Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-12-25 / 26. szám

A FŐTÉR

a hajdanvolt építőmesterek és kőmívesek kialakították, mintha csupa tisztes tartózkodást fogadott ember élt volna az idő tájt Vácott. Ez volt a világraszóló kegyes ámítás, mert a barokk derűje mögött a váci polgárházak belső kiképzése nagyon is világias gondolkodásmódra s életmódra vallott. A jómódú váci polgár úgy élt, ahogyan a házát építette: kifelé méltóságteljes alázattal és ájtatossággal, befelé kellemes tágasságú termekkel, amelyekben a sűrű függönyök mögött meg-megszólalt a vidámságra késztető muzsika és összeösszecsendültek a míves boroskupák.

De ne kalandozzunk el a képzelet sugár-sebességével, iparkodjunk bemutatni a sorok írójának szerény leíró készségével, mi volt és mi maradt meg ebből a klasszikus kisvárosi főtérből, miképpen illeszkedett be az új korba ez a minden szögletében régies bájú tér, miféle mai feladatokat teljesítenek

ház tér, majd 1896-ban Konstantin tér — száz évvel ezelőtt még nem volt ilyen lezárt és építészetileg befejezett műemlékegyüttes, mint az 1951-ben kezdődött újjáépítés óta, amikor is Pogány Frigyes és Horler Miklós kidolgozták a tér síkjának kiképzési tervét.

A tér egyik legjelentősebb épülete a 6-os számot viseli, ez a Siketnéma Intézet, amelynek alapjai már a török időkben álltak. A török első kiűzetése után a váci püspök ideiglenes rezidenciája helyezkedett el itt, majd Migazzi, a leghíresebb váci püspök megkezdte az új püspöki palota építését. 1802-ben megnyílt a siketnémák intézete a sok vihart átélt palotában. A Március 15. tér 7—9 számú háza napjainkban kórház, Migazzi püspök korában az irgalmas atyák rendháza, ennek egyik oldalszárnyában 1775-ben a nemes ifjak konviktusát nyitották meg.

Talán a legszebb váci középület a Március 15. tér 11

Terézia várható látogatása tiszteletére átépítettek, azóta egyfolytában a városi közigazgatás otthona. Kopogjunk be a Március 15. tér 20-as számú házának kapuján, bár a griffmadaras bronz kopogtatót régen leszerelték, a ház azonban maradéktalanul óvja az egykori Curia szálló hangulatait. A mai irodaház leírását akár kölcsönvehetjük az 1860-as Hölgyfutártól, s ha föllapozzuk a Hazai és Külföldi Tudósítások 1834-es évfolyamát, megtaláljuk benne az élelmes fogadós hirdetéseit, aki másfél századdal korábban már felismerte az igazságot, hogy jó bornak is kell a cégér, a kényelmes, biztonságos fogadónak a hírverés.

A történelem úgy bujkál ezekben a házakban, mint a fanyar dunai szél, amely már a telet hozza a hátán s lecsapja a régi divatú kémények füstjét a Főtér kövezetére, a fakóra fagyott pázsitra. A Főtér 22-es számú háMinden magyar kisváros földrajzi, kereskedelmi, közigazgatási s ebből eredően szellemi központja a Főtér, a város szerkezetének szoros magva, piac és fórum, a városi védettség jelképe s a történelmi időkben vaskos falakkal óvott térsége. A váci Főteret — hivatalos nevén Március 15. tér — a művészettörténet a magyar kisvárosokban épségben megmaradt legszebb főtérnek tartja, a lelkes lírikusok az ódon hangulatok meseszerű foglalatának, amelyet az elmúlt évtizedben végbement újjáépítés kibontott a rontó hajlamú évtizedek rárakott habarcs-rétegei alól. S gyöngéd színekben elővillantotta a sejtelmes középkort, amelynek évszázadaiban ez a tér kialakult s szerencsés módon megőrizte méreteit, arányait és csodálatos illeszkedését a város utcáinak szövevényébe.

Érkezz a váci Főtérre a sorok írójával télelő hava derekán, amikor elhullottak az ősz pazar aranyai, a városka fölé magasló Naszály s a távoli Börzsöny is oly fakóbarna, mint egy elejtett rőtvad szőre, s meglátod a színek lángolását, a homlokzatok tiszta gondolatait, mert ezek a vén váci házak szinte gondolkodni és töprengeni látszanak az idő múlása fölött, amely megtépázta ugyan díszeiket, de a XX. század második felében akadtak emberek, akik újjávarázsolták a XV—XVI. századbeli Vác arcképét.

Ez a tér nem négyszögű, vagy kör alakú, nem is nyolcszögletes, mint Krúdy felvidéki városainak ravaszul tagolt terecskéi, amelyeknek minden sarkán egy fogadó csalogat fűszeres pecsenyék illatával, vagy egy bormérés kesernyés pinceszagával. Ez a váci Főtér tölcséres alakzatú s egyetlen utcába szűkülve ér véget. Párhuzamosan fekszik a Dunával, a házak kertjéből a folyam fölé hajlanak a körtefák ágai, kíváncsian hallgatják a vízparti kocsmák muzsikáját, mert a szigorú, papos erkölcsű régi Vác jószerint a folyópartra száműzte a kocsmákat, abban a hitben, hogy a kocsma hajósoknak, révészeknek s mindenféle utasembernek való, a váci polgár legfeljebb egy Kaffehaus-ban töltheti el az idejét, mindenfajta üzleten és kereskedésben törve a fejét.

Vác, a nagymúltú püspöki város, szegény és gazdag szerzetesek városa oly szigorúan élt abban a korban, amelyben a Főtér arculatát

A régi ispotály

A városi tanács épülete

a paloták és polgárházak napjainkban?

Johan Walther mester 1857-ben készült metszete szerint a Főtér — azidőtájt még Piac tér, Főpiac, Városszámú egyemeletes háza, amelynek a helyén török fürdő állott, az 1718-as telekkönyv szerint már Das Rath- Haus, vagyis a városi tanács háza, amelyet 1763-ban Mária

zában szinte még hallani a pusztító csákányok visszhangos csapásait, amelyekkel a Rákóczi-féle szabadságharc után feldúlták. Rombolás és építés váltakozott ezen a szűk területen, templomokat és kolostorokat építettek és perzseltek fel s mégis mennyi minden megmaradt a konok szorgalommal felújított egyházi és polgári épületekben, mint a teret lezáró felsővárosi plébánia templomban, amelyet azóta szintén felújítottak, kincseit is helyreállították.

Az óispotály, a tanácsháza, a siketnémák intézete, a Curia fogadó kecses tömegei közé beékelődve a régi váci polgárházak büszkélkednek és szerénykednek, melyiknek milyen külső díszeket adományozott a régi építőmester s a felújító, aki tiszteletben tartotta az ősök kezemunkáját. A térről csillag alakban ágaznak el a régi váci utcák, némelyik szelíd lejtéssel és íveléssel körbefutja a Főtér épületsorait, mintha még ma is teljesítené a történelmi hivatást, földszintes házaival és tekervényes utcáival védené a töretlen városmagot, félrevezetné a falak közé lopakodó ellenséget, akinek előbb ezt a földszintes, zegzúgos, falusias települést kell megrohanni és megrontani, hogy hozzáférjen a Főtér palotáihoz.

De már nem lopakodik semmiféle ellenség a váci utcákon, a bontó csákányt nem az ellenséges indulat emeli a magasba, hanem a megszépítő hajlandóság, amely a váci Főteret az elmúlt húsz évben az ország legszebb terévé avatta.

Baróti Géza

VAC V/

Hát bizony annak idején nem ment valami egyszerűen a vasútépítés Magyarországon. 1836-ban született meg a törvény, hogy meg kellene építeni Magyarország első vasútvonalát, s a 34 kilométer hosszú Pest—Vác pálya megnyitására csak tíz esztendővel később, 1846. július 15-én került sor.

Az építkezés és előkészületei, ha nem is méreteiben, de botrányaiban hasonlatosak voltak a Panama-csatorna építkezéseihez, apró visszaélések, apró „umbuldációk” jellemezték a kezdettől a befejezésig.

A vasútépítkezés elindítója, vállalkozója Szitányi Ullmann Móric pozsonyi származású nagykereskedő, az első magyar bank, a Pesti Commerciális Bank alapítója, Pest városának „százas polgára” volt. A „százas polgár” megjelölés minden bizonnyal a jómódra utal, a város száz leggazdagabb embere közé tartozott a derék Ullmann Móric, így nem is lehet csodálni, hogy vállalkozását olyan pénzintézet támogatta, mint a Rothschild bankárcsoport. A Helytartó Tanácstól szerzett előzetes engedély felhatalmazta a vállalkozót, hogy egészen az osztrák határig vasútvonalat építsen. Az érintett megyéket és szabad királyi városokat felszólították, hogy Ullmannt és embereit már az előmunkálatok idején kellőképp támogassák.

Nem sokkal később Ullmannék bemutatták a Vácig terjedő vasútvonal fontos térképszelvényét, a rajzon egy amerikai gőzmozdony, néhány személy- és teherkocsi is látható, az egyik nyitott vagonban hintó áll, ahol is két hölgy és két úr barátságosan társalog egymással. Az idő tájt ugyanis a vonatok úgy épültek, hogy az utasok lovaikat és hintájukat is magukkal vihessék, majdan, a vasútvonal elfogytával, ezen folytatva utazásukat.

Az 1844-i országgyűlésen a „karok és rendek” heves vitát folytattak a vasútépítésről. A kormány nem támogatta a tervet, de az országgyűlés végül mellette foglalt állást, és Ullmann Móric 1844. május 16-án megkapta a végleges engedélyt, hogy a Duna bal partján egészen az osztrák határig felépítse a vasútvonalat.

A részvénytársaság Magyar Központi Vasúttársulat néven alakult meg, és 1844. augusztusában kezdetét vették az építkezések.

Az első vonalszakasz megnyitására Pest és Vác között, ahogy már említettük, 1846. júliusában került sor.

Érdemes egy pillantást vetni a korabeli újságok krónikájára, mert bizony a megnyitás sem ment minden zökkenő nélkül.

A Pesti Hírlap így ír:

„Megvan tehát, elvégre. Mit régen óhajtánk, minek mindenesetre meg kell történni, de mit a sok halogatás után már szinte nem mertünk hinni, elértük. A központi vasút készenlevő része a pesti—váci vonal megnyittatott. A meghívó jegyek ugyan eléggé rossz magyarsággal voltak írva, s kifordított magyar címerrel voltak ellátva, de legalább mégis magyarok voltak...

őfensége, az ország nádora családja és udvara kíséretében megjelenvén, temérdek nép jelenlétében délután négy órakor Buda és Pest gőzmozdonyok nyolc kocsin Vác felé indították a meghívottakat, számra mintegy harmadfélszáz személyt.

... Vácra érkeztünkkor a városban nagy tűz volt, mi egész ottlétünk alatt folyton tartott, sőt növekedett, valamint eljövetelünk percében is mindig növekvő erővel dühöngött, őfensége a kocsiból leszállván nem fogadta el a küldöttség tisztelkedő üdvözletét sem, azonnal sietett megjelenni a vész helyén. A nemzeti ünnep örömével eltelt keblek, a jó váciak szerencsétlensége által meghatva magokba rejtették az örvendő érzelmeket, és szótlanul maradtak a pusztító vész láttára.”

Nos, ez valóban furcsa ünnepség lehetett, a vasútállomásra érkező vendéget lobogó lángok fogadták, így hát az üdvözlő beszédek el is maradtak.

Mindezek ellenére az akkori magyar sajtó úgy köszöntötte a vasútvonal létrejöttét, mint a civilizáció beáramlásának eleven bizonyítékát.

Az első szerelvény az akkori idők fogalmai szerint rendkívül fényűzően volt berendezve. Az első osztályon vörösbársonnyal borított ülések, a másodikon ruganyos bőrülések, a harmadik osztályon pedig fapadok voltak. Ez a különbség a jegyek árában is ki-I