Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-04-04 / 7. szám

Döbbenve Piroska küszöbén ott álla, Előtte a férje iszonyú halála. Sikolta egyet csak, mint ölyű, mint héja. Mereven, ahogy néz. maradt szeme héjjá. Keze a szivére maradott kulcsoltan, Térdei megtörtek: összerogyott — holtan. Még azon éjjel két tolvaj lakatosnak (Neve Hincz és Kuncz a két gyalázatosnak), Az vala napközben kieszelt gaz terve, Hogy az új sírboltot gonoszul fölverje. Mennek is. álkulccsal, éjféli sötétben, Hamar a sok zárat kinyitották szépen, Hanem a nagy kővel száz olyan sem bírna: l p,dj, attól nincs mód beférni a sírba. J Toldi nem állhatja, odaomlik térdre,'^' Csókolja ruháit, kezét, ahol érte. Lett zavar és sürgés a Rozgonyi háznál, Gondolhatni bizony, ily leverő gyásznál; Rozgonyi is megjött Kesziből harmadnap, Alig bírja magát, inai roskadnak. Leányát pedig a koporsóba zárak. Vele sok szép kincset: egész falu árát. Másnap hogy’ mene a nagy temetés végbe Nem volna leírni se hossza, se vége. Gellérthegyi kőszál Üregébe tették, S húszán a nagy sziklát ráhengeritették. Vállait a szirtnek alája feszíte. ,Az nagy bálvány követ el-felemelílé. S bemene. Benn függő kicsi lámpa égett. Melyet oda zártak lassú halál végett; Szomorú fényt hinte a két ravatalra. Hol jobbra feküdt Tar, szép hitvese balra, Toldi a koporsó fedelét fölvette S maga borult, nyögvén, a holtra helyette. „Itt vagy. e n y i m vagy hót én egyetlen-egyem Hült poraid közzé óh hadd elegyedjem!” Karjába szorító, szívét szíve mellé, ARANY JANOS elbeszéld köl­teménye nyomán összeállította Cs. Horváth Tibor, rajzolta Korcs­mára Pál. ____ Míg ezek ott ide-oda tébnek-labnak, Hallók dobogását súlyos erős lábnak, Látták is — az egyik nyomba’ megismer Hol a hold egy sarka a homályt elverte. Nosza „vesd el magad!” lehet azt gondolni: laj volna nekik, hogy tetten érje Toldi, Jaj volna nekik, hogy tetten érje T — Mert ő vala, nem más. kit az éji Hoza kedveséhez bús látogatóra. Eleven teleikét ajkára lehellé Szívta, melengette hosszú erős csókkal: S im — a halott felnéz, felriad ily szókkal: „Hol vagyok én? ... Ki ez? ...” s mozdúla, felüle. Toldiban a vér is megaludt, meghűle; Lassan szedi züllött gondolatit össze: F.nyim vagy, enyim vagyy te ki másc voltál. Kit tőlem irigyelt az élet, az oltár. Most u halál keze, a feltámadásé. Ad vissza: enyim vagy! soha, soha másé: Jer velem!... elviszlek. angyalod, a mennybe Örök új életre, boldog szerelembe! Maradj a világnak ezután is halva: Nekem élj egyedül, Udvcm birodalma ... Fuss tőlem örökre, gyilkosa férjemnek! Nevét te ne említsd bűnös szerelemnek; Vér van miközöttünk. a sír fenekén Is: Átkozott légy Toldi — és az legyek én is! Elkábula Miklós c mennykő csapástól, Rohant ki vakon, mint hegy-rázuhanóstól S Piroska, miatta a nagy indulatnak. Aiúlva hanyatlók ismét le, halottnak. KAPOSY MIKLÓS: (Bwiuiaikezáj, fa néhány mentség 28 éves koromig annyi rossz viccet csináltak velem, hogy elhatároztam: ezentúl magam igyekszem csinálni jobbakat. A Ludas Matyi kö­zölte első humoreszkjeimet, s attól kezdve mindenhová ír­tam, ahol erre fölkértek, de ahol nem kértek föl, oda so­ha egy betűt se. így aztán nem mondhatják rólam, hogy kéretlenül lettem humorista. Alig néhány hónap múltán behívtak a rádióba (ahol sen­kit sem ismertem, s ahol így már akkor sem volt protek­cióm), és megkérdezték: nem akarok-e kabarékat szerkesz­teni. Akartam. Mivel addig 22 foglalkozásom volt (hogy csak az érdekesebbeket em­lítsem: voltam bélyegkeres­kedő, házitanító, borárus, laptudósító, mezőgazdasági napszámos — kivált a gya­potszakmában jeleskedtem —, téglagyári segédmunkás, kazánfűtő, gyárkéményépitő, kubikos, kőműves, egyházi­­adó-beszedő, lámpaernyö­­viszonteladó, képügynök, sta­tiszta, sőt, egyszer három éj­szakára házmester is), gon­doltam: humorügyben sokáig nem kell majd témaszükében szenvednem. Azóta szerkesz­tettem vagy hatvan kabarét — köztük nyolc szilveszteri műsort — a rádióban, körül­belül húszat a televízióban (kis országban ez nagy szám), de még ez se tudta kedvemet az írástól elvenni. Mivel ezt a bemutatkozó oldalt is magam állítottam össze, szerkesztőként is, hu­moristaként is számadással tartozom a Magyar Hírek ol­vasóinak. Idáig ugyanis, ha rossz műsort szerkesztettem, a felelősség egy részét a szer­zőkre háríthattam: „mit csi­náljak, kérem, ha egyszer ilyen műveket kaptam, én nem írhatom meg senki he­lyett”. Ezt a bevált mentsé­get most nem használhatom, mert itt a szerző is én va­gyok, kudarc esetén tehát csakis a szerkesztőt, vagyis önmagamat vádolhatnám. (Ez a kusza helyzet Karinthy li­­dércnyomásos álmához ha­sonlítható, mikor is két macs­kának álmodta magát, akik egymással játszanak. Kétség­beejtő, hogy a Mester ezt is megírta előttem...) Jogos a kérdés: hogyan ítélte meg Kaposy Miklós, a szerkesztő, K. M.-et, a szer­zőt? Anélkül, hogy rossz­akarattal vádolnám magam, kijelenthetem, hogy nem bántam velem kesztyűs kéz­zel. Több mint 800 írásom­mal kopogtattam az ajtó­mon, és ezekből 798-at nem fogadtam el magamtól. Mű­veimnek több mint 99%-át tehát visszautasítottam; ilyet egyetlen pályatársammal se tehettem volna — igaz, hogy szerkesztő kollégáim se bán­tak így velem soha. Mindazonáltal javamra vált, hogy ilyen gyakorlott szerkesztő foglalkozott mun­káimmal — persze, az is igaz, hogy ritkán találok ilyen könnyen kezelhető szer­zőt. Egész idő alatt egyetlen hangos szó sem esett köztem és köztem. Ha pedig nem szidnak majd nagyon az ol­dal elolvasása után, biztos, hogy madarat fogathatok majd velem. Kaposy Miklós Lepje meg magyarországi ismerőseit! Megbízásait várja és teljesíti a BOY SZOLGÁLAT! Cím; Budapest, V., Bajcsy-Zsilinszky út 20 Telefon; 123-523 9 Hyacinto di Fernandez, kétszeres Fantázia-díjas galapagoszi rézmet­szőművész magyarországi látogatását gondos előkészületek előzték meg. A program összeállításakor az illetékesek szeme előtt szünet nélkül ott lebegett az a törekvés, hogy a kitűnő művész átfogó képet kapjon a rézmetszés magyarországi helyzetéről. Különös buzgalommal igyekezett a rendezés a műsor homlokterébe állítani mindazon képzőművészeti vonatkozásokat, melyektől várható volt, hogy a rangos vendég szakmai érdeklődését kielégíthetik. Rezesbanda köszöntötte a repülőtéren az érkezőt, majd az első hagyo­mányos üdvözlések és hevenyészett nyilatkozatok uitán Hyacinto di Femandez szállására hajtatott. A repülőút eléggé megviselte, legszí­vesebben leheveredett volna, de nem lehetett, mivel már várta a Magyar Rézmetszők Központi Szövetségének főtitkára, hogy elkísérje a tiszte­letére adott villásreggelire. Közvetlenül a villásreggeli utón kanalasebéd következett a Rézügyi Főosztály rendezésében, tizenhét fogással és számos üdvözlőbeszéddel. A kiadós lakoma után alig gyújtott szivarra a galapagosziak büszkesége, máris előállt a kocsi, hogy a Citadellára röpítse, szemügyre veendő a pesti panorámát. Az egri bikavér és az ínyenc hidegkonyhai készítmé­nyek ugyan némileg elhomályosították a kilátást, ez a körülmény azon­ban nem akadályozhatta meg a délutáni programot, mely szerint Hya­cinto di Fernandez látogatást tett a Vaskalap- és Szemellenző Gyár rézmetsző szakkörében. A dolgozók nagy szeretettel figyelték a mesz­­sziről jött vendéget; hány pohárka barackpálinkával öblíti le a remekbe készült csirkesalátát, amelyről a szakszervezet gondoskodott. Sajnos, a tervezett baráti beszélgetés csupán a házigazdák kímálgatására és a vendég udvarias szabadkozására szorítkozhatott, mivel a porosbereki Rézangyal Termelőszövetkezet már így is harmadszor telefonált, hogy kihűl a vacsora. Valósággal röpült a kocsi Porosberekre, így úgyszólván késedelem nélkül vehette kezdetét a reprezentatív disznótor. Egyesek szóvá tették ugyan, hogy a vendég csak ímmel-ámmal csipeget a májashurkából; a komolyabb sértődést mégis sikerült elkerülni, mivel a tokaji szamo­rodniból viszont becsülettel hörpölgetett. A kétszeres Fantázia-díjas művész és kísérete meglehetősen ziláltan ért vissza a fővárosba. Hála a gyors tolmácscserének, a rádió riportere valahogy összehozta a riportját, a Tv-híradó azonban kénytelen volt eltekinteni a csukló és bandzsító kitűnőség megszólaltatásától. Hyacinto di Fernandezt másnap reggel még álmában, gyöngéd erő­szakkal ültették autóba, hogy jelenlétével tüntethesse ki a Tihanyban megrendezett Rézmetsző Kongresszus tisztújító közgyűlését. Bekapták a halászlevet, rádöntöttek egy kevés badacsonyit, s már száguldottak is vissza Pestre, a Rézmetszők Lapjához, a sajtófogadásra (libamáj és barna sör). Rajongóival a Royal Szállóban találkozott (whisky és kro­­kambustorta). majd részt vett a Rézművészeti Múzeum díszvacsoráján (étlap helyszűke miatt nem közölhető). Hazánkban tett látogatása során Hyacinto di Fernandezt huszonhét alkalommal etették le a sárga földig, további hetvenegy esetben lakott jól a rosszullét határáig, és háromszáznégy pohárköszömtőt kellett mo­solyogva átvészelnie. Eközben kilenc tolmács dőlt ki mellőle, ő maga viszont harmincnégy eredménytelen kísérletet tett az étkezések elől való megszökésre, és kétszázhatvanra ugrott föl a vérnyomása. A vendégművész kissé sápadtan máj szolga tott búcsúztatásakor a repülőtéri büfében. Még egyszer méltatta a magyar és galapagoszi réz­metszők kapcsolatainak megszilárdítását, majd a gépmadár ajtaja be­csukódott, és a kétszeres Fantázia-díjas kimerültén rogyott ülésére. A világ újságolvasói azóta sem értik, hogy amikor a repülőgépen föl­szolgálták az első uzsonnát. Hyacinto di Fernandez miért fojtotta meg a légikisasszonyt? Jelenet SZEREPLŐK: DUGOVITS TITUSZ VÁRKAPITÁNY (Szín: Nándorfehérvár, az ostromlott vár belseje. A duda szól, a munka végét jelzi.) DUGOVITS: Na végre, fájrontl Pfü, ez nehéz nap volt!... VÁRKAPITÁNY: Jó, hogy jön, Dugovits szaki! Egy kis beszédem lenne magával. DUGOVITS: Velem, kapitány úr? VÁRKAPITÁNY: Igen. Hányadika is van ma? DUGOVITS: 1456. június 22. Tudhatná, holnap fizetés! VÁRKAPITÁNY: Persze, persze, még ez is kiment a fejemből. Ez a délelőtti ágyúzás! Hallja, ezeknek a törököknek aztán van nyersanyaguk! Szóval azt sze­retném mondani... DUGOVITS: Majd holnap reggel, főnök! Most kongat­tak fájrantot, vége a délelőtti műszaknak. Rohanok haza, csak elrakom a szerszámokat! VÁRKAPITÁNY: Ne vacakoljon már! Arra gondoltam, hogy ha délután benn tudna maradni egy kicsit... DUGOVITS: Ne legyen Dugovits Titusz a nevem, ha egy percet is maradok. Horgászni megyek. VARKAPITÁNY: Csak rövid időről volna szó! Nézzen csak le, oda! Azt a törököt kéne elintézni ott, azzal a zászlóval, aki ott kezd mászni felfelé. Nézze, milyen szép vándorzászlaja van. A magáé lehet! DUGOVITS: Manapság ez már nem divat! Eszem ágá­ban sincs! Hagyjon hazamenni, vár az asszony. VARKAPITÁNY: Nézze, hogy mászik felfelé! Valaki­nek el kellene intéznie! DUGOVITS: Ismerem a tagot. A Mahmud, a négyes janicsár ezredből. Nehéz pasas, kényes munka lesz. Adja ki az ifjúsági brigádnak. Különben is, nyelezni van a buzogányom. Vételezni kellene a raktárból. VÁRKAPITÁNY: Értse meg, ember. Ez nagyon finom munka. Nem bízhatom akárkire. Maga viszont egy­kettőre elkészül vele, ha ráver egy kicsit. DUGOVITS: A fejire? VÁRKAPITÁNY: Akár oda! Nézze, hogy jön felfelé! DUGOVITS: Hagyjon békében, akkor sem csinálom. Nem őrültem meg, ezért az órabérért! Eszem ágában sincs. VÁRKAPITÁNY: Ne kéresse magát, Dugovits! Tudja, milyen kevés a jó szakember. Kinek szóljak, ha nem magának? DUGOVITS: Most hízeleg, mi? De a könnyű széria­munkát, amivel lehet keresni, azt a Kapisztránnak adja! Na, isten áldja. Még a múlt hónapi veszélyes­ségi pótlékomat se kaptam meg ... VÁRKAPITÁNY: Tudja, hogy most számfejtik, a bér­elszámoló lefelejtette a nevét a listáról. DUGOVITS (dühöng): Miért nem a Kapisztránét felej­tették le, a kirelejzumát? De ha melózni kell, csak engem tud kiszúrni egész Nándorfehérvárban, ugye? Ilyenkor hol vannak a többiek? Ilyenkor jó a Dugo­vits? VÁRKAPITÁNY (idegesen néz lefelé): Nézze e törö­köt, már egész közel van. Mindjárt Idefenn lesz! DUGOVITS: Majd elintézi a délutáni műszak. Aztán meg ki se tudná fizetni, ha bent maradnék. Nincs is túlórakerete. Azt hiszi, nem tudom? Egész hülyének nézi a melóst maga is? Na viszlát, megyek zuha­nyozni. Minden jókat! (indul kifelé). VÁRKAPITÁNY (a fejére csap, papírt szed elő a zse­béből): Várjon! Kap a várkapitányt alapból egy kis prémiumot. Itt az utalvány. Most öt perc múlva négy, ha most rögtön leugrik, még nyitva találja a pénz­tárat! DUGOVITS: Na jó! Adja ide, máris leugrom a pénz­tárba! VÁRKAPITÁNY: Tudja mit, Dugovits szaki? Ha már leugrik, vigye magával a törököt is!

Next

/
Thumbnails
Contents