Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-12-25 / 26. szám

A király visszaereszkedett a térdeplőre, és könyökére támaszkodott. Belebámult az egyszál gyertya libegő fényébe, mintha onnan akarná kiolvasni a jövőt.

De a jövő elburkolódzott előle, s ő nagyon jól tudta, hogy a választ neki kell megtalálnia. Neki egyedül, senki másnak:

Ki legyen István után a magyarok királya?

Magvaszakadt, öt gyermeket nemzett, egy érte meg a férfikort, s most az is odakint hever, kiterítve, holtan. A gyásznál nagyobb gyász, hogy most, amikor legjobban kellene, hogy a kezdett munkát befejezze, nincs olyan, aki vérével örökölhetné a feladatot.

Miért fontos a vér öröksége? Mondják, a római császárok, a hajdan volt nagyok örökbefogadott, idegen gyermekekre hagyták birodalmukat, s tehetség mértékén választották ki örökösüket. — De ha így írták meg, akkor se lehetett ez egészen így... — vélte István. — Meglehet, Imre bár vér szerinti vérem volt, ereiben mégsem ugyanaz a vér folyt: nem termett uralkodásra. Meglehet, rossz király lett volna. De elfogadták volna királynak, mert István fia volt. S vajon, ha most találok bárkit is, aki Imrénél ezerszer rátermettebb, elfogadják-e maguk fölé magyar urak, német urak, s elfogadják-e társuknak a többi királyok?

Olyat kell trónra tenni, aki érdemes is, meg képes is arra. hogy megvédje. És befejezze, ami e Kezdetett.

Vazul — ő már alighanem készül is rá. Ünnepli magát valamelyik várában, vagy sátrában, ahol éppen a halálhír érte. Vazul sosem tud megnyugodni egy helyben, benne nagyon él még a hajdani vándortermészet. Nem is titkolja: számlálatlan hajtja nyájait országa egyik végéből a másikba, téli szállásról a nyári szállásra, és viszont. Mint a pogányok tették. Pogánymódra él, s noha csecsemőkorában homlokára kenték a szentelt olajat, megmártották a vízben, nem ismeri el, hogy keresztény lenne:

— Engem nem kérdeztek felőle — mondja —, s akkor meg nem érvényes.

— Él pogány hiten, pogány módra. István nem bánta, ha hitét megtartja magának, csak ne hirdesse. Vazul volt anynyira okos, hogy nem szállt szembe a nagy hatalmú rokonnal; nem kívánt se Koppány, se Gyula sorsára kerülni. Tartotta a barátságot Istvánnal, behódolt neki, és három fia közül kettőnek, Andrásnak és Bélának engedte, hogy kereszténnyé legyenek. De a legkisebb, Levente pogány maradt.

Mégis, a legtöbb, a legősibb jusson, István után Vazult illetné a trón. Vazul Mihály fia, aki Géza úrnak, István apjának testvére volt. Mihály és annak a lengyel hercegnőnek, Adelhaidnak a fia, aki Mihály halála után, ugyancsak még a régi törvények és szokások alapján, Géza asszonya lett. Édes unokatestvérek, és mostoha fivérek is egyben, Istvánnal. Azonkívül Vazul a legidősebb a családban.

Vén István belenéz az egyszál gyertya lángjába, és tudja, hogy Vazulnak nem adja a trónt.

Vazul szabadjára engedné a sámánokat, táltosokat, nyájai lelegelnék a bajor lovagok, megtelepült magyar urak vetését, hadai összema’ inának egymással és minden szomszéddal, míg keletről vagy nyugatról meg nem indulna valamelyik császár, hogy páncélosaival eltiporja a nomád magyar királyt. S hová lenne akkor az ország?

Mert Vazul sajnos semmit, de semmit sem ért mindabból, ami itt másfél száz esztendeje történt, semmit nem ért meg abból, amit István rendelkezett. Nem érti a törvényeket, a megyéket, az ispánokat, a püspökségeket és monostorokat, nem érti az életet úgy, ahogyan királynak és nemzetnek e földön egyedül élnie lehet. Vazul a múlt és el kell őt feledni.

szükség lenne rá, másként alig. S most ugyan miért lenne rá szükség?

Bár, István gondolja, ezen még lehetne segíteni. Nagyobb baj az, hogy neki sincs egészen szüksége az Abára. Szereti Sámuelt, az embert — azt a hajdani vadászatot nem feledte vén korára sem —, de nem szereti Sámuelt, a politikust. Mert Sámuel ugyan érti, ami körülötte történik, csak nem hiszi. Benne erősen él a kabar-kazár hagyomány, s a közösséget előbbre helyezni az egyénnél. Nem bízik az emberben, kinek birtok van a kezén és nevén; szerinte a jószág, akár élő, akár holt, maradjon közös tulajdon. A nemzetség, a család, a falu közösségéé. Felesleges megszámlálni a jószágot és kimérni a parcellákat, mert a szabad ember csak a közösségben maradhat szabad. Ha urat ismer el maga fölé, és szolgát, aki tegnap még szabad volt, maga alá, holnapra szolga lesz ő is ...

Istvánnak nem volna ellenére ilyen rend, hiszen látja ő is, mint nyomorodik el nap, mint nap, ki tegnap még szabad vitéz volt, s mint urasodik el, egyre feljebb, kinek sorsa, szerencséje, vagy ügyessége többet adott. De nem lehet.

I. István temetése. Hertulfia Meggyes! Miklós miniatúrája, a Nagy Lajos király udvarában 1370 körül készült Képes Krónikából

A világ rendje most ilyen, s a dolgok rendjével kereket akasztani nem lehet, mert erősebbek azok az egyes ember akaratánál, s előbb-utóbb eltiporják. Amint Aba Sámuel véli, hogy legyen, az nem más, mint az ősök rendje, s alig is különbözik a Vazul rendjétől, csak okosabban van elmondva, szebben kitalálva. De az Ür akarata most az, hogy legyenek szegények és gazdagok, szolgák és hatalmasok; szolgák felett legyenek szabadok, szabadok felett vitézek, vitézek felett urak, urak felett királyok, s valamennyiök felett a Teremtő, ki rendezi, óvja és bünteti mind e földönvalókat ...

Lecsöpög a gyertya viasza, serceg a lángja, és tudja már István, ki lesz utóda a trónon.

Majd azt fogják mondani, Gizella királyné kívánsága teljesült; majd a német urak befolyására fogják a választást. De István tudja, hogy senki befolyására, csupán saját akaratára választotta Orseolo Pétert utódjául.

Leányágon rokon ő is, István nagyszámú nővérei egyikének fia, unokaöcs. Apja dózse volt, ami a gazdag és hatalmas velencei köztársaságban annyi, mintha király lett volna; fiáról senki se mondhatja, hogy felkapaszkodott a trónra. Európában született, nevelkedett. Ért a kardforgatáshoz, az udvari viselkedéshez; igaz, kiismerhetetlen jellem, s hajlamos a hirtelen cselekedetekre, de van egy végtelen nagy előnye: elképzelni sem tudja másként már a világot, mint aszerint a rend szerint, amely úr és hűbérese között fennáll. Ha talán nem is lesz oly bölcs és vitéz király, mint István szeretné, de folytatni fogja, amit ő elkezdett, és nem engedi majd, hogy bárki is visszaforgathassa az időt...

Ki van más?

Sámuel, igen, Aba Sámuel. Az Abák hű szövetségesek és Sámuel eszes ember, jó katona. Vagyona nagyobb, mint Vazulé, s a király vagyonával együtt messze felülmúlná az ország minden uráét. A vagyon pedig egy a hatalommal.

De nem lehet. Nem lehet az sem. Az Abák kabarok, s a magyarok szövetségben egyenrangúnak tekintik őket, de kétséges, hogy királyul is elfogadnának-e valakit közülük? Csak, ha nagyon

— Hordozók! — kiált a király, és rekedtes hangját felvisszhangozzák a boltívek. Az inasok, valahonnan a sötétből, mintha leskelődtek volna, egyszerre előteremnek. Loholva hozzák a hordszéket. Besegítik a királyt.

— A palotára — mondja István, és elindul, hogy utolsó törvényét, a végakaratát meghozza.

De még hét esztendőt uralkodik, s az utolsó próba hátra van.

(Folytatása következik)

„670 táján" és 896-ban

László Gyula, a régészet egyetemi tanára a ,.kettős honfoglalás''-ról — Magyarok voltak, s magyarul beszéltek a ,.késői avarok’' ?

1.

Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Pesti Barnabás utcai épületében László Gyula régész dolgozószobájában ülök. A szobát az erdélyi Vajdahunyad várának, a Hunyadiak Vajdahunyadának építészeti elemei díszítik, pontosabban e díszítések gipszmásolatai. A magyar történelem nagy idejére emlékeztető másolatok közt él az erdélyi származású, hatvanesztendős László Gyula, a régészet egyetemi tanára, a tudományos és művészeti érdeklődésében is, meg a gyűjtő szenvedélyében is sokoldalú ember.

A professzor elvégezte a budapesti Képzőművészeti Főiskolát, mielőtt a budapesti tudományegyetemen bölcsészdoktorátust szerzett volna. Kilenc éven át, 1949-ig, a kolozsvári egyetemen volt a régészet tanára, s mióta Magyarországra áttelepült, az ELTE-n tanítja a népvándorlás korát és a középkor régészetét. Érdeklődése és ismeretvilága sokrétű: monográfiát írt Medgyessy Ferencről, Botticelliről, Barcsayról, s a művészetek iránti szeretete és szomjúsága megmutatkozik abban is, hogy az egyik legszebb és legértékesebb magyar irodalmi kéziratgyűjtemény tulajdonosa. Magyar írók hatezer kéziratát őrzi, s mikor a magam Jókai-kéziratát emlegetem beszélgetésünk egyik szünetében, megjegyzi, hogy azt szabadon, üveges könyvtár üveglapja mögött tárolni nem szabad, mert a lila tinta elhaloványodik s a kézirat lassan olvashatatlanná válik.

László Gyula legszenvedélyesebb témája a finnugor őstörténet. Az ő nevéhez fűződik a kettős honfoglalás elméletének a tudományos kifejtése, amely itthon, s a nagyvilágban, föltűnést keltett. Az elmélet szerint már jóval a 896-os honfoglalás előtt éltek magyar nyelvű emberek a Duna-medencében, mert a 670 táján ideérkezett késői avarok voltaképpen korai magyarok voltak, magyarul beszéltek, honfoglalásunk tehát a VII. és nem a IX. században történt. Az már csak a második honfoglalás volt. A VII. században, ahogyan László Gyula nevezi, a „fehér magyarok”, több mint két évszázad múlva pedig Árpád magyarjai, a „fekete magyarok” érkeztek volt ide.

Bár a kérdés irodalmából sokat olvastam, mellőzni fogom a laikus számára nem vagy kevéssé érthető és tudományos műveltséget feltételező elemzéseket. A László Gyulához intézett kérdéseimet igyekeztem a lehető legegyszerűbben megfogalmazni, hogy mindenki — tehát a magyar őstörténelemben járatlan laikus olvasó — számára is közérthetővé váljék a professzor felfogása és elmélete.

Három kérdésem ez volt: 1. Mikor vetődött fel először a kettős honfoglalás elmélete? 2. Milyen bizonyítékai vannak a professzor úrnak? 3. Hogyan áll a kérdés tudományos vizsgálata napjainkban?

2.

Beszélgetésünk elején László Gyula megjegyzi: ő nem játékosságból, tetszetős eredetiségből alakította ki az elméletét, hanem kénytelen volt kialakítani azt az eléje táruló bizonyítékok alapján. E bizonyítékok tolták, taszították, kimondatták vele ezt a feltevést. A másik megjegyzése: elmélete feltevés. Ö nem kereste ezt a feltevést, hanem kényszeríttetett fölvetni azt. ő szabadon hagyja az összes utat, minden hozzászólásnak, a kérdéshez való minden hozzájárulásnak örül, mert nem ő kíván „okos” lenni, hanem azt szeretné, ha a nemzet válnék önnön múltja jobb ismerőjévé. Azt első kérdésre ezt feleli:

— Az elméletnek sok komoly előzménye volt: Vámbéry Ármin és Nagy Géza tanulmányai és állításai. Azután Pais Dezsőnek és Sebestyén Gyulának a székely-avar azonosságról kifejtett nézete. Ilyen nagy tudományos előzmény után beszélgettünk sokat arról: miért nincs avar helységnevünk? Az avarok 250—300 éven át töltötték ki a Kárpátmedencét, s a föltevések szerint valamely török nyelvet beszélték. Más kisebb népeknek, például a besenyőknek, volt helynevük, az avaroknak nem. Nem volt talán avar nyelv? Talán más nyelven beszéltek? S ha azon, miért nem maradt meg más nyelvű falunevük, faluneveik, helységneveik láncolata? Sejtelem támadt bennem: lehet, hogy az avarok magyarul beszéltek, s azért nem maradt avar nevű helynév utánuk, mert csak magyar helynév maradhatott?

— A sejtés helyesnek bizonyult akkor, mikor sokkal később két leletkatasztert vetettem egybe. Az egyik dr. Csallány Dezsőnek, a Szabolcs-Szatmár megyei múzeumok igazgatójának avar, a másik pedig Szőke Bélának a IX—XI. századokból való magyar temetői sírlelőhely gyűjteménye volt. A két térképet egymásra fektettem: azok nem fedték, hanem kiegészítették egymást. A magyar honfoglalók nem vették volna birtokukba az avar lakóhelyeket? Miért nem? Ezek után jött az — ismétlem — kényszerű döntés: 1938-ban, a Szent István év alkalmával, magam is közreműködtem ebben, három kötetes emlékkönyv jelent meg, benne Kniezsa István nyelvész alapvető tanulmánya arról, melyek voltak

az ország népei a XI. században, s hol laktak a magyarok, s hol a szlávok. A két előbbi térképet rávetítettem, most már erre a harmadikra, s kitűnt hogy azoknak a falvaknak a nevei is színmagyarok, amelyeket Árpád magyarjai elkerültek. Kik éltek ott? S miért színmagyarok a falunevek, ezek a falunevek is? Mert a késő avarok magyarul beszéltek.

3.

— Csallány Dezső úgy véli, hogy már az 586 táján ideérkezett, úgynevezett korai avarok voltak a magyarok, szerinte a késői avarok tulajdonképpen divatjukat váltott korai avarok. Az én feltevésem eltér e felfogástól: az első, 568-as avar hullámban két réteg, egy belső-ázsiai és egy bolgár érkezett ide, a másodikban, 670 táján érkeztek az első magyarok, a Volga mentiek. Elméletemet, fölfogásomat a kettős honfoglalásról tulajdonképpen mindenki elfogadta itthon, s külföldön is: a müncheni Joachim Werner azt mondta, hogy a régészet olyan feltevéseket képes felállítani és bizonyítani, amelyekre a történettudomány nem képes. Második kérdésére már első válaszomban feleltem: a bizonyítékok dolgában. Ehhez még említek valamit: a griffes-indás kultúrát, az övdíszek kérdését. A griffek népe volt az ázsiai, a törökös, az indások voltak a Volga mentiek, tehát a magyarok. Az avar sírleletek azt bizonyítják, hogy a griffesek — akik övdíszeiken a griff ábrázolását hordták — lassan kivesztek, mert felülkerekedtek az indások. A törökös réteg le- és elsüllyedt, felülkerekedett a volgaiak rétege, a magyar, s ehhez a késői avar—korai magyar honfoglaló réteghez csatlakozott Árpád honfoglaló népe. Föltevésem általános elfogadásában talán az is szerepet játszott, hogy a késői avarokkal eddig nem foglalkozott részletesen a tudományos világ.

4.

Végül: hogyan áll a kérdés napjainkban, s milyen új bizonyítékok merültek fel az avarok magyar nyelvűsége, a késői avarok korai magyar volta mellett? László Gyula még egy példát említ:

— A feltevést elmélyítette Györffy György barátom, a történész elmélete a középkori magyar címerekről. ö e címerpajzsok állatalakjait totemisztikus eredetűeknek véli. Minden nagyobb családnak volt totemállata, ennek az ábrázolása került azután a címerekre. Ha a totemállatábrázolás megvolt a XIV. és XV. századokban, még inkább meg kellett legyen a pogány őskorban. Meg kellett legyen az övékén. De nincs meg. A késői avar sírok némán ugyan, de bizonyságot tettek: a késői avarok övein láthatók a totemállatábrázolások: a páva, a sárkány, a tulok, az őz és így tovább.

Ha László Gyula feltevése — ő is ennek nevezi — helyénvalónak bizonyul, a magyar őstörténet és régészet tudós emberei előtt határtalan feladat áll. Megismerni, föltárni, közkinccsé tenni, kielemezni a késői aéarok életét, korát, társadalmát, szokásvilágát, mert a magunk múltjának ismeretét tágíthatjuk ki velük, és általuk. R. P.

Nagy pillanat a magyar régészetben: Györffy György (Történettudományi Intézet), László Gyula, a régészet egyetemi tanára, Entz Géza művészettörténész, az Országos Műemléki Felügyelőség képviselője és Balogh Jolán, a Szépművészeti Múzeum osztályvezetője in. Béla és felesége sírjának leletanyagát tanulmányozza (MTI felvétel)