Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-04-04 / 7. szám
c/ft+fys+t* PETŐFIf Az 1848-as szabadságharc kiemelkedő alakjáról, világszerte is legismertebb költőnkről alkotott képünk teljességéhez hozzátartozik, hogy műveink ismerete mellett visszaidézhessük megjelenését. Milyen is volt Petőfi? Több mint száz esztendő távlatából a róla festett képek, illetve kortársainak írásai alapján adhatunk választ. Ez az összkép kissé bizonytalan és ennek oka a nagy költő rendkívül korai halála, hiszen mindössze 26 évig élt. S ebből is csak öt esztendő, az 1844 és 1849 közötti évek számottevőek, a felidézhető alkotások szempontjából. Ezekből az évekből kelteződnek azok a portrék, festmények, amelyek még életében készültek. A fennmaradt Petőfi-képek sorát Barabás Miklós 1845- ben készített kőrajza nyitja meg. Petőfi itt szinte lányos ábrázattal, kimondottan idealizált vonásokkal jelenik meg. Az idealizálás tényét a festő sem tagadta emlékirataiban A forradalmi hős típusának ábrázolása még inkább jellemző Barabás harmadik Petőfi-képére, amelyet 1848 májusában festett. Az ekkor már országszerte bálványozott költőt és forradalmárt Barabás karddal és nemzetiszínű karszalaggal a karján ábrázolta. Orlay Petrich Soma. a költő rokona is több képet festett róla. Orlay legjobban sikerült Petőfi festménye 1848 nyarán készült. A mellkép jellemzés dolgában felülmúlja Barabás alkotásait, talán azért mert a kevésbé tehetséges és így kevésbé elfoglalt Orlay több időt szentelt a kép festésére, másrészt, mert alaposan ismerte Petőfit. A költő külsejének rekonstruálásához az utókorra csak hét hiteles kép maradt, ezért fordítottak már a kortársak is Petőfi halála után olyan nagy figyelmet arra, melyik kép ábrázolja leghűségesebben egyéniségét, karakterisztikus vonásait és esetleg érezteti belső hangulatát, forradalmiságát is. Dr. Sass Imre orvos a múlt század nyolcvanas évtizedében a Hon című lapban igen jó valóságérzékkel írta azt, hogy „Alig is fogunk hozzá teljesen hasonló arőzképet bírni, mert a mint jól ismerjük őt — kedélyének végtelenszerű csapongásai szerint a naponkénti találkozás, összejövetel s kedélyes mulatságainak közben is akárhányszor más alakba rendeződtek vonásai’’. Sass ezt a megfigyelését évek hosszú során alakíthatta ki, hiszen Petőfinek iskolatársa volt Sárszentlőrincen, majd a költő szinte évente ellátogatott Borjádra, a Sasskúriára. Ugyanakkor érdekes és egyben jellemző is, hogy Barabás 48-as Petőfi képét, amelyet Sass a legjobbnak tartott, a költő egy másik jó barátja, Várady Antal — aki évekig lakótársa volt — igen röviden elintézett. „A festményről azon megjegyzésem van” — írta —, hogy ha azon kép fejére egy Klopicki-sapkát rajzolnánk, akkor az alá bármely lengyel forradalmi hős nevét bátran oda írhatnák”. A festményekről tehát megoszlanak a vélemények, viszont valamennyi kortárs állítása szerint jól ábrázolta Petőfit a feltételezhetően 1847-ben készült daguerreotipia. (Eredetijét nagyon sokáig elveszettnek tartották, mígnem a második világháború után rábukkant egy Petőfi-kutató.) Ismereteinket Petőfi külső és belső jellemvonásairól jól egészítik ki a kortársak egykori, illetve későbbi írásai. Így Agai Adolf „Utazás Pestről Budapestre” című munkájában így ír március 15-éről. „Ott lépkedett a közepén egy cingár legény... Szakálla, bajsza ritkás, mint faiskola. Sovány arca színtelen fakó ... Hangja is fakó. De ami villamos ütésként érte a hallgatóságot, az az ő pillantása volt. Barna nagy szeméből sugárzó szépség ömlött el keskeny halvány arcán. Mert ebben a két szemében lakott az ö egész lelke.” Hasonlóan ír Petőfiről kiemelkedő költőtársa, Vajda János is, aki szintén a költő egyéniségének forradalmi vonzását emelte ki: „Rossz színész volt, de ha tovább élt volna hatalmas, izgató népszónok vált volna belőle.. .A leglázitóbb szavakat a legteljesebb külső nyugalommal mondta el, minden hadonászás nélkül. De hangján a legvalódibb meggyőződés, a belső tűz volt érezhető, látszott, hogy ez embernek a forradalom olyan sajátlagos természete, mint Vezúvnak az olykort túzhányás, mely elborítja a mezőt, míg a hegy maga nyugodtan áll.. A Petőfi-emlékek az idő múlásával nemhogy megcsappantak volna, hanem újak és újak tűnnek elő, és így külső megjelenéséről és legjellemzőbb személyi tulajdonságairól is egyre többet tudunk. A budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum egyik legújabb Petőfi vonatkozású szerzeménye egy Jókai-levél. A neves író annak idején hozzászólt a Balázsfalván, Erdélyben talált csontváz azonosításának kérdéséhez, amelyről többen azt vélték feltételezni, hogy Petőfi lehetett. Jókai Nagy Miklósnak írt levélében elutasítja a feltételezést: „Petőfi koponyája felül szélesedő volt, ez pedig keskenyedő, homloka magas volt, ezé alacsony... Petőfi homloka erősen előrenyomult, az adott arckifejezésének oly megható jellegét”. Végül idézzük magát a költőt, ha csak egy kiragadott dokumentum erejéig. Az 1848-as német nyelvű körözőlevélhez fűzött sorai jól illusztrálják alapvető jellemvonását, hazafiságót. Mint ahogy írja, nem háborította fel, hogy életkorától kezdve valamennyi ismertetőjelét hibásan tüntette fel a körözőlevél, „de azon az egyen szörnyen bosszankodtam, hogy engem a német divat szerint öltöztettek, engem ki teljes wilágéletemben magyar ruhában jártam”. L. Gy. Ily I Barabás Miklós rajza 1145-ból A németnyelvű körözólevél a költ« Ismeretes Jegyzetével niyés Gyula (MTI felv.) ILLYÉS GYULA: tlL Fagyott, havazott, szél fűit, de az ó divatú, tömzsi méh-kaptár a kertben — hogy kamasz kezemmel zsuppjára vertem — működött, mint egy modern dinamó. zsibong abban is: milyen konok méh-raj? szeles telében küzdő szívemet tapintja (mert fáj): milyen üzenet zsibong abban is: milyen konok méhraj? Nehéz meghalni! így, egy télre is bár! Hány zsong bennünk rég tetszhalott gyönyör, hány kín, mely elfeledten is gyötör! Oda a nyár. De lám — holtában is jár? Oda az élet. S mi lettem? Ami — voltam?! Munkám: mit sóváran egy életen behordtam, az — bár nélkülem — tovább él s éltet — fagyban, szélben, hóban?! Non omnis moriar!... Akad majd ifjú kéz, mely megütögeti, letolván havát, szavaim mély-álomra gyűlt hadát s füleli: felelnek-e, bár zümmögéssel? ... Öh, ha tudhatnám bár magam, mit válaszolnak! Mi bennem — mint benned is — több, nagyobb annál mi múló létemmel vagyok? Fogadj be, Kas: örök-melegű Holnap Törökfalvl Pap Zalgmond: Petőt! a kereszthelyi bányalátogatáson A daguerreotipia, amely leghívebben őrizte meg a költő arcvonásait (a daguerreotiplát Escher Károly fotóművész különleges technikai bravúrral újította fel és mentette meg az utókornak) Egyik az ajtónál maradott jel-adni; Másik a halottat mene fosztogatni. Osszeszedé gyorsan, ami becsest látott: Az arannyal áttört selyem- és brokátot, Leszedő karjáról az arany kösöntyűt. Nagyszemű gyémántod, s sok igaz gyöngyűt Ekés ajándékát a király-asszonynak; Ki se győzném érát én mondani annak! Gyűrűit ujjáról, nyakábul a láncol, Melyen drága kövek ezer színe játszott, — Az arany pártát Í9, leánykori díszét Vele temették el, s anyja letett pénzét. Mind ezt, sok egyébbel, leterített ponyva Módjára, köté a terítő bóronyba. Mire Toldi Miklós hajnalra magához — S vissza megint téré Piroska sírjához. Hogy a holtak közzűl az élőt kimentse S a Rozgonyi háznál valahogy jelentse: Zárva leié, zárral, a sziklai boltot; Nem tudja, mi történt? ki tette? ki volt ott? ül lesben egész nap, aggódva, tűnődve; Aztán nyoma elvész rengeteg erdőbe. írUlné/ctt S kifújta magából a nagy üres félszet: Gonosz indnlatjok megszállta visiontag, Leskődni a sírhoz meg’ vissza osontak. Füleltek az ajtón: csendes vaia minden; Benéztek: aholt test ott feküdt szelíden Azzal odébb álltak, gondosan elrejték; Hanem a gaz munka végét se* felejték. Mihelyest a préda vala biztos helyen: Hogy az igaz törvény nyomára ne leljen, Felzörgetik éjjel — kapuján lármáznak —< Apraját és nagyjái a Rozgonyi háznak. Toldi vitéz, mondják, a sirt kirabolta, Ok látták, mikor a nagy követ eltolta. S jöttek, hogy a dolgot idején jelentsék, Mint jó keresztyénhez illő kötelesség. KUtt Hozfonyi úr: „lovai . hinti»,.! Páklyávol előre reeled a ufc nolga, Jő, hogy utoléri ai üreg aielve, Mert bizony a többi haliba ijedne. Maga is megdöbbent, de meg Is örűle Hogy az édes lyányát meglátta felülve Nem búsul az elvitt kövekért, ruháért; Nem adná a világ minden gyémántjáért! Piroska azonban nem örült, és nem szólt, Hagyta magát vinni mint egy eleven-holt, & kimene országgá, súlyos teher aluli. Megye-ispánokhoz a nagy parancsolat: Toldi veszett farkas, bad-szerbe, nyomozzák, Másnap a királynak is esett hírével, Rozgonyi sírboltját Toldi hogy’ tőré fei. Mire a két tolvaj hiteles bizonyság: Bíró előtt is, lám, esküvel azt mondják. miért nem hagytak csendes koporsómban!
