Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-11-14 / 23. szám

Rónai Mihály András: TőadcL ívfak míq, expjízer a gjjjOitiati t&aamhant mjÁvvól Már életében legendák keringtek róla, legkivált rendkívüli hivatásszeretetéröl és munkabírásáról. Halála után — 1939- ben — hamar kialakult a becslés: amit hátrahagyott, tíz alko­tó életművének felel meg. Nevéhez állandó megjelölések tár­sultak: „A magyar Reinhardt”, „A színházművészet polihisz­tora”. Egy személyben volt rendező, elméletiró és drámaíró, dramaturg, színházvezető, műfordító és tanár. Míg a pályáját feldolgozó monográfiát írtam és előbb, az anyaggyűjtés közben, állandóan éreztem egyénisége eleven erejét. A szüntelen kísérletező, a soha el nem fásuló művész és tudós sugárzását. Évtizedekkel korábban lezárult működése időszerűségét, helyenként szinte meghökkentő modernségét. Hevesi elméleti tevékenysége szorosan összefonódik Shakes­peare tiszteletével. Ha a jelen színházáról beszél is, Shakes­peare a legfőbb mérték, a leggyakrabban használt példa. A XX. században változatlanul érvényes — vagy minden addigi­nál érvényesebb — lélektani igazságot hangsúlyozza. Hevesi változatos eszközökkel közelít az igazi Shakespeare­­hez. Talán legérdekesebb az a Hamlet, Vihar és Sok hűhó semmiért rendezése, amelyhez a Shakespeare korabeli színpad térkompozícióját alkalmazza. Tökéletesen rekonstruálja a Globe Theatre hármas tagozódású, egyszerű favázas szerkezetű, tra­gédiában komor-sötét, vígjátékban vidám-világoskék drapériás színpadát. A játék gyakran párhuzamosan folyik a térség két­­két, világítási hatásokkal kiemelt részében. A jelenetek má­sodpercnyi elsötétülés után villámgyorsan váltják egymást, fel­vonásközök nincsenek. A kritika arról számol be, hogy az ere­deti színpadon folyó előadás páratlan hatást vált ki a nézők­ből. Képzeletüket szárnyra bocsátja, illúzióigényüket jobban kielégíti, mint a legravaszabb fogások, legbonyolultabb gépe­zetek. \ Shakespeare magyarországi virágkora akkor következik el, amikor Hevesi 1922-ben a Nentzeti Színház élére kerül. Tíz­éves igazgatása idején hat ciklust szentel Shakespeare-nek és van olyan esztendő, amikor tizennyolc művét tartja színpa­don. Ezzel felülmúlja a világ összes színházát. Előadásait sok külföldi szakember látogatja, s ők hazatérve nemegyszer fel­sőfokú dicséretekkel számolnak be a folyóiratokban, lapokban színházi élményeikről. Hevesi pedig angliai előadáskörútján bebizonyítja, hogy Shakespeare minden drámaírónál mélyebb gyökerekkel fonódik a magyar kultúrához. Arany János Ham­­let-fordításáról azt állítja: itt maga Shakespeare szólal meg magyarul. Hevesi saját műfordításaival ugyancsak kultúrmissziót tel­jesít. Temérdek tolmácsolása közül a G. B. Shaw-műveket em­lítem, egyfelől, mert kevés kivétellel az író valamennyi jelen­tős alkotását magyarra ültette. Másfelől: mert ő Shaw ma­gyarországi meghonosítója. Sikert akar kivívni Shaw számára, odaadással törekszik arra, hogy minden értékét átmentse. Szá­mos cikkben hangoztatja: a nagy író mélyebb, mint ebben az Ezt a sok országjelzést egyetlen nap láttam mind-mind Balatonfüreden és Tihanyban s a kettő közt a tóparton cirku­­láló s álldogáló autókon. Ausztria, Belgium, Bulgária, Svájc, Csehszlovákia, Németország, Dánia, Spanyolország, Franciaor­szág, Liechtenstein, Nagy-Britannia, Görögország, Olaszország, Luxemburg, Norvégia, Hollandia, Lengyelország, Románia, Svédország, Finnország, Szovjetunió, Törökország, Amerika, Jugoszlávia. Nem csaltam. Pesten látni többfélét is, portugált, kanadait, egyiptomit, libanonit, mindenféle egyéb tengerentúlit. Ide csak azt jegyeztem, amit — ismétlem — csak a Balaton egy szögletében láttam egyetlen napon. A vendéglátó magyaron kívül huszonnégy — azaz huszonöt (mivel Németország ma kettő van) államból való gépkocsit. Elég szép karrier ez Bala­­tonfürednek, ahová fürdőszezon idején a múlt század ötvenes éveiben még utazóbatáron érkezett a vendég, mint eladó lányá­val Nógrádból Veres Pálné is, betyárt rettegő regényes szoron­gásban a Bakonyon át. Most autóutak, benzinkutak, autós­strandok: nemhogy a múlt századihoz, de gyerekkorom, sőt fia­talabb férfikorom Balaton-vidékéhez sem hasonlít már a táj. De maga a Balaton a régi — s körös-körül a gyönyörű díszlet is. Tihany foka, Szántód réve, Badacsony. Csokonai, Kisfaludy rá­ismerne még. S külön Balatonfüredre is Jókai meg Blaháné. Az történt meg csak a Balaton partjával is, ami a Földközi­tengerével Mentőn és Cannes között, mikor a tündöklő parti sáv­ból, melyet századokig csak berber kalózok látogattak, francia Riviéra lett, világ promenádja, Cőte d’Azur. Tulajdonképpen csak két élményemet szeretném erről a ba­latoni napról följegyezni, igénytelen kis élmény mind a ket­tő, bizonyára mással is megeshetett, hadd maradjon meg mégis a nyoma. Kezdem az elsővel — amely német. Mert hát, ugye, ők vannak a legtöbben itt is. NDK és NSZK: fele-fele. Utánuk, úgy látom az osztrákok, csehszlovákok, ola­szok, franciák, jugoszlávok következnek, aztán a többiek. Snem is emlékszem, mikor dicsértem utoljára a németeket, de most dicsérem. Produkálják ugyanis jóravaló, békebeli tulajdonsá­gaikat újra: szolidak, megbízhatóak. Ott van például tegnapról a koblenzi házaspár. Szép, nagy, fehér Opel-kocsi a Balaton partján, Balatonfüred és Tihany között, egy fa alatt, a Gödrösben. Másodszor vannak itt, ugyanott bérelnek szobát Füreden, ahol tavaly. Egész nap egy-egy kinyitott kerti ágyon hevernek, Pesten nem is voltak, oda most sem mennek. Az embernek megáll az esze. Hogy eh­hez a heverészéshez ide kellett jönni, hogy ezt miért nem lehet ugyanígy megtenni odahaza, ahol véletlenül a legszebb a német­táj, a Rajna partján, egy másik fa alatt. Német rejtély ez is, megfejtésével nem is próbálkozom, maradjon a Balaton titka, a tó tündérének annyi titka közt. Mert hisz ott van, ugyancsak tegnapról, az erfurti házaspár is. Derék kis Trabant, ugyanott a Gödrösben, fa alatt, ök is már másodszor vannak itt, két éve is ott voltak. Ugyanitt. Tudniil­lik: ugyanez alatt a fa alatt. Megkeresték a fát, aláálltak a ko­csival. Címre érkeztek, Erfurtból e fa alá. A szobát is ugyanab­ban a házban bérlik Füreden. Igaz, hogy ők már érdeklődőbb, mozgékonyabb, modernebb fajta, Pesten is voltak annak idején, felmennek most is. A kocsijuk farán ugyanaz a D betű,ami a kob­­lenziakén. Hanem ez az egyforma D mégiscsak két Németorszá­got, Német Demokratikus Köztársaságot és Német Szövetségi Köztársaságot jelent. Esténkint, vacsora előtt összeülnek a fa alatt. Vágy az egyik, vagy a másik fa alatt. Mindkét német család bőrén a Balaton csöppjéi. A diplomá­ciai viszony tökéletes. Másik élményem magyar. Francia rendszámot visel, de ma­gyar. S ehhez egy kis bevezető is elkél. Van annak ugyanis már vagy tíz éve (ha nem tizenegy), hogy ugyanitt, a Magyar Hírekben megírtam egy ausztriai útiemlé­kemet. Osztrák rendszámú kocsiról volt szó, amely megállt egy percre Gloggnitzban, a Semmering alján a kocsim mögött, uta­sai mintegy álomlátón nézték egy percig rendszámom mellett a H betűt (ritkább volt még az akkor odakünn), nem szóltak, to­vahajtottak. Magyar fiatalemberek voltak, világosan volt olvas­ható szemükben a fájdalom. Ennyi bevezető elég is ahhoz, hogy most a balatonfüredi ut­cán -odakanyarodott a járda széléhez egy francia rendszámú ko­csi s volánja mellől kiszállt egy jóvágású fiatalember. — Szabad itt megállni? — kérdezte tökéletes magyarul. — Inkább a túloldalon — feleltem, s őneki sem, nekem sem volt a szituációban semmi különös. Mintha soha el nem ment volna innen a fiú. Csak nekem rémlett hirtelen úgy, mintha azok a gloggnitzi fiúk szólaltak volna meg, mintha ők jöttek volna haza, mintha bennük, mintha a világon volna múlófélben a fájdalom. időben bárki a kontinensen. A Pygmalion például „oly mulat­ságos, mint a legkönnyebb bohózat, s olyan magvas, mint egy társadalomtudományi essay”. Évtizedeken át sűrűn levelez Shaw-val a kor művészetének legizgatóbb kérdéseiről. És évtizedeken át küzd itt azért, hogy elnémítsa rágalmazóit. Mert bár Shaw nálunk is óriási sikert arat, mégis újra és újra akadnak újságírók, kritikusok, akik erkölcstelenséggel, hitetlenséggel és homállyal vádolják. He­vesi teljes meggyőződéssel hirdeti: Shaw éppen az erkölcs apostola. A valóságot elkendőző, az igazságot hamisan meg­szépíteni akaró rózsaszínű vígjáték ellenhatásaként születtek művei. Az élénk kölcsönhatás Hevesi életműve és a külföldi kultú­ra között sok egyéb mellett előadáskörútjain is megnyilatko­zik. Szuggesztív, nagy érdeklődéssel kísért előadásokat tart Londonban, a Shakespeare Társaságban, a King’s College-ben, a Pen Club-ban. Mindez — amiről csak vázlatosan szólhattam most — a He­vesi-centenárium közeledtével új feladatokat ró ránk. Szüle­tésének századik évfordulójára a Hevesi-kutatás eddigi ered­ményeit tovább szeretnénk gazdagítani. Hazai működése fel­tárt, külföldi tevékenysége és visszhangja viszont csak alap­jaiban és nem részleteiben ismert. Ezért fordulok a Magyar Hírek olvasóihoz azzal a reménnyel, hogy a nagy magyar szín­házművész és tudós emlékének áldozva segítik tervezett mun­kámat. László Anna * FELHÍVÁS. Kérjük kedves olvasóinkat, ha bármilyen Hevesi Sándortól származó vagy Hevesivel foglalkozó külföldi írás birtokában vannak, szíveskedjenek vagy ezt elküldeni nekünk vagy feltüntetni a megjelenés adatait, amelyek alap­ján a helyszínen magunk is megkereshetjük az anyagot. Köszönjük. Címünk: Magyar Hírek szerkesztősége. Budapest, VI., Benczúr u. 15. Szent György (Orosz ikon, XVI. század eleje, Budapest, magyar orthodox templom) S3 ■­$."■ Aä* ' A SOPOTI C Az október végi, hűvös szombat este házon kívüli program helyett az ember szívesebben belesüpped egy kényelmes fotelba és nézi a tévét. Móricz Zsigmond bű­bájos kisregénye, a Pillangó tévé-változata után, nemzet­közi dalfesztivál záróhang­versenyét közvetítik a len­gyelországi Sopotból. Jóllehet bőven van részünk hasonló műsorokban, s nyilván ez az est sem nyújt különösebb új­donságot — lévén az énekelt téma mindig ugyanaz: a sze­relem —, mégis szinte izga­tott örömmel figyelem az adást. S míg különböző nemzetek szépséges dalkirálynői csábos miniben, maxiban vagy es­télyi pantallóban versenge­nek, kezükben mikrofonnal, visszaringatom magam a nyárba. Az idén egy fülledt augusztusi este én is ott ültem a sopoti dalfesztivál színhe­lyén, az Erdei Opera 22. sorá­ban. De hogyan is jutottam So­­potba, a lengyelországi Sió­fokra? Sem a mi IBUSZ-unk, sem az Orbis, a legnagyobb len­gyel utazási iroda jóvoltából, hanem testvérlapunk, a Na­­sza Ojczyzna (a lengyel „Ma­gyar Hírek”), azaz a Lengyel­­ország határain kívül élő len­gyel honfitársak havonta egyszer megjelenő gyönyörű és közkedvelt lapja szerkesz­tőségének meghívásába. Var­sóba érkezésemtől egy héten keresztül, elutazásom pilla­natáig, bármerre jártam is az országban, éreztem figyelmes gondoskodásukat, vendégsze­retetüket. Lengyel újságíró kollégám pedig újdonsült idegenvezetői minőségében olyan fáradhatatlan és alapo­san felkészült útikalauzként tevékenykedett, hogy bátran felvehetné a versenyt a hiva­tásos cicerónékkal. Voltak is bőven ezekből, bármerre jár­tunk, amerikai, angol, fran­cia, német, svéd, holland cso­portokat vezettek, s, ha len­gyel turisták tűntek fel va­lahol, ki tudja, a világnak mely tájáról jöttek haza, or­szágnézőbe. Ha a korábbi években ha­zalátogatók fájdalmasan vet­ték szemügyre a pusztítás nyomait, már a 85 százalék­ban elpusztult főváros, Varsó újjáépült, modern várossá vált, amelyben azonban ke­gyelettel építették újjá a műemlékjellegű negyedeket és épületeket. Én már így láttam a lengyel fővárost. Bejártam a történelmi múltú Krakkót is, amely vi­szonylag kevesebbet szenve­dett a háborúban. A Visztula partján, a mészkőszikladomb csúcsán épült Wawel, a kirá­lyi palota és a székesegyház megragadó szépségű műem­lékegyüttesét, a nemzeti tör­ténelem emlékeinek kincses­házát is elárasztották a láto­gatók. A székesegyházban nyugszik Báthory István, er­délyi fejedelem is, a lengye­lek egyik legnagyobb kirá­lyukat tisztelik benne. Nevével később is találkoz-Krakkó. Részlet a Wawel egyik csőd. Lenyűgöző az a gazdagság, amely már belépéskor magával ragadja a látogatót. Időtlen szépségükben pompáznak a vég­telennek tűnő teremsorban az ékkövekkel díszes, óarany ra­­gyogású katolikus liturgikus tárgyak, a puritán fényű protes­táns edények, az isteni fájdalmak fába faragott szobrai, az őszinte hit vászonra és fára festett örömei és kegyetlenségei, a zsolozsmázó éjszakák varázslatai, a miseruhák és gobelinek, és mindazok a tárgyak, amelyeket évszázadok során a leg­pénzesebb mecénás, az egyház rendelt a még gazdagabbaktól: a művészektől. — A Magyar Nemzeti Galéria egyházi gyűjtemények kin­cseit bemutató kiállítása — mondja Dávid Katalin művészet­­történész, a rendező — az első olyan hazai megnyilatkozás, amely az egyházak tulajdonában levő egyetemes értékeket együtt tárja a néző elé. A római katolikus, a református, az evangélikus, az izraelita, a magyar ortodox és a görögkeleti szerb egyházak művészetének közös áttekintése szinte kínálja a bennük mutatkozó sajátosságok határozottabb érvényesülé­sét. A kiállítás ezzel túl is mutat művészettörténeti feladatán, s bizonyos értelemben a magyar művelődéstörténet szélesebb területére világít rá. — A bemutató — amennyire a megmaradt emlékek lehetővé teszik — a legkorábbi időből, tehát az államalapítástól kíséri végig az egyházművészet alakulását. Arra törekedtünk, hogy nindegyik egyháznak művészettörténetünkben elfoglalt adott szerepe érvényt kapjon, korszakonként más-más egyházmű­vészeti anyagot hangsúlyozva — aszerint, melyik volt az adott időben meghatározóbb, vagy kiemelkedőbb. — Ügy érzem, soha nem fogom elfelejteni azt a megértő se­gítőkészséget, amit a kiállítást megelőző felmérő munka során tapasztaltam. Gazdag egyházi kincstárak nyíltak meg előttünk, hogy az egyetemes művészettörténet által jegyzett ereklyetár-Széchy Domokos kelyhe <1440— 1465, Esztergom, Főszékesegy­házi Kincstár) Kondor Béla: Pléh Krisztus (1970) 4

Next

/
Thumbnails
Contents