel, a híres antropológussal. Lava­­ter alapos kutatások után le­rakta a grafológia tudomá­nyos alapjait. RIPORTER: Hogyan fejezi ki egy ember írása a szemé­lyiségét? Ha külsőleges okok miatt megváltozik — akár­csak időlegesen is — valaki­nek az írása, ez a körülmény nem zavarja-e az elemzést? Meg lehet-e téveszteni önt tudatosan elferdített írással? ÁCS KLÁRA: A gondola­tok rögzítésének képe az írás. Mint ilyenről a tudomány és intuíció birtokában megálla­pítható az írás tulajdonosá­nak teljes személyisége. Az írás átmeneti megvál­tozása tudományos szem­pontból zavaró lehet, de az intuíciót nem befolyásolhatja. Különben is, minden ember írásának vannak állandó je­gyei. A kérdés harmadik ré­szére példával válaszolnék. Egy embertől kétféle írást kaptam, amelyet valóban két­féleképpen elemeztem. De ki­derült, hogy neurotikus sze­mélyiségről volt szó, aki vál­tozó állapotaiban a valóság­ban is változó egyedként vi­selkedett. RIPORTER: Eddigi tapasz­talatai szerint milyen pontos­sággal dolgozik ön? ÁCS KLÁRA: Ahelyett, hogy elismerő levelek soka­ságával terhelném, elemez­ni fogom az ön írását. Az ta­lán hitelesebb. RIRORTER: Elemzése minden lényeges vonatkozás­ban helytálló. Köszönöm a fi­gyelmét és az idejét. Salamon Pál „Ezt a házat félig építőben vettük. En vakoltattam, vettem belé au ajtókat, abla­kokat.” Jobbra: az Ináncsi-család itthon dolgozó tagjai. Balról jobbra: Orosz Mar­git, a nagymama, Ináncsi Lászlóné lt * A . íj&A m 6

Next

/
Thumbnails
Contents