Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-04-04 / 7. szám
Hilf 0RÍÜ6 M Hfl) :h(d A második legenda szerint a híd építője, Clark Adám meg volt győződve, hogy müve tökéletes. Akkor valaki felhívta a figyelmét arra, hogy a hídfőnél elhelyezett oroszlán szobroknak hiányzik a nyelve. A mérnök a tökéletlenségről megbizonyosodva, szégyenében a Dunába vetette magát. Mindebből annyi igaz, hogy az oroszlánok nyelve valóban hiányzik, de Clark Adám, dehogy is ölte magát a vízbe, hiszen 1852-ben 6 készítette el a Várhegy alatt átvezető alagút terveit is. A magyarrá vált angol mérnök az alagút építésének idején 1855-ben nősült meg, magyar lányt vett feleségül, és 1866-ban halt meg Budán. Mintegy 100 esztendőt kell előrelépnünk az időben, hogy felidézzük azt a pillanatot, amely az első budapesti Duna-híd pusztulását jelenti. A Lánchíd felépítése mintegy nyolc esztendeig tartott. Lerombolására néhány másodperc volt elég. 1945 elején a németek ekrazittal felrobbantották a hidat, csupán a pusztítás ostoba ösztönének engedve, hiszen a híd megsemmisülése semmivel sem késleltette a német birodalom bukását. Három helyen helyezték el a robbanóanyagot, kétoldalt a parthoz közel, és középütt a pillérek között. A híd kettészakadt és a Dunába zuhant. Csak a pillérek maradtak épségben. A felszabadulás után az elsők között kezdték meg a Lánchíd újjáépítését. Az építkezés ezúttal sokkal rövidebb ideig tartott, mint első alkalommal, a terveket, hűen Clark egykori terveihez, Sávoly Pál építész készítette el. Ezt a második hidavatást — nem csupán szimbolikus értelemben — Budapest ismételt felvirágzása kezdetének tekinthetjük, mintha ez a híd nemcsak a folyó két partját kötné össze, hanem összekapcsolná a múltat a jövővel, a pusztulást az állandó megújulással is. Álljunk most meg egy pillanatra a hídon és tekintsünk körül. Buda felé a kilátást a Várhegy meredek lejtője zárja le, odafönt minden a változás jeleit viseli. A háború nyomai végképp eltűntek, a Várpalota homlokzata eredeti szépségében magasodik fölénk. A pesti oldalon a Roosevelt téren áll a Magyar Tudományos Akadémia épülete úgy, hogy Széchenyi elképzelte egykor, jobbkéz felől távolabb a Parlament kupolája látszik, s kilátás nyílik innen a hídról a mai idők egyik legszebb Dvna-parti épületére, a Duna-Intercontinental Hotelre is. Állunk a hídon, friss szél fúj, jármüvek haladnak el mellettünk, alattunk hajók úsznak. A híd hatalmas teste néha megrázkódik, parányi lüktetésbe kezd, ahogy egy autóbusz végighalad rajtja, átveszi az élet remegését, Budapest jelenének ritmusát. Látni innen a többi hidat is. Déli irányban az Erzsébet-hid karcsú ive fehérlik, lejjebb a Szabadság-híd csipkés tornyai. Alinak a hidak. Valamennyinek története van. Kegyetlen, szép története. Kristóf Attila ERZSÉBET-HÍD Ez a híd volt Budapest szerelme. Soha város ennyi büszkeséggel és gyöngédséggel nem szeretett egy hideg acél szerkezetet, mint ez a bolondos érzelemvilágú Budapest szerette az Erzsébetit) dat, ezt a karcsú és méltóságteljes ívet, amely könnyedén átkönyökölt & Gellérthegytől a Belvárosba. Budapest valamennyi hídját megsiratta, de az Erzsébet roncsainál minden pesti és budai polgár megállt, levette a kalapját és elmorzsolt egy könnyet, mint a titkos szerelmes ravatalánál, ahol nem szabad bevallani a bánatot. Az Erzsébethíd egyetlen lőporfüst szagú téli éjszakán pusztult el a többi pesti Duna-híddal együtt, de utolsónak épült fel. Az új Erzsébet-híd a zárókő abban a csodálatos nyakékben, amelyet a vén folyam visel. 1945. január 17-én délelőtt még átmentem a régi Erzsébet-hídon Budáról Pestre. A híd minden porcikáját teleaggatták már robbanó töltetekkel, amelyeket színes villamos vezetékek fontak össze. Mind a két hídfőben erős német őrség állt, az átkelőket csoportokba gyűjtötték, majd rohamsisakos SS-ek fogták közre a csoportot és futólépésben átkísérték Budáról Pestre és vissza. Lenn habzott a szennyes, zajló Duna, a híd fölött lövedékek szálltak el sikoltó hanggal, az úttest közepén óriási bombatölcsér tátongott. Ezen a tölcséren Az Erzsébet-hid IMS tavaszán át lökték a Dunába Miss Arizónát, a Nagymező utcai Arizóna mulató primadonnáját, akit évekkel korábban kézcsókkal üdvözölt vitéz nagybányai Horthy István kormányzóhelyettes, gróf Ciano olasz külügyminiszter, a Duce ve je és Veesenmeyer német nagykövet. Huszonnégy óra múlva a híd törött gerinccel a Dunába zuhant. Már álltak az összes Duna-hidak, amikor Budapest — és az egész ország — afölött perlekedett, milyen legyen az új Erzsébet-híd? A régi roncsait már kiemelték, a búvárok a víz alatt szétdarabolták, a csepeli kohókban beolvasztották és az acélt beépítették a többi hídba. A régi Erzsébet néhány száz tonnája valamennyi pesti Duna-hídban jelen van. A közvélemény a régi híd mellett kardoskodott olyan forró szenvedéllyel, amelyhoz fogható még nem lobogott a demokratikus Magyarországon. Amikor majd megírják az új Magyarország történetét, a szabad közgondolkodás és véleménnyilvánítás egyik fontos láncszemeként az Erzsébethíd vitáját fogják megnevezni. A nagy nemzeti párbeszéd végül az új kábelhíd javára dőlt el. Egy nappal azután, hogy a döntés híre napvilágot látott, elmentem a Vigadó térre, az UVATERV székházába és felkerestem a Hídiroda vezető főmérnökét, Sávoly Pált. Magas, testes, csöndesen őszülő férfi fogadott egyszerű dolgozószobájában, amelynek a falait hídtervek borították. A tervező, aki az új kábelhidat visszaverhetetlen érvekkel kiharcolta, már több mint kétezer hidat épített a világ négy kontinensén. A találkozás előtt nem tudtam magam kivonni a tömegellenszenv hatása alól. Ügy fogtam kezet a tervezővel, mint egy ellenséggel, aki megfosztotta Budapestet a régi Erzsébet-hídtól, amely a városképet teljessé tette. Ebből a hideg találkozásból később őszinte s számomra megtisztelő barátság alakult, amely Sávoly Pál haláláig tartott De még jó néhány találkozásnak kellett elmúlni, amíg megértettem, hogy a csöndes beszédű, végtelen nyugodt és megfontolt mérnök átélte ugyanazokat az érzelmi idegfájdalmakat, amelyeket az egész Budapest átélt — amikor elvesztette a régi Erzsébet-híd újjáépítésének gondolatát —, de már a jövőre gondolt. A beszélgetés végén Sávoly Pál ezt mondta: — Ez a híd lesz a hattyúdalom. Akkor, egy pillanatig póznak tartottam ezt a kijelentést, nem éreztem meg benne a szomorú halálsejtelmet. Azután elkezdődött az építés. Pesten és Budán felmagaslott a két pilon. Idegenszerűnek hatott, nehezen illeszkedett a tájba, élesen elütött a Belvárostól, amelyben minden üzletházat és palotát a régi alakjában állítottak helyre s két kemény, függőleges vonallal metszette a Gellérthegy tömegét. Egy augusztusi napon kifeszítették a két kapu között a meredeken magasba kúszó s a Duna közepe fölött mély homorulatba hajló szerelőszőnyeget. Sávoly Pál kieszközölte számomra az engedélyt, hogy átkelhessek ezen az első lenge fémszöveten, amely pókhálónak tetszett. A hídmesterrel, egy mázsás óriással kapaszkodtam föl a míniumvörös drótszőnyegen, amely úgy remegett a forró nyári szélben, mint az emberi idegrendszer műtét közben, amikor a sebész föltárja. Lihegve kapaszkodtunk fölfelé, ragadós míniumba tenyereivé, egykedvű hídmunkások között, akik a ká-Az ÚJ Erzsébet-hid beleket vontató, rakétának ható acélmacskákat igazgatták. A budai oldalról indultunk, a pilont elhagyva leereszkedtünk a folyó fölé. Pontosan alattunk egy bárka úszott lefelé, paradicsommal és paprikával megrakva. A pesti pilonból egyszerre feltárult a pesti oldal, a belvárosi háztetők meghitt zűrzavara. Valami furcsa, szinte kéjes öröm fogott el, mint aki tiszta oxigént szippant. A két pilon közé odaképzeltem a tervrajzról ismert kecses, világosszürke testet és különös módon abban a pillanatban megnyugodtam. Egy nappal azelőtt, hogy a hídtest utolsó elemét beemelték volna, Sávoly Pál felhívott telefonon: — Te voltál az első, aki átment az új hídon, légy ott, amikor az úttesten is átmehetsz. Világos, enyhén felhős tavaszi nap volt. Mind a két parton óriási tömeg szorongott néma csöndben, valami megfoghatatlan áhitatos várakozásban. A pesti oldalról gyalog mentünk a budai kapuig, ahol egy négy méter széles darab hiányzott a hídból. A Lánchíd felől lassan leúszott a József Attila úszódaru, amely karvastag acélköteleken hozta az utolsó hídelemet, amely még hiányzott. A várakozó tömeg visszafojtotta a lélegzetét, hallani lehetett az apró hullámok locsogását az úszódaru zömök teste körül. A hídmester síppal a szájában a lengő hídelemen állt és kurta fütty jelekkel vezényelte a beemelés műveletét. Csak ezeket a száraz, fémes jelzéseket lehetett hallani, meg az úszódaru motorjainak fékezését, a horgonyláncok csörgését, amint a Dunába zuhantak. A daru megállt, a csörlők működésbe léptek, az utolsó hídelem lassan a helyére csúszott. A kötelek megereszkedtek, a testes hídmester átugrott hozzánk, megállt Sávoly Pál előtt és levette elnyűtt sapkáját: — Készen vagyunk, főmérnök úr. A két parton kitört a rivalgás. Az emberek sírtak, megeredt egy kis eső és áztatta az ünneplő tömeget. Ügy tetszett, a lepergő esőcseppek okozták ezt a különös tüneményt, hogy a Gellért szobor arcán könnyek peregnek végig, mintha az öreg kőpüspök is könnyezne örömében. Ettől a naptól kezdve ismét volt Erzsébethídunk. Baróti Géza (Vámos László felvételei)-jjflpmip •** .. .j tí&áá
