Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-12-25 / 26. szám

A KÜLFÖLDI MAGYAR MŰVÉSZEK közül talán a „legjobb sajtója” neki van — mondja róla Major Máté. S magyarázza: Amerigo Tot műterme valóságos zarándokhelye a művészetszerető magyar értelmiségnek, s elsősorban a fiatal magyar művészeknek. De hát más olvasni ezt, és rábólintani. S megint más tapasztalni, látni és érezni az élmény testmelegét.

Amerigo Tot (Vámos László felvétele)

Már a találkozás sem volt mindennapi. A Via Corso örökké fortyogó áradatától csak egy lépés a Via Margutta csendes világa. A hosszú, macskaköves utca szinte egyetlen műhely, amolyan párizsi „Montmartre”. Tenyérnyi galériákban rögtönzött tárlatok, egy fiatalember a kapualjban ülve stelázsit barkácsol, ketten ecsetet tisztítanak, a sarkon vita rikácsol, és egy vidám fickó — éneke betölti az utcát — ki tudja hová készülő rokokó székek figuráit aranyozza. Teljesen belemerülve ebbe a valóságos csendéletbe, fél szemmel a házszámokat lesem. S ekkor hirtelen elém toppan. Jön az utca közepén — hóna alatt egy köteg újság, levél, bizonyára az aznapi posta — és olvas. „Jó reggelt!” — köszönök rá. Felkapja a fejét, s már ropogtatja a kezem, és nevet, és mondja, hogy várt, mert megkapta a közös barát levelét. A postaolvasásnak egy időre vége. „A fűszereshez megyek, gyere velem.”

S megyünk a fűszereshez, nagy kenyeret viszünk haza, meg sört. „Mert hozzák a tihanyi kiállítás szobrait, mindjárt itt lesznek a szállítók — régi társak —, s ez kemény munka, precíz munka, enni meg nincs idejük, szendvicset csinálok nekik.” S megyünk haza. A hóna alatt a postapakk, kezében szatyor, ismerősök ráköszönnek: „Buongiorno, Maestro! Come sta?” —, s egy-egy percre megállunk, mert beszélgetni is kell.

S AZTÁN OTTHON. Ez hát a filmről, fotókról jól ismert ház. A keskeny lépcsők — előtte a mélyben kis műhely, benne fúrógép, prés, miegymás — a szobrokkal, makettokkal, fotókkal, munkaasztallal teli műterembe futnak, feljebb, egy galéria magasán, hálószoba, odébb parányi konyha, egy kedves beszélgetőzug könyvekkel, telefonnal, levelekkel, és végül az apró lugas, amelyet befut a vadszőlő, melegít a késő őszi nap, és ahol olyan jól lehet beszélgetni. t

S már hatalmas késsel szeli a kenyeret — „Egyél te is, biztos éhes vagy!” —, mert érkeznek a szobrok. Grigione, a pákosztos, örökké éhes, nagy szürke macska máris fülel. Valóban, nyílik a kertajtó, és hozzák a Kavicsasszonyokat, a Bikák is hamarosan a földön öklelik egymást, ismét állványon a Bacchánsnők, és fény csillan a Szép Partepea testén. A lugas megtelik szoborral, rögtönzött kiállítás a szabad ég alatt.

De a tárlat egyre csak bővül. Hárman vannak a szoborhordozók. Egy izmos, hosszú fürtű ifjú Apollo a kapitány — ő viszi a terhek nehezét —, és bölcs intésére emel, teszvesz, igazít két idősebb társa. Az Aspromonte bumfordi tömbje érkezik. A kapitány a hasán egyensúlyozza a kétszázötven kilós kolosszust, úgy csúsztatja féltve, finoman a fal mellé. „Látod, a szeme se rebben” — mondja Tot, és mosolyából, szavából több érződik, mint a szakértelem, a munka elismerése. Valahogy ez is: „Tudom én, hogyan kell ezt csinálni, magam is megtenném, csak most más dolgom van”. A munka lassan végéhez ér. Még a Protesttel bíbelődnek a műteremben — nincs káromkodás, türelmetlenség, nincs „unom már” — egy fél óra hosszat. Aztán nyújtózkodás, uzsonna, nevetés, búcsú.

MIT TÉNFEREGJEK ITT, nem hagyom dolgozni. A műterem munkaasztalán ott az épülő Nemzeti Könyvtár tervrajza, mellette a készülő plasztika „makett-skicce”. Holnapután jár le a pályázat. Menni készülök. Megérzi. „Ugyan maradj, hiszen még nem is beszélgettünk, különben is nemsokára ifjú barátok érkeznek, telefonáltak."

S mint a végszóra a válasz: csengetnek. Három fiatalember toppan be. A főiskola évei régen mögöttük. Grafikusok, festőművészek. Hosszú hetek óta barangolnak Olaszország-szerte. A „mediterrán kultúra” terhesen nagy tarisznyájával a vállukon, most összevetik a „betűt a valósággal”. És élvén és érteni akarván a jelen világát: szűk ösvényeken bolyonganak a múltban. És templomok bronzkapuit tapogatják, és nézik fakuló színeit régi freskóknak, és lovasszobrokat és torzókat szemlélgetve keresik rég holt mesterek vélt vagy valódi igazát.

Tótnak tetszik a szenvelgés nélküli, nyílt szó, nagyon tetszik neki — mert hiszen már réges-régen a kis lugas mélyén ülünk —, s faggatja és „provokálja” ifjú barátait, és vitázik, adomázik, és megosztja velük kétségeit, reményét, kitárja előttük a szívét.

Aztán hirtelen a mába csöppenünk. És haza.

— Pogány kiváló ember — mondja —, az Iparművészeti Főiskola nagyszerű friss műhely.

— A mester hazabeszél, tiszteletbeli tanára — veti oda nevetve az egyik ifjú.

— Büszke vagyok rá, előadást is tartanék ott. Ha hívnának.

— Miről?

— A viaszöntésről. Nem ismerik. Kár, nagy kár.

És előadást rögtönöz a viaszöntés „kézhez simuló” technikájáról, eszközgazdagságáról, lehetőségeiről.

Már-már úgy tűnik, végleg odahaza maradunk. Valaki Viltet említi. Kapva kap a szón. Fantáziadús üvegkombinációiról beszél, látszik, jól ismeri,

— Kár, hogy sík üveg — jegyzi meg —, folyt üveg kellett volna.

Aztán mintegy művészi mottóként — gondolom, szimbolikusan is érti, valódi értelmén is — hozzáteszi:

— Csak azt tudom szeretni, amiről érzem, meg is tudom fogni.

— Ez volt, Mester, sík üveg, ezzel kellett dolgoznia — véli védeni Viltet az egyik fiatal.

Nevetéssel oldja a feszültséget, de szóval is:

— Meg is érdemli a védelmet, de — hál’ isten — nem szorul rá.

SEGAL, RAUSCHENBERG, OLDENBURG neve röppen fel, tán mert a pop-art aztán istenigazában kézzelfogható. Mindjárt példa is akad valakinél: „Egy fehér gipszszobor igazi konyhában, milyen mélységesen kifejezi a magányt”. S a példához rögtön az elmélet: „Kellett már valami új a fasizmus űrje, csődje után”.

Elemében van, visszavág:

— Más malomban őrölünk. A pop-art amerikai ügy, csakis Amerikában érthető. Nem hozott új törvényt, nem általánosítható. Én ismerem az amerikai kommersz világot, megértem hát őket. Aki látta a gyorskiszolgálók soha ki nem fogyó bifsztek-sivatagját, érteni kezdi Oldenburg bifsztek-vonulatait. De idehozni, gyökeréből kitépni? Ugyan minek7

S most újra anekdotával fűszerezi a komoly szót. „Egy milliomos gyűjtő vendége voltam — ó, sznobok mindent széjjeltaposó nyüzsgése —, éppen le akartam telepedni egy kanapéfélére, ám a gazdag ember haját tépve rohant hozzám: az istenért, rá ne üljön, ez egy Oldenburg!”

S már a műkereskedők diktatúrája, a „csinált művészet" homunkulusza a beszélgetés témája. Aztán a technika, a gép világa, a jövő, amelynek — úgy érzi — nem kell többé a mai értelemben vett művészet. „Mi vagyunk az utolsó romantikusok, de protestálok — és szobraira mutat —, amíg tudok."

MÉG JÓ, hogy mindenkinek korog a gyomra. Így hát senki sem esik kétségbe. A fiúk sietnek, valahol olcsó ebédre fizettek elő, egyikükkel még megígérteti, holnap visszajön, elmennek a nyomdába, kap tűt, festéket, mindent, lemezre karcolhatja friss terveit, amiről beszélt. Nagyon kíváncsi rá, mit tud a fiú.

Mert a nagyképűség idegen a lényétől. Egyszerű szavak, egyszerű tettek embere ő. Csak adni tud, önzetlenül, önmagát, cigarettáját, ételét. És tudni kíván mindent, s megérteni vágyik mindent. És élni a teljes életét. Amíg lehet.

Már újra vidám.

— Ne menjünk sehová, együnk valami maradékot. Jó?

— Jó!

S már keveri, és fűszerezi, melegíti a „maradékot”. Tegnap főzte: olaszos lencseleves és paprikás krumpli. És dicséri az olasz konyha ízét — „Ez se kutya ám, nemcsak a mienk” —, és utána telefonál és tárgyal. És dolgozna is, ha hagynám. Meg nyugtalan is. És aztán újra kint ülünk a lugasban. A függőágy most már csak a miénk — egyedül vagyunk, Grigione, ki tudja, hol kujtprog —, és felfakadnak emlékek, gondok: gyerekkor, lázadások, a Bauhaus világa, háború, szerelem, kenyérharc, és a ma küzdelmei is. És kérdez az otthoniakról — mindenkit ismer. És pesti tervekről beszél — jó lenne gyakrabban hazajárni —, olyanokról is, akik bántják, pedig erre igazán nem szolgált rá.

ÉJí'ÉL FELÉ JÁRHAT. Túl a vacsorán, állunk az utcán, a kis bárt most zárják —, „Buona nőtte, Maestro”, köszöntik —, már mennék. Hirtelen megfordul: „Hazaviszlek. Nem, inkább megmutatom az esti Rómát”. Már a fehér sportkocsiban ülünk, és robogunk. Ügy tűnik, nem csupán benzin hajtja a kocsit, gazdája dinamizmusa is. S felcsillan a Tevere tükre, felsejlik a Colosseum masszív sziluettje, s máris ott állunk a Capitoliumon, Marcus Aurelius szobra tövében. Suttog, magyaráz, aztán csak hallgatunk. S feketének tűnő cédrusok övezte tájon át suhanunk, széles utakon, a Trastevere sikátoraiban is, mígnem egyszeresük felsötétlik Bernini kolonádjainak erdeje. S utána haza. Végig a Via Nazionálén, el a Termini előtt, a Piazza Indipendenzáig. Köszönünk egymásnak — „Holnap is találkozunk” —, aztán felzúg a motor, a fehér kocsi megugrik, s mintha sosem láttam volna, eltűnik az éjszakában.

Csatár Imre

ARCKÉPEK A MÁBÓL

SZÖVETKEZETI ELNÖK

RIPORTER: Hány éves?

GERGELY GYÖRGY: Sajnos már 46.

RIPORTER: Mióta elnöke a szövetkezetnek?

GERGELY GYÖRGY: 13 esztendeje, és legalább addig szeretnék az is maradni, amíg elképzeléseimet meg tudom valósítani.

RIPORTER: Mi a különbség egy ipari szövetkezet és egy állami vállalat között egy fizikai dolgozó vonatkozásában?

GERGELY GYÖRGY: Az állam hosszú távon számol a szövetkezetekkel, az állampolgárok egyes csoportjainak önkéntes személyi és vagyoni csoportosulásával, amelyeket a szocialista társadalom és gazdaság szerves részének tekint. A szövetkezetek gazdálkodása is szocialista elvek szerint történik, akárcsak bérezési rendszerük és jövedelemelosztásuk. A nyereséges gazdálkodás következtében évről évre gyarapszik a szövetkezetek oszthatatlan vagyona, amelylyel elsősorban a népgazdasági érdeket szolgálják.

A dolgozók nagy része egy szövetkezetben egyben a szövetkezet tagja is. Egy havi keresetnek megfelelő összegű részt jegyez és ezért magasabb részesedést kap a nyereségből. Véleményünk szerint azonban a dolgozókat elvégzett munkájuk és magatartásuk alapján kell elsősorban megítélni, s ezért az év végén ez a különbség minimális, mindössze 5 százalék. A szövetkezeti demokrácia a szövetkezet minden dolgozójára egyaránt vonatkozik. Nemcsak joguk, hanem lehetőségük is van a szövetkezet ügyeibe beleszólni, álláspontjukat kifejteni.

A szövetkezetre vonatkozó minden meghatározó kérdésben a tagság dönt. Az üzemi méretek lehetővé teszik a közös gazdálkodás áttekintését és a tevékeny, érdemleges részvétet a határozatok meghozatalában és végrehajtásának ellenőrzésében. Az érvényes jogszabályok figyelembevételével a tagság hozza létre a szövetkezet alaptörvényét, az alapszabályt. Ez tartalmazza a kötelességeket és a jogokat, a szövetkezeti demokratizmus és az önkormányzat legfőbb jellemzőit.

RIPORTER: Mi a különbség egy gyárigazgató és Ön között?

GERGELY GYÖRGY: Hasonló nagyságrendű vállalatot nézve semmi különbség nincs. Én egyébként nyugtalan, soha meg nem elégedett típus vagyok. A hozzám hasonló, véleményem szerint, egy állami vállalat keretei között nehezebben tudna létezni, produkálni, mint a szövetkezeti iparban. Az ipari szövetkezeti forma rugalmasabb, könnyebben alkalmazkodik a mindennapi élethez, és sokszor dinamikusabb.

RIPORTER: Melyek azok a gazdasági ösztönzők, amelyek egy szövetkezetben lehetségesek?

GERGELY GYÖRGY: Az anyagiakkal sajnos mi is többet foglalkoztunk, mint az erkölcsiekkel. Pedig az utóbbi időben meggyőződhettünk arról, hogy az emberek nagy része nemcsak az anyagiakat becsüli. Egy jó szó gyakran erősebb gazdasági ösztönző, mint száz forint. Sokszor maga a cél is lelkesít, összegezve: a jó gazdasági vezetés egyaránt használja fel az alkotás örömét, a munkatársak erkölcsi megbecsülését és anyagi dotációját a növekvő feladatok érdekében.

RIPORTER: Hogyan hatott a

Gergely György

szövetkezet munkájára az új gazdasági mechanizmus?

GERGELY GYÖRGY: Elsősorban az önállóságot köszönjük. Ebből felmérhetetlen előnyei származhatnak a szövetkezeteknek. A szövetkezeti ipar 25 milliárd forint értéket termel és 300 000 embert foglalkoztat. Ügy gondolom, hogy azok a vezetők, akik e fejlődést elsősorban megteremtették, önállóbban dolgozva csak erősíteni tudják ezt az ütemet. Az Üveges Szövetkezetnél a fejlődést egyelőre a színvonal emelése jelentheti, a nagy szakemberhiány miatt ez is rendkívül nehéz lecke. Mi lényegében megoldottuk a főváros üvegezési-javítási problémáit, az új mechanizmus adta lehetőségeken belül e tevékenységünket színvonalasabbá kell tennünk.

Külön öröm, hogy az új mechanizmus első éveivel esik egybe annak az elvnek az érvényesülése, hogy a szövetkezeti tulajdon egyenrangú az állami tulajdonnal, s ebből következően, hogy az állami vállalatokat az állam nem részesíti előnyben a szövetkezetekkel szemben. Ennek az elvnek a kifejezése és gyakorlása rendkívüli horderejű lépés a múlttal szemben.

Az állam életét áthatja a demokratikus centralizmus. Alkalmazása a gazdasági életben, különösképpen a szövetkezetek irányításában nem lenne helyes. A szövetkezeti önállóság gyakorlása azt jelenti, hogy megszüntették a felügyeleti szerveinek hatósági és irányító feladatait. Ezek részben nehezítették a szövetkezeti gazdálkodásban rejlő lehetőségek kiaknázását és a szövetkezeti demokrácia kibontakozását, megerősödését.

RIPORTER: Szövetkezeti mozgalomról beszélnek és írnak. Például az ön által irányított szövetkezeti üzemnek mi ad mozgalmi jelleget?

GERGELY GYÖRGY: Az ipari szövetkezeti mozgalom kezdetéhez képest a fejlődés során a volt kisiparosok száma nagyon lecsökkent. A mozgalmi jelleg célja ma már tehát a szövetkezetek dolgozóinak politikai nevelése, az önállóságból rájuk háruló feladatok megértetése, szociális és kulturális igényeiknek a lehetőségekhez képest legjobban történő kielégítése. Rendkívül fontos a stabil dolgozó létszám (törzsgárda) kialakítása, mert a szövetkezethez való hűség nemcsak szép emberi vonás, hanem hasznos és eredményes tényező is. A szövetkezetek társadalmi szerveinek e szempontokat figyelembe véve kell a gazdasági vezetéssel együtt a mozgalmi feladatot ellátni.

RIPORTER: Köszönöm a figyelmét és az idejét.

A több mint két évtizede hazatelepedett Póhl Ferenc ezzel a felvétellel köszönti Ausztráliában élő szüleit és ismerőseit. Póhl Ferenc a Borsod megyei Somsályban él, a fénykép szobosziói üdülésén készült

6