Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-12-25 / 26. szám
Az I. anyanyelvi konferencia híre befutotta a világ mindazon térségeit, ahol tömegesen élnek magyarok. Azóta a visszhang is megérkezett: honfitársi levelekből, sajtó- és rádióadások állásfoglalásaiból, nemegyszer vádakból, támadásokból mérhetjük meg az anyanyelvi konferencia fontosságát és időszerűségét. A szükséges távlat megvan, lehet mérleget készíteni. A konferencia gondolata nem egy ember hirtelen ötleteként pattant ki. Sok helyen, sokféle közösségben jelezték szükségességét. Különböző formákat ajánlottak. Az itthoni „címzettek” is soká töprengtek a megoldás módján. A közös gond késztette arra az érdekelteket, hogy előzetes beszélgetések során alakítsák ki — együtt — a konferencia végül is megvalósult formáját. Ez azonban még mindig csak az eseménynek a magyarázata, az igazság mélyebben rejlik. Egy évtized fejlődése volt szükséges, hogy a magyarságtudat fenntartását és legfontosabb elemeként az anyanyelv megőrzését, ápolását a szülőföld és a Nyugaton élő magyarság, mint közös feladatot akarja megoldani. A jubileumi év azután megfelelő keretet adott a konferenciának, amely nem egymagában történt, hanem a műcsarnoki kiállítással, az európai egyesületek tánccsoportjainak fesztiváljával együtt. A konferencia egyébként az esztendő — emigrációs vonatkozásban — legkiemelkedőbb eseménye lett, amely a kapcsolatok megerősítésének olyan bázisára épült, mint amilyent a százezernél több magyar hazalátogatása jelentett. A konferencia megmozgatta a világban szétszórt magyarság minden rétegét, kiváltotta a túlnyomó többség rokonszenvét, és szinte a helyeslő együttérzéssel arányosan egy maroknyi ember rémületét és kétségbeesett erőfeszítését, amellyel csökkenteni igyekeztek a konferencia jelentőségét. Ahogy a konferencia — a visszhang bizonyítja — világeseménynek bizonyult, itthon olyan nyilvánosságot kapott — önmagáért és nem a propaganda szakembereknek köszönhetően —, amely világosan megmutatta, hogy a szétszóródott magyarság anyanyelvének ügye az egész nemzet minden rétegét érintő probléma. Ennek a társadalmi érdeklődésnek volt szervezeti kifejeződése az is. hogy a tudományos szakemberek, a Magyar Tudományos Akadémia, a debreceni egyetem munkatársai — a társadalmi szervezet, a Magyarok Világszövetsége megbízottai — és az állami organizáció, a Művelődésügyi Minisztérium szakértői harmonikusan, vállvetve munkálkodtak a konferencia sikerén. Az egyházak vezető emberei, nyelvészek és irodalmárok, pedagógusok és népművelők dolgoztak együtt heteken át. A magyar társadalom egészséges közéleti légköre, kedvező politikai éghajlata biztosította az eredményes munka szükséges feltételeit. A világ minden tájáról érkeztek. A konferencián 11 ország 62 küldötte vett részt; ahogy az egyik vendég megfogalmazta: „A nyilvánvalóan rosszindulatú emberek kivételével, minden árnyalat.” A magyar diaszpóra valamennyi hulláma, az első világháború előtti kivándorlóktól, az országot 1956-ban elhagyó csoportokig, három generáció emberei. Voltak köztük egyetemi tanárok, egyházi férfiak a vallásos egyesületektől, cserkészvezetők, sport- és kulturális egyesületek megbízottai, a nyugateurópai értelmiségi és irodalmi csoportosulások képviselői. A megbeszélések nyílt, őszinte eszmecserék voltak, gyakran szenvedélyes vitákkal. A vendégeket nem feszélyezte „meghívott” voltuk. Otthon érezték magukat és az ügy iránti felelősségérzettől hajtva, „ami a szívükön, az a szájukon”. A vendéglátók udvariassága sem vált olyan formasággá, amely simára gyalul minden „kiszögellést”, valamilyen se hús, se hal egység érdekében: a legkényesebb politikai kérdésekben is határozottan, elvi alapon foglaltak állást. Ez a világos, egyértelmű, szókimondó légkör tette lehetővé az egyetértést lényeges alapelvek tekintetében. Sinor Dénes, a bloomingtoni Indiana University Ural-altáji tanszékének vezető professzora így fogalmazott: „...Ez egy korszak bevezető találkozása, mondtam Debrecenben. Reményeink valóra váltak. Miről tanácskoztunk, miről volt itt szó? Két kérdésről. Az egyik a külföldi magyarság megmentése, a másik a magyar kultúra terjesztése — általunk — a nem magyar környezet között. E kettős feladat jegyében mondom, hogy ne csak tisztes koldusokként jöjjünk ide, az óhazába, azzal, hogy adjatok tankönyveket, magyar dalt, táncot, adjatok magyarságot. Gondolkodjunk azon, hogy mi mit adhatunk az országnak. Itt nagy változások történtek: Magyarország szocialista állammá lett. A mi feladatunk, hogy objektiven tolmácsoljuk odakint a magyar realitást. Nem kell szocialistává lenni ahhoz, hogy a mai magyar államrendszert objektiven tolmácsoljuk. Kél alternatívát vetek fel. Az anyaország vagy elfogadja azt, ahogyan mi élünk, vagy elveszít minket. S ami minket illet: vagy kapcsolatban maradunk a szocialista Magyarországgal, vagy nem maradunk kapcsolatban Magyarországgal.” A gyakorlatiasság ^ ^trCNagy»‘kaiÍS volt szinte minden résztvevő, áradtak az ötletek, a javaslatok. A hozzászólások mentesek voltak a frázisoktól, az üres pátosztól, nem építettek légvárakat, a földön maradtak. A megvalósíthatóság, a hatékonyság volt a kimondatlan vezérfonal. A rendező szervek letették az asztalra az előzetes megbeszéléseken ajánlott irodalmi olvasókönyvet, népdalgyűjteményt, bibliográfiát; a szakemberek előadásait színvonalas módszertani bemutatók kísérték. A konferencián világossá vált az is, hogy a Nyugaton élő magyarság szerkezeti átrendeződése adta meg az alapot az anyanyelvi kérdés ilyen súllyal való jelentkezéséhez. Megjelent a színen az 1945—49 közt Nyugatra került tekintélyes tömegű emigráció harmadik nemzedéke, miközben minden előbbi kivándorló réteg régen nyugdíjas korba került. Az 1956—57-es — zömmel fiatal férfiakból álló — hullám megállapodott, megházasodott, gyermekei is lassan iskolás korba kerülnek. Parancsolóan vetődik fel a kérdés: magyarságtudattal és ehhez nyelvi alappal rendelkező emberek válnak-e belőlük, vagy a magyar származás nyomait is betemeti az idő? És ezek a rétegek nem a mostoha körülményeik miatt kikényszerült iskolázatlan mezőgazdasági cselédek voltak, akiknek hallatlanul nehéz volt az idegen nyelv megtanulása és akiknek magyar nyelvét kényszerűen konzerválta az etnikus bezárkózás, s az anyanyelv megőrzését segítették az önvédelmi és vallásos egyletek, mint ez a század elején történt, hanem iskolázott, műveltebb, nyelvet gyorsan tanuló emberek tömegeiből álló emigráció ez, amelynél a tudatos választásnak nagyobb a szerepe. Mindez akkor, amikor — főleg a tengeren túli — bevándorló országok értelmisége, középosztálya keresi a maga európai forrásait és a rossz társadalmi közérzet nyomása alatt is fokozottabban kíváncsiak az európai szocialista országok népeinek életére. A gyors közlekedés, a turizmus lehetővé tette a gyakori találkozást a származási országokban maradt hozzátartozókkal, és mindehhez hozzátehetjük, mert döntő szerepe van, hogy a magyar vezetés ma humanista módon keresi az emberi és honfitársi kapcsolatok szélesítésének, gazdagításának változatos formáit. A hatások tehát ellentmondásos módon érik a Nyugatra szakadt magyarságot: azokat is, akik maguk kerestek új hazát, és leszármazottaikat is. (Ez a konferencián úgy is jelentkezett, hogy sokan tiltakoztak az „emigráció” kifejezés ellen, mondván, hogy ők kivándorolt magyarok és nem a mai Magyarország emigránsai a szó általában használatos, a politikai menekülteket jelentő értelmében.) A Loünc LnfnttcÁn becsületes vállalása: megma-A KeilOfe KUlOUstg radni a befogadó ország hűsé. ges állampolgárának és ugyanakkor fenntartani magyarságukat, ez a jelenlegi helyzet feladata számukra. A szülőföldhöz való viszonyt ez úgy határozza meg, hogy együttérzéssel és segítségre készen követik figyelemmel nap nap után a magyarság itthoni erőfeszítéseit az életszínvonal emelésére, a kulturális értékek gazdagítására. Ez a magatartás persze nem mindenütt népszerű. A tettlegesség, a fenyegetőzés, a rágalmak mind megtalálhatók az egyre jobban elszigetelődő szélsőjobboldal fegyvertárában. Voltak a konferenciának olyan résztvevői, akik tudták, hogy visszatérve, a támadások kereszttüzébe kerülnek majd. Azt is megmondták, vállalják az értetlenség, a gyanakvás légkörét is, mert ez csak átmeneti lehet: a magyarság szeretete és szolgálata, a magyar nyelv ügye előbb-utóbb megnyer minden tisztességes embert. A konferencia céljainak megvalósítása, a gyakorlati javaslatok realizálása ezt fogja elősegíteni. Ezért korszaknyitó az I. anyanyelvi konferencia. December 3-án hazaérkezett az a Kádár János által vezetett küldöttség, amely résztvett Berlinben a Varsói Szerződés Tagállamai Politikai Tanácskozó Testületének ülésén. A képen: Kádár Jánost üdvözli Pullai Árpád és Benkei András. Balról: Fock Jenő 1970 - Uanlescuiif (Rév Miklós és az MTI felvételei) Az anyanyelvi konferencia után
