Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-04-13 / 8. szám
tnaíjjjaro A házassága ... Lehet, hogy ott kezdődött minden? Gizella jó feleség volt... Ha él is, gondolhat rá múlt időben, hiszen éltük javát betöltötték már.,. Szelíd, és engedelmes asszonynak bizonyult. De hiszen ebben nem is kételkedett. Apácának szánták, annak is készült, s megadással vállalta sorsát, amely, hite szerint, nagyobb, s a túlvilágon több jutalmat érdemlő megpróbáltatást mért rá, mint a kolostor valaha is kínált volna, amikor a barbárok rideg földjére száműzte, Jézus menyasszonya helyett egy sosem látott magyar fejedelemfi, nomád törzsfő ágyába feleségnek. A megadásból feloldódott: ura embere is lett, szelíd és tisztes társa. Szerették egymást türelemmel, csendes megértéssel: nagy szenvedélyek nem adattak meg nekik, legfeljebb nagy szenvedések — de elviselni, ahhoz kell közös lélek. S ők elviselték. Istvánnak olyan asszony kellett, aki védi a hátát, amig ő szemben verekszik; és Gizella védte. Jó volt neki támaszkodni Nagy, fehér, kicsit csontos testével, keskeny ajkával, szöghajával kirítt a fekete magyarok közül, a varkocsos, gyöngyfőkötős úrasszonyok közül. De szelídségével nehéz volt szembeszegülni, s akik nem szerették, azok sem személye miatt, csupán, mert ő volt a „német nő”, aki minden pénzt a papokra, pilises barátokra költött! Nem, Gizellára nem lehet panasszal, jó aszszonya volt. Persze, nem olyan, mint Sarolt, olyan nem Is lehetett... De mi lett is volna belőle, ha hasonlatos lett volna hozzá! Ó, Sarolt, anyám! — Mi bajod van már megint, Vajk? — Ne nevezz engem Vajknak, István vagyok, te is akartad, hogy az legyek. Miért gúnyolódsz hát? — Gúnyollak? Szamár vagy, Vajk. Egy anyának a fia mindig az marad, aki a bölcsőben volt. Én Vajkot szoptattam. Istvánt az apád faragott belőled! — A te segédleteddel, anyám. Én még gyerek voltam... — Most is az vagy, Vajk... — Mégis, meg akarnak nősíteni... — Tudom, fiam. — Egy német lányt keresett nekem apám... — Apád? Talán anyádat akartad mondani, fiam... Lassan lovagoltak egymás mögött, a szűk erdei ösvényen. Elöl az asszony, hátul a fia. Mind a ketten fegyverrel, hiszen vadra indultak. Jóllehet, mindketten tudták, hogy a vadászat csupán ürügy: beszélniük kellett egymással, úgy, hogy senki se lássa, senki se hallja. Az esztergomi fejedelmi szálláson túl sok volt a fül, és kevés, aki nem vitte szerte is, amit hallott. Három esztendeje még csak. hogy Géza úr követei szelíd szóval, ajándékkal mentek Ottó császár elé Quedlinburgba. Ahová oly sokáig csak fegyverrel jártak, rémületet hordva, kincseket hozva magyar lovasok! De a magyar törzsfőnökök és nemzetségfők, a beők, hallgattak, mert még két évtizede sem múlt, hogy Augsburg alól hazatértek a megcsonkított gyászmagyarok. Ama hét útját engesztelni indult követségbe ez a tizenkettő ... — Bosszú! Nem követség! — tüzelt István. Sarolt nevetett rajta. Nagyon tudott nevetni. Férfimódra ülte meg a lovat, hátra vetette a fejét és kacagott, hogy a vér felforrt abban, aki hallgatta. Míg ifjabb volt Sarolt, a szépségével forralta a vért, hogy korosodott, már csak az eszével, amiből semmivel sem kevesebbet bírt, mint a szépségből. Géza úr, a maga mogorva módján, ha benyakalt, mindig azt hajtogatta: — Belül a Gyulák lánya, de kívül az ördögé! Sarolt persze ezen is csak kacagott, és nem mutatta, hogy megveti ezt az egész esztergomi barbár rezidenciát! Végtére is, ő az erdélyi Gyulák sarja volt, Bizáncban keresztelték, ott tanult viselkedést, de ott tanult politikát is. öt a szolgái, még apja házában Beleknegininek, Fehér Űrnőnek nevezték szépségéért, s amikor apja útjára bocsátotta, hogy az Árpád-nemből való Géza felesége legyen, ilyen intéssel búcsúztatta: — Géza úr megkért tőlem, mert tudja, hogy addig fejedelem a magyarok közt, amíg én akarom. Most ő a kende, s én vagyok a gyula. De én nem feledem, hogy Árpád gyula idején, még Kurszán háza volt a kende, s hová lett? Árpád ivadékai felfalták őket... Ott rohadtak meg a római várban, a Duna mellett, ahová bevették magukat. Velem ilyet nem tesz, nem tehet... Tudom én, hogy a római császár felé kacsingat... Hanem az én szövetségesem, meg a bizánci császár. Hál coki. Egyébként azt csinál, amit akar. Sarolt tudomásul vette az atyai intelmet, és közben magában nevetett: hiszen hiába kérte Géza, nem adták volna, ha olyan nagyon coki lenne... De erdőelvi Gyulának se mindegy, ki parancsol a Tiszától napnyugatnak! Gézától rettegtek, akik közelében éltek, s gyűlölték, akik távolabb. — Kende? Árpád vére? Hát aztán? Taksony talán nem az volt? Mégse akaszkodott a más dolgába ... Nem erre szólt a szövetség! Ki-ki a maga ura, s nem fejedelem szolgája! Hiszen, még ha baj lenne... Azaz, éppen hogy baj, az van... Múlnak az évek és semmi had... Igaz, ember is kevesebb akad hozzá ... Sokan ottmaradtak Merseburgnál, Augsburgnál, meg a többi helyen... A pásztor? Hadra nem áll, a legelő meg fogy... Ráfog az eke szarvára és szánt a nyomorult, micsoda világ! Bezzeg Géza úr népe megült itthon, s ott keres földet, legelőt magának, ahol más nemzetségeknek eszébe sem jutna: beköltözik a gyepűkre, rátelepedik a gyepűelvékre, s mióta Géza úr a kende, fegyveresei sorra bukkanak fel a gázlók mellett, régi sáncokban, útkereszteződésekben: sátort vernek, kopjafát emelnek — néhol már keresztet is! —, s a jámbor utas, ha kérdi, merre menjen, mór csak úgy felelnek neki szerte az országban: — Csak arra, ahol a megyeri szállást leli! — Mivel Árpád népével, megyeri törzsbeliekkel teli az ország... Ki merne is mukkanni? Hetedhét országra szóló lakodalom volt az, amikor az erdélyi Gyula lánya, Sarolt, ki bizánci császár oltárán vette a keresztséget, feleségül ment a megyeri kendéhez, Gyeicsához (ki a krónikák nyelvén lett csak Géza), s felköltözött az esztergomi hegy síkjára vert fejedelmi sátorba. Á sok síkföldi pogány úr kajánul leste, mint pironkodik majd a keresztény Gyula-ivadék, de ugyancsak hanyatt esett, amikor Sarolt a násznép felét előbb asztal alá itta, azután a másik felét vadlúdvadászatra híva, vadászversenyben is maga alá gyűrte. Nem győzték csodálni, csak Géza úr hallgatott. Ivott volna versenyt 6 Is, de Sarolt nem engedte: színjózan volt a vőlegény, amikor a sátorban ketten maradtak a vidrabőrön. I. István születése. Hertulfla Meggyest Miklós mtntatürája, a Nagy Lajos udvariban 1378 körül készült Képes Krónikából Bár erről a krónikák nem szólnak, de a regősök szerint, akik nem tisztelnek se Istent (pogányát, keresztényt?), se embert, Géza úr nem bánta meg, hogy eszénél maradt a nászra, amely római szokás szerint zajlott volna le... Annyi azonban bizonyos, hogy attól kezdve — s ebben mór a krónikák is megegyeznek, miként azt a jámbor és pontos Querfurti Brúnó közvetlen értesülésből feljegyezte — Sarolt katun „az egész országot kezében tartotta, kormányozta urát, és mindent, ami uráé volt”. Magyarán: mint kezdte, folytatta, s továbbra is ő kerekedett felül... Sarolt, ahogy öregedett, egyre többet ivott. De a lovat még jól megülte, s amit körötte kevesen mondhattak magukról: olvasni is tudott. Reá hárult hát ez a feladat is: makacs fiának megmagyarázni, vadászkirándulás közben, miért helyes, miért szükséges a bajor herceg húgát feleségül venni! (Folytatása következik) Kösxöntjük a MÚZSÁT Új lapot köszönteni mindig kedves kötelesség. Ennek teszünk eleget most is, amikor a MÚZSÁK című, negyedévenként megjelenő művészeti és tudományos folyóirat, a Múzeumi Magazin megújhodott külsejű és gazdagabb tartalmú folytatójának első számát köszöntjük. Bár a magyar múzeumügy több évszázados múltra tekint vissza, a múzeumi lap hagyományai mindössze az ezernyolcszáznyolcvanas évek végére vezethetők, amikor is három lelkes kolozsvári tanár Petőfi Múzeum címmel jelentetett meg lapot, azzal a céllal, hogy nemzetünk nagy költőjének emlékanyagát majdan egy valóságos múzeumban tárják közönség elé. Amíg ma régi és új múzeumaink — köztük a Petőfi Irodalmi Múzeum — termeit hazai és külföldi látogatók ezrei keresik fel, a hatalmas ismeretanyag hatékonyságát laporgánum nem szélesítette megfelelően. Ezt a hiányt kívánja pótolni a MÚZSA, a művészet és a tudomány minden, múzeumi vonatkozású területéről. A most megjelent első lapszám beköszöntő cikkében néhány figyelemre méltó adat jelzi régi és új múzeumaink fejlődését. Az elmúlt huszonöt esztendőben ugyanannyi tárgy került múzeumi tulajdonba, mint a felszabadulást megelőző 150 esztendő folyamán, múzeumaink száma 48-ról 180-ra nőtt és az elmúlt húsz évben a kiállításlátogatók száma megtízszereződött A MÚZSÁK első száma nemcsak hazai múzeumtörténetünk tudományos megalapozottsággal megírt érdekes — illusztrált — anyagai, a szerkesztőgárda kitekint a nagyvilág múzeumainak múltjára és jelenére, és elvezeti az olvasót olyan nevezetes kiállítótermekbe is, ahová eddig nem juthatott el. Hazai tükör című rovata izgalmas témát közöl, a Szépművészeti Múzeum legféltettebb értékeinek 1944-ben történt elrablásáról ír és arról, hogy ezek a kincsek, köztük Szinyei Majálisa, miként kerültek vissza Németországból — amerikai segítséggel. De olvashatunk a honfoglaló magyarok ötvösművészetéről, az Ex Librisek művészetéről, a régi fil-A MÜZSAK borítóját Hlncz Gyula grafikájának egy réizlete díszíti mek múzeumáról, a hazai és a külföldi muzeológia érdekes eseményeiről is. S már készül a következő lapszám is, egyik írása a honfoglalás korába vezet majd és azt kutatja, mit láthattak őseink a Balaton vidékén, lesz cikk a készülő Holdmúzeumról, a perzsa koronaékszerekről és más érdekességekről. (h) Kernstock Károly — a Nyolcak korszakának, a tizes éveknek egyik legjelentősebb és legJeUegzetesebb müvészegyénlsége — „Utolsó vacsora” című festménye, lSM-ból. Június 10-én lesz harminc éve, hogy a művész elhunyt 1 Április 4-e van. Kicsit sajnálom gyerekeimet és unokáimat, hogy nem élhették át 1945. április 4-ét. Kisdiák koromban újra meg újra elolvastam Graczában a magyar történelem másik nagy napjáról, 1848. március 15-éről szóló oldalakat. Fel-felsóhajtottam: hogy én ott nem lehettem a Nemzeti Múzeum lépcsőjén! Vajon a mi fiainkban és leányainkban, vagy éppen unokáinkban, él-e ilyen vágy 1945 áprilisa után? Erről írtam cikket a Népszabadság ünnepi számában és azon töprengtem, mit felelnének erre fiaim, leányom, menyeim, vejem? Óvatosan kellene megkérdezni, mert a mai fiatalok nem ünneplő fajták, mi meg régi jó magyar szokás szerint gyakran emlékeztetjük őket olyasmire, amire nem emlékezhetnek. Szívesen mondjuk, hogy 45 áprilisa történelem, de fiainknak már a szó tankönyv-értelmében is az. Annyi érzelmet vált ki belőlük, mint belőlünk 48 március idusa, és hogy ennek az érzelemnek mekkora a hőfoka, gondolom amíg fiaimmal április 4-én este erről beszélgetek, attól függ, hogy mi mennyit tudunk megőrizni és átadni a felszabadulás élményéből. Az élmény maga a mi nemzedékünknek nagyobb, általánosabb volt, mint Negyvennyolc. Akkor a Nemzeti Múzeum előtt ezer ember ha állt az esőben, de még a megszépítő legenda sem mondhat többet tízezernél. A felszabadulást milliók átélték: mindenkinek egyéni élménye is és az egész országnak közös. Felnőtt gyerekeimmel és barátaikkal a felszabadulás legfőbb kincséről, a megnyílt lehetőségekről beszélgettünk. Ezt most valóban irigylik tőlem és kortársaímtól, hiszen minden ember álmodozik arról, hogy történik valami nagy, váratlan, csodálatos, és attól kezdve minden másképpen lesz. Ez az álom valóra vált 45-ben: az életet újra lehetett kezdeni. Mi, akkori fiatalok — krisztusi korban voltam, kortórsaimmal legalábbis apostoloknak éreztük magunkat — átéltük nemcsak azt, hogy minden lehetséges, hanem azt is, hogy egyszerre mindenért felelősek vagyunk, ami Magyarországon történik. Fiatalokkal beszélgetve úgy látom, hogy a felszabadulási ünnepek legfőbb tanulsága: mai öregedők és öregek ne csak dicsérjük a felszabadulást a fiataloknak, hanem bízzunk is bennük, adjunk nekik felelősséget. 2 Kisebbik fiam nagyokat bólogat: ő valóban a felszabadulás gyermeke, 1945 tavaszán született és éppen a felszabadulási ünnep előestéjén, legszebb korban, huszonöt évesen, megházasodott. Életében másodszor folyt össze az egyéni élmény a közössel, ha az elsőre ő nem is emlékszik, csak az apja. Amikor az Országház mellett a Kossuth Lajos tér és a Nádor utca sarkán, apja egykori barátjáról, Ságvári Endréről elnevezett téren, és az ugyancsak az ő nevét viselő házasságkötő teremben igent mondott, a Parlament előtti téren éppen felvonták az ünnepi lobogót, az állami zászlórúdra. Sok volt a néző, a hivatalos autó, külföldi vendégek, állami méltóságok: csak a „házasságkötés” bűvszóra juthatott át az ünnepség részére fenntartott téren a jegyespár, az örömszülők és a násznép. 3 Az ünnep előtti napon két meglepetés ért. Az egyik reggel, és ez talán nem mindenkinek jutott osztályrészül, a másik este, és ez megint a közös élmény rovatba tartozik. Reggel a feleségem meglepetéssel jött haza a közértből — azt hiszem, a Magyar Hírek olvasóinak nem kell megmagyaráznom, hogy ez a sarki fűszerest jelenti —: ajándékcsomagot kapott. Szép, fényes dobozban két üveg villányi burgundit, egy fél kiló kávét és egy nagy tábla csokoládét nyújtott át a közért-bolt vezetője. A dobozban levél is volt, a kerületi Közért Vállalat igazgatója írta a felszabadulási ünnep alkalmából a törzsvásárlóknak. Arra gondoltam, hogy négy évvel ezelőtt, amerikai utamon még azt kellett magyaráznom, hogy ha az ember bort, kávét, csokoládét, vagy akár cipőt akar vásárolni Budapesten, ugyanúgy bemegy egy boltba, mint New Yorkban, vagy Kansas Cityben ... Vajon elhiszik-e most nekem, hogy a sokat — és megérdemelten — szidott állami kereskedelem a gazdasági reform óta új viszonyt tudott kiépíteni a vásárlókkal. A másik, a közös meglepetés, a kivilágított város. A Lánchídra felrakták azt a villanykörte-füzért, amelyet huszonöt évvel és három hónappal ezelőtt a robbanás tépett le róla. Igaz, az utóbbi években fényszórókkal már megvilágították a hidat, de most, ez az aranylóan világító gyöngyfüzér valóban a Duna királynőjének diadémját juttatja eszünkbe. És az újjáépült Vár! Ez sötét maradt az elmúlt negyed évszázad alatt, de erre az évre magát az épületet kívül mindenütt helyreállították, és a déli szárny már belül is újjáépült. (Szebb, mint valaha, mert feltárták Zsigmond és Mátyás király palotáinak megmaradt részeit.) Most az egykori királyi palotát halvány, szinte azt mondanám, pasztellszín-fénybe öltöztették és nemcsak a Dunára néző homlokzatát világították meg, hanem a kiásott várfalakat is és a Krisztinaváros felől az újjáépült bástyákat, tornyokat, különösképpen a középkori szépségű Buzogánytornyot. A Duna felől az ablakokat belülről élesebben világítják meg. Az utóbbi években sok szép kivilágított műemléket láttam Itáliában és Franciaországban. Ilyen szépre, mint a méltóságosan sötétkéken hömpölygő Duna és az ég között lebegő Budai Várra, nem emlékszem. Ha külföldi turista lennék, ezért a látványért egymagáért eljönnék Budapestre... 11
