Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-11-28 / 24. szám

NEM LASSÚ MEDITÁCIÓRA SZÜLETTEM

Az Emkében — Gách György New York-i szobrásszal

Csöng a telefon: „Itt Gách György szobrászművész beszél. New Yorkban élek, huszonhárom évi távoliét után most hazalátogattam. Mondja, nem vagyunk mi rokonok véletlenül?" Nem, rokonok nem vagyunk, de munkásságáról hallottam már, üljünk le beszélgetni.

1 A MAQYAR MŰVÉSZET j KÜLFÖLDI RANQJÁRÓL

| A kiváló hegedűművész, Kocsis Albert, rövid időre hazatért külföldről. Több hangversenyt adott Budapesten és vidéki nagyvárosokban. | Többnyire Kölnben tartózkodik, feleségével, | Szabó Csilla zongoraművésznővel, onnan utazgatnak hangversenykörutakra — sokszor nagyon I távolra is.

Bámulatos az összhang a művészházaspáimál, | felfogásban, ízlésben, zenei stílusban, bravúros i technikában, és főleg lelkesedésben, i — Ügy hírlik, ön küldetésnek érzi régi mester -I művek felújítását, illetőleg bemutatását. A tévében magyarországi ősbemutatón tolmácsolta Boccherini hegedűversenyét, a Budapesti Kamarazenekar kísérete mellett, Tátrai Vilmos vezeté} sével. Nem sokkal később a Postás Szakszervezet székházának kerthelyiségében adta elő ugyané művet.

— Valóban, küldetésemnek érzem még ismeretlen vagy már-már feledésbe ment preklaszszikus művek bemutatását, de ugyanígy küldetésnek érzem mai, friss művek előadását is. Tavaly például a Zeneakadémián mutattam be a japán Toyana modern hangvételű hegedűversenyét, amelynek egyébként európai bemutatóit is én tartottam.

— Eszerint nincsenek kedvenc művei? Nem vonzódik különösképpen egyes szerzőkhöz, korokhoz, stílusokhoz?

— Dehogynem! Minden a kedvencem, ami — művészet! Sok, rengeteg sok kedvenc művem és szerzőm van. Műsorunkba minden belefér, ami jó, akár régi, akár új!

— Köztudomású, hogy a Szabó—Kocsis művészpár sokfelé hangversenyez, itthon és külföldön, még a Távol-Keleten is. Hol szeretnek leginkább fellépni?

— Mindenütt, ahol lelkes közönségünk van. És ebben, minden szerénytelenség nélkül állíthatom, soha sincs hiány. Sokat léptem fel munkásszállásokon is, ahol zongora sem volt. Behunytam a szemem és ugyanaz a megszállottság töltött el, mintha a legfényesebb nyugati világváros hangversenydobogóján játszanék. Magamban hordozom a fényt, a ragyogást, amely rögtön kigyúl, ha muzsikálni kezdek.

— A munkásszállásokon hogyan fogadták művészi produkcióját?

— Mindenütt a legnagyobb tetszéssel és melegséggel, s mondhatom — ez mindenütt egyformán így volt —, először a technikai teljesítmény fogta meg a zeneileg teljesen képzetlen hallgatóságot. De aztán az érzelmi hatás sem maradt el. Az őszinte, igaz élményből fakadó művészettel mindenüvé be lehet hatolni. Csak kettő kell hozzá' akarat és hit!

— De elsősorban művészet! így van?

Nem felel, csak mosolyog. Mintha Doszto-Mivel a Hungária kávéházat éppen tatarozzák, az Emkében találkozunk. De még ezt megelőzően fellapoztam a nagy Művészeti Lexikon második kötetét, és elolvastam a méltató sorokat édesapjáról, néhai Gách Istvánról, aki ugyancsak neves szobrász- és festőművész volt.

Hogyan is kezdődött?

Gách György pergő nyelven beszél magyarul, a sietős, aktív emberek modorában, úgy válaszol kérdéseimre.

— Kisfaludi Strobl Zsigmovi növendéke voltam, 1935—1942-ig. Faárusz Jánosról mintázott portrém és egy Benczúr-szobrom az Epreskertbe került, nem tudom, ott áll-e még ma is? 1947-ben Libanonba hívtak, ott a Képzőművészeti Akadémián öt évig szobrászatot tanítottam, majd New Yorkba költöztem. Az első tíz évben sokat festettem, a Közel-Kelet színeinek varázsában éltem.

De a festészetről ma sem mondott le, színes diafotókat mutat képeiről. Elmondja, hogy leginkább az impresszionisták hatottak rá: Manet, Monet, Renoir, nem volt bátorsága, hogy továbblépjen. A kávéházi asztalra kiteregetjük a szobrairól készült képeket: igazán rendkívül érdekesek.

— Régebben a fa és a kő volt az anyagom — magyarázza —, és csupa nagyméretű szobrot faragtam és mintáztam. Kennedy elnök meggyilkolása után, róla is nagy portrét csináltam, majd rá egy évre a Kennedy-család egyik tagja felszólított, mintázzak meg egy ötéves kislányt kisplasztikában, de portrészerűen. A szobornak sikere lett, és akkor rájöttem a kisformátum lehetőségeire, és megtanultam viaszban dolgozni. Így sokkal spontánabbá tudom kifejezni magamat, mert amikor a gipsz és kő volt az anyagom, hónapokig tartott, amíg egy-egy munkámmal elkészültem. Viaszból ellenben jóformán órák alatt megvalósítom, amit elképzelek. A viaszból pedig bronz lesz, s a bronznál számomra szebb anyag nincs a világon.

Long Islandon lakik, ott a műterme is, Amerikában temérdek kiállításon szerepelt és több aranyérmet nyert.

— Egyébként New York 57-ik utcájában a francia Emil Walter Galériájának a tagja vagyok, hat francia művésszel együtt. Ott minden évben háromhetes önálló kiállításon szerepelek, mintegy negyven bronzszobrommal, és néhány festményemmel.

Gách György fantasztikusan termékeny művész. Mondja is, hogy takarékoskodik az idővel, ami azt jelenti, hogy minden energiájáterejét a szobrászatnak, a festészetnek szenteli, jóformán semmi mással nem foglalkozik, semmi más nem érdekli.

— En erre a gyilkos tempóra születtem, nem a lassú meditációra. Számomra a művészi fejlődés legfőbb feltétele a sok munka.

Kinéz az Emke ablakán:

— Fáj a szívem, hogy nem látom a régi Nemzeti Színházat! És a régi óra helyett, újat állítottak fel. Mégis, a város életében a folytonosságot érzem. Az emberek csakis itt tud-Fényképezö turista Amerikában, és a szemmelveréstöl félő falusi asszony.

Vágtató Don Quijote

Tölgyfából faragott anya gyermekével

nak élni. Amerikában senkinek sem jut eszébe például, hogy dél tájt leüljön beszélgetni...

Három gyereke közül a legidősebb: festőnö. A huszonhárom éves fiú közgazdasági egyetemet végzett, a legkisebb pedig leány, tizenhárom éves.

— Mind a hármat hazaküldtem már Budapestre, hogy tudják, honnan származnak. Már alig várják, hogy ismét jöhessenek.

— Kikkel találkozott itthon?

— Mindenekelőtt, a mesteremhez, Kisfaludi Stroblhoz zarándokoltam el. Éppen egy nagy szobrot mintázott, amikor műtermében felkerestem. örültem, hogy ma is ilyen fiatal még. A Fészekben Istokovits Kálmánnal találkoztam. Azt hiszem, én ma abban a modorban festek, ahogy ő. Hiszen ma is nagyjából realista vagyok, noha minden úttörő szándékot elismerek. De én Akadémiát végeztem itthon, és munkásságomban nem tagadom le, hogy tudok rajzolni. Sok-sok régi baráttal is összejöttem, és el is határoztam, hogy legközelebb hosszabb időre jövök haza, festeni akarom a magyar tájat, a Dunát.

Gách Marianne

Gách György Budapesten (Jánosi Ferenc felv.)

Éhínség Indiában (bronz kisplasztika)

M

ppV1

Beszélgetés magyar írókról,

Az oslói rádióban néhány éve előadták Sásdi Sándor egyik drámáját, s most nemrég, az író észak-európai utazása alkalmával az oslói rádió irodalmi főosztályának vezetője riportot készített vele. E beszélgetés rövid kivonatát küldte el számunkra Sásdi Sándor.

A rádió hatalmas, modern épülete messzire esik Oslo központjától, csaknem negyedóráig tart az autóút. A foyer előkelő szálloda márványdús halijára emlékeztet, a posztóval bélelt stúdióban technikai berendezésnek nyoma sem látszik, ami intim hangulatot teremt.

— Nem, arról szó sem lehet, hogy feladott kérdésre előre elkészüljön a jól megformált felelettel — ezzel kezdi kedves vendéglátóm.

Hiába érvelek azzal, hogy a német (arról fordít norvégre) nem anyanyelvem, Birgit Gjernes, irodalmi főosztályvezető kérlelhetetlen:

— Nem rajtacsípni akarom, „kiugratni a nyulat a bokorból", de az igazi interjú csak akkor felel meg a klasszikus követelményeknek, ha nem gyürkőznek neki, ha nem készül fel egyik fél sem. Különben ez régi tapasztalásom, a mi közönségünk azt szereti — és így hiteles számára —, ha külföldi vendégeink kissé dadognak.

Három évvel ezelőtt járt Budapesten, azóta lelkesedik fővárosunkért, figyelemmel kíséri irodalmunkat, számon tartja jelentős íróinkat. Ügy látszik azonban, „műhelytitkokba” nem nyert betekintést, mert a csadálkozástól a homloka közepére szalad fel a szemöldöke, amikor — precíz kérdésre választ kapva — megtudja, hogy a „Boldog hajlék” című regényem két kiadásban, öszszesen 38 ezer példányban jelent meg. Norvégiában ritka kiugró nagy sikert jelez az ehhez hasonló példányszám. Nem Birgit Gjernes, hanem a hitleri Németországból idemenekült egykori kiadó mesélte, a norvég írók nagy része, akár nálunk Horthy idején, kénytelen állást vállalni, mert írásból megélni problematikus. Prominens regényírójuk törvényszéki tisztviselő, nagyon sokan szerkesztőségben dolgoznak, a kevésbé jelentősek kistisztviselők. Éppen ezért kelt meglepetést, amikor elmondom, hogy én, akinek a szekrényében azelőtt egyetlen öltöny szerénykedett, 25 év óta kizárólag regényeim, novelláim, rádiódrámáim honoráriumából élek, és nem is akárhogyan, mert nemcsak párizsi, londoni útra futja, de a TU feleségemmel együtt elrepített bennünket Kínába is... Nem, nem túlzók, amu kor kijelentem: írónak, művésznek soha olyan jól nem ment a sora Magyarországon, mint most...

Birgit Gjernes: — Megerősítheti azt az értesülésemet, hogy maguknál teljes az írói szabadság?

— A magam szubjektív érzésén keresztül világíthatok reá arra a gyökeres, a népi demokratikus rendszer megerősödésével természetszerűleg együttjáró változásra, amely megszabadított minden bizonytalanságtól. Tíz-tizenkét évvel ezelőtt elég gyakran megizzasztott ideológiai képzettségem hiányossága. (Az iskolában is rossz tanuló voltam ...) Ma ez a „hiányosság” egyáltalán nem gátló körülmény, hiszen tisztában vagyok azzal: nem vizsgáztat sem kiadó, sem lektor. Ha kevésbé sikerült a munkám, nem hivatkozhatom arra: „Bezzeg, ha korlátozás nélkül, szabadon megír-