Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-11-28 / 24. szám
1969-1970 XXXIII, A társadalomfejlődésének iránya A püspök összeszorított szájjal hallgatott. Kezét darócruhája ujjába dugta. István inkább bosszúsan, mint haraggal nézte őt, s csendesen mondta: — Mire jó ez a konokság, Werner? Itt a kezünkben a császár pecsétes írása, ez mindent megmond. Nem zarándokságra kellett neked kijönnöd Strassburg városából, hanem, hogy tanácskozz a Konstantinápolyban ülő másik császárral. — Ha úgy lenne is — szólalt meg végre a püspök —, a mi dolgunk az, nem felségedé. — Ha nem rólam tanácskoznátok, Werner — felelte szelíden István. — De az én bőrömre menne az alku, az én országomra. — Melyet a császártól kaptál, király. Csak kevélységedben hamar elfeleded! — Ottó császár sosem állította, hogy ö adta volna nékem a királyságot, pedig volt szava Rómában. Henrik császárnak úgyszintén sosem jutott eszébe magáénak mondani azt, ami sosem volt az övé, pedig testvérként szólt ő is értünk a pápánál. Miből gondolná most éppen Konrád császár, ki még vér szerint se örököse egyiknek se, hogy éppen ő uraskodhatna felettem? — Alattvalói élnek e földön ... — Mondd inkább úgy, Werner püspök, hogy volt alattvalói, kik a császár földjén meg nem élhettek, meg nem maradhattak volt, s jöttek hozzám, hogy bocsássam be őket országomba. Én földet és jószágot adtam nékik és ők kardjukat adták nékem. S ha a császár próbát akar tenni, bőrén érezheti meg, kinek alattvalójaként forgatják a kardot a magyar király vitézei, akármely földön ringott is a bölcsőjük! — Lázadókat neveltél csupán, király! Most már elfogyott a király türelme. — Hallod-e te strassburgi püspök, Werner úr! Nem azért bocsátottalak színem elé, hogy huzakodjam véled. Hanem, hogy megtudd, hiába öltöttél daróccsuhát, s próbáltál országomon alattomban átsompolyogni, az egy igaz Isten segedelmével átláttam szándékodon. Nem mégy te a bizánci császárhoz, s nem próbálod ellenem szítani... — Engedj vissza uramhoz. — Nem engedlek én fiam, sehová. Itt maradsz szépen, egy monostor csendes cellájában, hová illik is éppen a választott öltözéked, s elmélkedhetsz e világ hívságairól, míg császárod őszintén belátja, hogy a magyar király dolgába ne üsse az orrát. István e szavakkal elbocsátotta maga elöl a püspököt, s miközben szoros őrizetéről rendelkezett, azon elmélkedett, hogy cseppet sincs meglepve. Amióta a bajor dinasztia helyébe Konrád ült a trónra, nem várt németföldről semmi jót. Még őszintébben: amióta a bolgár, meg a lengyel háborúknak vége lett, s a hosszú béke csendje bekövetkezett, azóta mindig számított rá, hogy éltében még egyszer fegyvert kell fognia országa, koronája védelmében. Nyugatról nem várt veszedelmet, mert Henrik jó sógornak, s bölcs uralkodónak bizonyult. De II. Henrik több mint két évtizedes uralkodás után meghalt, és amikor hírül hozták, az Urnák 1024. esztendejében, hogy a német—római trónra a kemény és nagyravágyó Konrád ült fel, azóta István már azt is tudta, merről jön majd a támadás. Ámbár nem egyenesen érkezett. Másutt csapott le a nyíl, de a hegyére olyan méreg volt kenve, amelytől a magyar király vére forrhatott fel. Velence patríciusainak belső harcában Konrád ahhoz a párthoz csatlakozott, amely elégedetlen volt a dózséval. Csakhogy Orseolo Ottó dózse felesége István király nővére volt, s a rokonság politikai szövetséget is fedett: Istvánnak, és Velencének egyformán hasznos szövetséget. Ebbe rontott bele Konrád, és nem is sikertelenül: Orseoló Ottót kitaszították a dózse-székből és családostul száműzték. Azon naptól kezdve a magyar király udvarában, Horvátországtól Itáliáig mást sem lehetett hallani, mint az Orseolók háborgását. István a sérelmet méltányolta, hiszen a maga sérelme is volt, de orvoslására sokáig nem tett semmit, mert nem tartotta sem szükségesnek, sem okosnak, hogy Konrádot magára bőszítse. A dózse fiát Pétert, azonban udvarába vette, és az aggastyánként elholt Wencellin úr helyébe, a királyi sereg parancsnokául kinevezte. Konrád az engedékenységet nem tekintette a gyengeség jelének. A magyar király régen ült trónján, s már a harmadik császárt látta megkoronázva alaposan fel kell készülni, mielőtt leszámol vele. Mert arra el volt tökélve Konrád, hogy leszámol. Valóságos birodálomról álmodott ő is, mint elődje Ottó, de keményebb kézzel látott a megvalósításához. Rövid pórázra fogta a bajor és más német urakat, akik Henrik szelíd kormányzása alatt önállóságra kaptak. Velencét nem is azért hajlította befolyása alá, hogy a magyar királyt bosszantsa — ez csupán mellékhaszonnak bizonyult —, hanem, hogy Rómát jobban kordában tarthassa, és Bizáncot mérsékletre intse. Egyébként Bizánccal inkább szövetséget keresett, mint haragot, s e szövetség tervében már hangsúlyosabban szerepelt a magyar állam fennhatóságának megszerzése is. 1027-ben ezért bocsátotta útjára Werner strassburgi püspököt, hogy zarándoknak álcázva, utazzék Konstantinápolyba. Ámde István szeme is nyitva volt és jól szervezett kémszolgálata idejében jelezte, hogy a püspök miként és miért kelt útra. Némi fontolgatás után úgy döntött, hogy most már ő viszi kenyértörésre a dolgot, mert az idő ilyenformán Kontódnak dolgozik. Elfogatta a püspököt, s ugyanakkor parancsot adott, hogy Velencében szervezzenek újabb államcsínyt, amely azután az Orseolókat vissza is helyezte a dózse trónjára. A pohár betelt. Konrád táborába hívta lovagjait. Lotharingiától az osztrák őrgrófságig özönlöttek a páncélos vitézek, csapataikkal. Nagy és fényes sereg indult el Magyarország meghódítására. 1030-at írtak a barátok a gestákban, amikor a háború kitört. István ez időben már nem ült lóra. Ízületei megdagadtak, hasogattak. Esős, nyirkos időben még a palotán is hordszéken vitette magát mindenhová. Száz—kétszáz esztendővel előbb az ilyen magatehetetlen kendét a magyarok szent zsinórral sírba tették; István király előtt még a tekin tetüket se merték felemelni a porból, olyannyira tisztelték, s rettegték haragját. A sereget azonban Péter, az olasz unokaöcs vezérelte, s a kabar portyázók élén Sámuel, az Aba nemből, lovagolt. A várak védelmét a másik unokaöcsre, Mihály fia Vazulra bízta, aki a felső országot, a Morva és a Garam folyó között, kormányozta. A hadjárat, mint erről a gesták hírt adnak, csata nélkül fulladt csúfos kudarcba. Aba Sámuel lovasai előbb feldúlták a határgrófságokat, azután a magyar lakossággal együtt, visszavonultak, pusztasággá változtatva egész Észak- Dunántúlt. A császár csapatai belesüppedtek a mocsarakba és elapadtak a lázban és éhségben. A Rábáig nyomultak előre, anélkül, hogy ütközetre való ellenséggel találkozhattak volna; s mire Konrád felocsúdott, serege úgy folyott szét, mint nyitott ujjak között a homok ... Bécs városában ültek a magyar király seregei, amikor a békét megírták, s abban nem a király hódolt a császárnak, hanem a császár adott földet a Lajta, meg a Fischa mentén a királynak... István, magyarok első királya, megvédte földjét, megvédte koronáját. Most már csak azt nem tudja, kinek védte meg? Folytatása következik Fotókópia Szabó Zoltán A tardi helyzet című könyvéből ban folyik majd a melegvíz! Igaz, én már nem sok hasznát veszem, de az utódjaim annál inkább... Helle Balázs: — Megérti itt lassan mindenki, hogy nem kidobott pénz az, ha szakembert alkalmazunk. Kellett az a Coburgoknak is, kell nekünk is. Szegedy Barna: — A termelőszövetkezetnek előbb-utóbb meg kell teremtenie az üzemi konyhát, hogy az asszonyok nyugodtan dolgozhassanak. Minden megvan hozzá ami kell vagy meglesz: hús, főzelékféle; hát ki csinálja meg, ha ők nem?! Diósi Ábel: — A gyümölcs telepítése már az idén megkezdődik ... A jóslatok derűlátóak, megalapozottak. A prognózis másik forrása is biztató. Ez a másik forrás: a hetedikesek iskolai dolgozata, amelyben arról vallottak, hogy milyen pályára szeretnének menni, ha elvégzik az iskolát. Harmincöt éve még ez a gyermeki életlátás is kilátástalan volt. Ahogyan Szabó Zoltán megállapította: „A foglalkozás, amit választanának maguknak, komolytalan vagy távoli, de az érvelés komoly, és a valóságos helyzet nyomásáról beszél. Nem az a lényeg, hogy mik szeretnének lenni, hanem az, hogy nem földművesek akarnak lenni.” És hogyan vallott az én 28 hetedikesem a pályaválasztásról szólva az életről? A 28 gyerek 15 féle szakmát nevezett meg. Legtöbben — összesen heten — autó-motorszerelők vagy géplakatosok szeretnének lenni, öten boltosok, ketten-ketten varrónők, traktorosok, villanyszerelők, illetve gimnazisták, egy-egy választotta a fodrász, a vájár, a karosszéria-lakatos, az autófényező, a tévészerelő, a festő-mázoló, az építészmérnök, a kertész szakmát Hevenyészett összesítés: tízen a gyerekek közül — ha a választott pályára mennének — helyben, a termelőszövetkezetben találhatnának maguknak megélhetést (a motorszerelők, a traktorosok, a kertész és a géplakatos), tizenegyen a közeli vasas üzemekben (ugyancsak a motorszerelők, a lakatosok, az autófényező és a villanyszerelők). Ami kevés: mindössze hárman szeretnének továbbtanulni, bár ebben is van azért valami pozitívum, de csak akkor, ha a 35 évvel ezelőtti állapotokkal vetjük össze a jelen világot; mégpedig az, hogy most, amikor lehetőség van a megszerzésére, már nem elkerülhetetlen életszükséglet a diploma ahhoz, hogy társadalmi rangot, megbecsülést nyerjen a parasztember gyermeke. Mivel indokolják a gyermekek választásukat? Az autó-motorszerelő és géplakatos „jelöltek": „Szeretek szerelni”, „Mindig ezt látom odahaza”, „Szeretek autót meg gépet vezetni”, „Jó szakmának tartom”. A „boltosok”: „Sok a fizetés”, „Jó foglalkozás”. A többiek: „Jó a fizetés”, „Mert erősödik az ember” (ez a vájárnak készülő véleménye), „Szeretem a mértant”, „Sok a fizetés”, „Szeretek társaságban lenni” (ez az egyik gimnazista-jelölt), „Szeretek fésülgetni”, „Szép megismerni a gép belsejét”, „Szeretem a virágokat”. Ha az indoklások éppen olyan naivak is, mint 35 éve voltak, a választások, gondolom, reálisabbak. Bár ki tudja... Lehetséges, hogy az, aki most traktorosnak vagy „varró”-nak készül, mire érett korba lép, miniszterelnök vagy képviselő lesz, esetleg pilóta vagy katonatiszt. Ezekről a foglalkozásokról írtak ugyanis annak idején Szabó Zoltánnak a tardi kismagyarok — csakhogy akkor még nem is gondolhatott arra a szerző, hogy műve végére odaírja: lehetséges, hogy igazuk lesz. Én nyugodt lélekkel megtehetem. Garami László (Vége) I. István koporsója a székesfehérvári kőtárban. Készült a XI. század közepén E fejezettel zárul Szabó Zoltán tardi számadása, ez 35 esztendővel később az új Tardot faggató riporter sorozatának is a záróköve. Szabó Zoltán annakidején ezt jövendölte: „A tardi társadalom iránya: cl a földműveléstől és el a parasztságtól... A diagnózis Tardon: a tardiaknak nem adatott lehetőség az emberi életre a tardi határon és a parasztságon belül és nincs hely számukra a tardi határon és a parasztságon kívül.” Jóslata szerencsére nem vált valóra. A tardiaknak mintegy fele él — és nem rosszul — a földből, tehát a határon és a parasztságon belül, másik fele pedig — ugyancsak nem rosszul — az iparból, kereskedelemből, szolgáltatásból, szellemi munkából, tehát a határon és a parasztságon kívül. Ez a jelen. És a jövő? Kétségtelen, hogy a gépesítés, a kemizálás tovább csökkenti a paraszti munkából élők számát, még akkor is, ha a belterjesség a mezőgazdasági foglalkoztatottak számának csökkenése ellenében hat. (Magyarországon jelenleg a dolgozóknak mintegy 30 százaléka helyezkedik el a mezőgazdaságban, a fejlettebb ipari országokban azonban arányuk mindössze 15—20 százalék!) Az is bizonyos, hogy a mezőgazdasági termelés szerkezete a közeli jövőben gyorsabban változik. A szövetkezet megszilárdult, most már van miből befektetni. Szakemberre is, beruházásra is telik. Nem én, hanem a tardiak jósolnak... Pelyhe József: — A tanyán ugyanazzal a vízzel öntözhetünk majd, amivel öntöznek Bogácson. Csak a csöveket kell lefektetni, aztán jöhet a „bulgárság”, patakok-Szegedy Barna tanácselnök: „Hát ki csinálja meg, ha ők nem?!” Es ami még a jövőhöz tartozik: a söprút váltja majd a porszívó, mint ahogyan a sulykot már fölváltotta a mosógép 11
