Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-12-25 / 26. szám
VÁRÓ JO C II. ^SÜTJA fejeződött, az első osztályon 54 pengő krajcárért lehetett Vácra utazni, a harmadik osztály utasai pedig 37 pengő krajcárt fizettek. A vasút hirtelenjében közelhozta Pesthez Vácot, addig hintán vagy kocsin az odavezető út órákig tartott. A megnyitás alkalmából — habár a korabeli lapok csak ezt hangsúlyozták — nemcsak István nádor utazott a vonaton, hanem a magyar történelem két óriása, Kossuth Lajos, és Széchenyi István is. A szerelvény akkor a legelső alkalommal 59 perc alatt tette meg az utat, csak egyetlen helyen állt meg; ezt a sebességet mostani mértékkel mérve bizony a legnagyobb jóakarattal sem nevezhetjük rohanásnak. De vessünk csak egy pillantást a Magyar Államvasutak mai menetrendjére. A Budapest—Szob—Sturovó között közlekedő személyvonat menetideje Vácig, majd egy óra napjainkban is, olykor egy óránál is több. Igaz ugyan, hogy 24 óránként több mint ötven személyvonat közlekedik ezen a szakaszon és ezek a vonatok minden apró állomáson megállnak, de mégis úgy tűnik, mintha a vonalszakasz megnyitása óta eltelt 124 évnyi idő sebességben nem hozott volna sok változást, Persze, az is igaz, hogy az expressz félóra alatt teszi meg ezt az utat, de ezt az idő-sebesség paradoxont mégis érdemes volt érdekességként megemlíteni. A történelemkönyvekben pedig örökös tényként szerepel, hogy az első magyar vonat Budapest és Vác között közlekedett, és az is tudott tény, hogy Petőfi Sándor ezen az útvonalon utaztában írta e sorokat: „Száz vasutat, ezeret! Csináljatok, csináljatok!... Miért nem csináltatok eddig is már? ... vas hiányzott? Törjetek szét minden láncot, Majd lesz elég vasatok!" Kristóf Attila VÁCI NÁCI Miután számot vetettünk Vác jelenével, a főtéri városi tanácsházból átsétáltunk a Múzeum útra, hogy a váci Vak Bottyán Múzeumban számot vessünk Vác múltjával is. A múzeum első szobájában, az ablak felőli résznél, a falon, stuccolt baj szú, kopasz, szimplagalléros öregúr arcmását pillantottam meg. Megálltam előtte; régi földesuraságnak, egykori főszolgabírónak, vagy városi virilistának tűnt nagy kényelmű nyugalmával: — Nem földbirtokos, nem főszolgabíró, nem virilista — hangzott a múzeumban a tagadó válasz. — Bár közel járt hozzá. Bankigazgató volt. — S volt valami köze a múzeumhoz? — Több, mint „valami”. 1095-ben ő alapította. A híres Váci Náci... — Most zavarban vagyok: a 25 éves ünnepi kiadványban, amelyet Vác tanácselnökétől kaptunk, úgy olvastam, hogy a múzeumot a város ismert történetírója, Tragor Ignác alapította. — ő a Váci Náci, ezen az írói néven ismerték, tisztelték, szerették városszerte. — S milyen név ez a Tragor? — ö említi Vác vidámsága című anekdótagyűjteményében, hogy Báthori Miklós váci püspök a 15. században Traguri Jakabot és Jánost hívta meg a dalmáciai Trau városából a székesegyház díszítésére. gyatéka az általa alapított múzeumba került. Ebben a hagyatékban, tréfás könyvei és emlékei közt búvárkodom. Váci Náci legfőképpen a komoly dolgokat szerette — könyvtárt, képtárt gyűjteni, múzeumot alapítani, Vác múltját feltárni, Vác történelmét megírni, de kedvelt minden bolondságot, minden bolondot, s úgy gyűjtötte öszsze a régi figurákat, akár Rexa Dezső a pesti embereket, vagy Ráth-Végh István a világ furcsaságait. Váci Nácinak sok pénze volt, nagy közgyűjteménye volt, híre, neve, tekintélye volt, jótevője volt városának és szerelmese Vácnak, de legfőképpen bogárgyűjteményét szerette. Ebbe a bogárgyűjteménybe sorolta be azután a régi Vác összes poros figuráját. Mintha a Holt-tengeri tekercsek közt matatnék, olyan érdekesnek, furcsának, különösnek tűnik napjainkban Váci Náci bogárgyűjteménye. S tanulmányozva e különös gyűjteményt, mindjárt rá kell jönni arra, hogy sok-sok anekdóta, amelyet másnak tulajdonítottak, voltaképpen Váci Nácitól való. Évtizedekig Gózon Gyulának tulajdonították például azt az esetet, amelynek eredetijét most Váci Náci gyűjteményében fedezem fel. Egy Csereklye — Akasztófa virág! Hiszen egyet ütött az óra! — A nullát nem ütheti — felelte Csereklye Miska. Milyennek írják le a régi Vácot ezek a „Holt-tengeri tekercsek”? A piros hajú Réty Náci polgármester például mindig napernyővel járt. Benkár Dénes mérnök következetesen Dienesnek írta keresztnevét, a Dénest nem tűrte, úgy sétált télen, de még nyáron is az utcán, hogy muffban tartotta az egyik kezét, a másikban pedig papírlegyezőt, s azzal legyezte magát. Nikitits Sándor ügyvéd arany függőt hordott a bal fülében. Serédy Géza ezredes annak tulajdonította a bor iránti leküzdhetetlen vonzalmát, hogy borospincében született, vajúdó édesanyját ugyanis borospincébe vitték, hogy ne hallja a csatazajt, mikor 1849. július 16- án Vácot ostromolták. Mintha a régi Vácot csupa Jókai- és Mikszáth-figura népesítette volna be: egy Bauer Mihály nevű tanár a bankban saját gyászjelentésére kért — és kapott! — kölcsönt. Körtvélyesi László arra a kérdésre, hány gyermeke van, mindig azt felelte: 67 volt! Vagyis: hat van, hét volt. — Nem kérem — feleli a juhász. — A Pápáé. S ez a csorda? A Pápáé. S ez a ménes? A Pápáé. A legelő, a búzaföld? A Pápáé. No, és az erdő? Az is a Pápáé. — Azt tudtam, feleli a pesti, hogy a váci püspöknek nagy gazdagsága van. De hogy minden a Pápáé, azt nem gondoltam. Pápa József volt Vác egyik igen vagyonos polgára a múlt század végén. Váci Náci mindent összegyűjtött róla, de a váci papságról is olyannyira, hogy gyűjteményeit kútforrásként lehetne használni napjainkban. A részegesekről külön annaleseket vezetett. Mindig a takarékszelvények hátlapján. Nagyon beteg lett például a nagyivó Forster Emil őrnagy. Az orvos, akit kihívtak, megállapította : — Vízibetegség! — Ezt a sok spriccer okozta — jegyezte meg bűnbánóan a beteg. — Nem lett volna szabad vízzel innom a bort. Csak tisztán. Váci Náci 1941-ben meghalt, igen magas kort ért el, hiszen a váci múzeumot még 1895-ben, már felnőtt korban, alapította. De ami értéket, Váci Náci arcképe a múzeumban tr Árpádok korabeli torony a Duna-parton (Vámos László felvételei) Szóval onnan eredt, ameddig IV. Béla a tatár elől elmenekült. Az ivadék azután olyan váci lett, hogy nem volt nála bennszülöttebb, „vácibb” senki sem. Ügyvéd volt, takarékpénztári vezérigazgató, múzeumalapító, tréfamester, aki összegyűjtötte a váci vicceket, múltbeli figurák nevezetes mondásait, derűs anekdótákat. De nem csupán tréfákat gyűjtött és Váci könyvek címen könyvsorozatot szerkesztett, hanem képeket, érmeket, könyveket, régi köveket, egész vagyonát erre a gyűjteményre költötte s ezzel megvetette a váci múzeum alapját. Fukar volt, mindent a köznek ajándékozott és olyannyira takarékosan élt, hogy családja olykor-olykor kénytelen volt összejátszani a fűszeressel, a hentessel, a városi kereskedőkkel, akik magasabban számláztak, s a valódi és álszámla közti különbséget külön és titokban fizették vissza a családtagoknak, mert Váci Náci csak másokra költött, saját magára vagy családjára a takarékpénztári vezérigazgató költekezni nem szeretett. Ezerkilencszáznegyvenegyben azután meghalt, néhány esztendeje elment az élők sorából Váci Náci lánya is, Kun Zoltánné Tragor Margit, s halálával Váci Náci minden levele, szellemi hanevű váci gazda szokása volt, hogy kapatos állapotban, éjszakánként, hóna alá dugott csizmákkal lépett be a szobába. Egyszer azonban felébredt az asszony, s megkérdezte: — Hány óra, Miska? — Tíz — hangzott a felelet. A kisváci templom órája éppen egyet ütött. Mindent szenvedéllyel gyűjtött: az anekdótákat, amelyet napközben hallott, takarékszelvények hátlapjára jegyezte fel, a szelvényeket zavartan fordította vissza, ha ügyfél lépett be hozzá. Különösen kedvelte a pápavicceket. Megkérdezi egyszer egy pesti, a váci mezőket járva: — Kié ez a juhnyáj? A püspöké? kincset fukarság árán összegyűjtött, egy emberöltőn át, s amit mind múzeumának adott, az a háborúban elveszett. A hivatalos megállapítás mindössze ennyi: „A gyűjtemény nagy része a háborús időkben eltűnt”. Váci Náci akkor már három éve halott volt; meg sem sirathatta. Ruffy Péter A CurU szálló és egy ódon polgárház
