Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-11-28 / 24. szám
$~e£/^c£+xZ Ni Ű VÉSZEK Kocsis Albert jevszkij ifjúkori arcképét látnánk, szuggesztív, kissé ferde vágású szemével. — Azt mondta az imént, hogy a munkásszállásokon nem volt zongora. Hogyan oldotta meg a kíséretet? — Klasszikus gitárral. Egyébként japán hangversenykörutamra például Szendrey Karper László gitárművész társaságában mentem, aki a Zeneművészeti Főiskola tanára, ő látta el a kíséretet ott, ahol nem volt zongora. Saját átiratában kísérte a klasszikusokat és preklasszikusokat. Szólószámaival is sikert aratott. Egyébként Japánban, e nagyon kulturált országban, a zongora kultusza még nem általános. — Hallhatnánk valami érdekes élményt japán hangversenykörút járói ? — A tokiói központi nagy hangversenyteremben léptem fel. A művészszobában felkeresett az elektroműszaki vezető, s végtelen kedvességgel megkérdezte tőlem: hány fok Reumürre parancsolom a hangversenyterem hőmérsékletét és hány százalék páratartalmat kívánok a levegőben ? ... Hogy tudniillik, ne ereszkedjenek a húrok és teljesen zavartalanul játszhassam. Én anynyira meglepődtem, hogy alig tudtam válaszolni. Csak annyit feleltem, hogy: az igen tisztelt „szan”-ra, azaz „úrra” bízom, legyen a hőmérséklet, a páratartalom a szokásos. — Ismernek bennünket? — Igen. Jól ismernek bennünket, jól ismerik a magyar művészet minden ágát. Egy fényes étteremben például a felszolgáló pincér megtudván, hogy magyarok vagyunk, két fogás között Bartók-gyűjtésű népdalokat zümmögött a fülünkbe. Magyarul, s méghozzá egészen elfogadható kiejtésben. Oszaka városban például, japán fordításban láttam Fejes Endre Rozsdatemetőjét és más magyar könyveket is. Sok kiváló képzőművészeti alkotásunk kerül ki külföldre, köztük számos kerámia. Ügy tudom, most fordítják több nyugati nyelvre Konrád György Látogatóját. Nem is beszélve Szokolay Sándor Vérnász és Hamlet című operáiról, amelyeknek nemzetközi a sikere. — Sok a tehetség és a művészi érték Magyarországon. Viszonylagosan talán több, mint más nemzeteknél. Külföldön nagyon szeretik, szívesen látják és értékelik a magyar művészeket. Tőlünk is állandóan új magyar műveket kérnek. S mi a lehetőség szerint, büszkén és boldogan igyekszünk is eleget tenni ennek az igénynek. Láng Tamás Debrecen, az ősi város kultúraszerető közegében művészek is élnek, dolgoznak, szobrászok, festők, grafikusok. Országos hírű alkotók. Mert Debrecen már régen nem a maradandőság városa, nem zárja többé rabként falai közé a szárnyalni vágyókat. Művészek teremtő, meleg otthona hát Debrecen, s müveiket — távlatok, kiállítások, a lapok istápoló cikkei nyomán — az egész ország ismeri. Ezúttal négy Debrecenben élő kiváló művészt — az idősebb, a középgeneráció és a legfiatalabbak közül — mutatunk be olvasóinknak alkotás közben. Jobbra: Holló László festőművész Berky Nándor szobrász. Mellette Józsa János festőművész Jobbra: Tilless Béla festőművész (Selmeczl Tóth János felv.) irodalomról az oslói rádióban hatnék mindent!” Nemcsak a szakmabeliek, de a nagyközönség is tudja, regények végeérhetetlen sorozatán látja: a becsületes szándékú író nyugodtan papírra vetítheti minden gondolatát. Tematikailag, szerkezetileg, a legmodernebb irányzatok érvényesülnek, a legmerészebb kísérletezések megengedettek, természetesen csak akkor, ha nem dilettantizmust takarnak, hanem művészi szándékot tükröznek. Birgit Gjernes: — Mondhatna példát a saját tapasztalásából? — Nyomdában levő, a napokban megjelenő „A sárga bohóc” című regényemben bőséges hely jut a hippiknek, a külsőségekben tetszelgő, mármár züllött fiataloknak, rámutatok irodalmi helyzetünk egynémely visszásságára (bár tudom, klikkrendszer azóta létezik, amióta sokszorosításra került az első publikáció), a megvadult ifjoncokat parodizálva, szabadvers ékelődik a prózábe. De más vonatkozásban is, minden kertelés nélkül mutatok reá még meglévő hibákra, közérzetünket, napjainkat megrontó gyarlóságra. Aztán én kérdezek és erre válaszolja az „interjúalany — Magyar szerzők közül, hogy a két végletet említsem, Madách „Az ember tragédiája” és Molnár Ferenc „Liliom”-a, „Hattyú”-ja szerepelt olyan sikerrel, hogy az előbbit egyszer, a két utóbbit kétszer kellett megismételnünk. Most kísérletezünk paraszttárgyú magyar novellákkal, remélem, megfelelő eredménnyel. — Költőik közül Ady, Juhász Gyula, József Attila és a számomra legújabban felfedezett Vihar Béla az, akiket nemcsak ismerek, de — megérdemelten — szeretek is. Közeli programba iktatásukra gondolok, már tárgyaltam két kitűnő szavalómüvészünkkel, akik a feladatot örömmel vállalják. A magyarok iránti, nem frázisként hangoztatott rokonszenvem abból is kitűnik, hogy a legifjabb nemzedék költészetét ugyanúgy, mint prózáját — ha egyelőre csak nyers fordításban is — igyekeztem megismerni. Természetesen, nemcsak a magam gyönyörködtetésére, de hivatali minőségemben is profitálni akarok belőle, őszinteségem kötelez annak kijelentésére, hogy nemcsak nyelvi, fordítási nehézségekkel kell megküzdenem, hanem azzal is, hogy hallgatóinkat reáébresszem: az a szó, hogy „magyar”, ne csak a cigányzenét juttassa eszükbe. Bár nem tartom lekicsinylendőnek azt sem, hogy közönségünk lelkesedik, mondhatnám, rajong a cigányzenéért. Tanúsítják ezt a legszélesebb körökből tucatszám érkező levelek, amelyeknek írói már elhangzott ilyen műsorszámunk ismétlését, újabbak műsorra tűzését kérik. Ha szerencsés időpontot tud elcsípni, valamelyik jobb oslói lokálban akár baranyai népdalt is hallhat, esetleg láthatja azt, hogy egy-két merészebb ifjú pár, ha ügyetlenül is, próbálkozik a csárdáslépésekkel. Kapkodják a lemezeket. Magyarországról haza nem érkezhet norvég utas anélkül, hogy öt-hat ilyen lemezt ne hozzon magával. De sietve hozzáteszem: Bartókot, Kodályt nagyon érti, nagyon élvezi zeneileg képzettebb közönségünk. Sásdi Sándor . /H('(jhhttt liÖSZfíni 'Ó (Bertalan, izidethiiapiánL Smaragd Buddha-szobrok harmatos gyepben a békák (József Attila) A párizsi lakásban, ahol Hatvány Bertalan évtizedek óta él minden a Kelet-Ázsia kutatóra, a művészettörténészre, a műgyűjtőre emlékeztet. Körös-körül Buddha-szobrok, kínai metszetek, a polcokon a keleti művészet legdrágább szakkönyvei. De ha beszélni kezd, az emlékek inkább a Szép Szó tájékáról rajzanak, és minduntalan József Attilára térnek vissza. Különös hangsúlyt kapnak az előkelő Passy-negyed tágas lakásában kimondott szavak : „Attila, aki a Ferencváros legsötétebb fenekéről került elő, a világ legkellemesebb modorú, legjobban nevelt embere volt, akit valaha láttam. Annyira kellemes és jó modorú volt, hogy az ember még azt is elfelejtette társaságában, hogy zseni volt.” Hatvány Bertalan, a . Szép Szó egyik alapítója, sok értékes művészeti szakkönyv szerzője tavasszal volt hetvenéves. Ha életét summázza — és úgy látszik erre magányában gyakorta sor kerül —, az az érzése, hogy boldogan élt. S ezt nem elsősorban a vagyon adta lehetőségekre érti, nem is a sokat forgatott keleti filozófusok passzív bölcsessége mondatja vele — életvitelében abból, máig is kevés ragadt rá: — szenvedélyesen tud gyűlölni és szeretni. Inkább azok az emberi kapcsolatok, találkozások keltik ezt a megnyugtató érzést, amelyek életét végig kísérték. Ezek között is a legnagyobb élményként József Attilát tartja számon: „Mert Attila, ki nagyszerű költő volt és nagy ember, egyben végtelenül jó is volt és mindvégig hűséges jó barát”. Szívesen elhisszük, és az évforduló alkalmából köszönt-' jük az emlékei közt harmonikusan élő Hatvány Bertalant. y g s
