Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-10-31 / 22. szám
1 Megjelenés előtt áll Miklós Jutka verseskötete: „Visszaölel a föld” címmel (MAGVETŐ). A Szajna mellől indulunk vissza a Tegnapba, a Holnap Asszonyához — az 1908-as esztendő Váradét, a Pece-parti Párizst, s egykori költőit megkeresni. Az Invalidusok épületcsoportja mellől, a párizsi Magyar Intézet új irodalmi-művészeti támaszpontjáról, a Talleyrand utcából ismeretlen peremvárosba indul a taxi. A sofőr nem ismeri az utcát. Vaktában indulunk Vitry-be, ahol Miklós Jutka, a századeleji A Holnap versantológia egyetlen költőnője lakik. ö maga „A jövő asszonyáénak nevezte magát, 1908-ban írt versében: „Ujjongva törtetünk előre S bilincsek visszahúznak Előre! Mi vagyunk a jövő zenéje, S hattyúdala a múltnak.” S közben robog velünk a párizsi taxi, végig az új Montparnasse negyeden, ahol egy óriás felhőkarcoló, mint egy cipősdöbozt fogadja magába a régi Montparnasse-pályaudvart, ahonnan — n oy enoRÉ ■ bií bies rnÍHá l^buazsm la loüGKfinKos-efnODcnmns-............. -";iósjuSKfl ueil ooo/niKLó —..... jKlttfl$26y<JLR« JUGKfl UCRSCl o b a ] 4 nnGvuriRno n.HOLnBP'iRODni.mi cSRsnsns kiboSsr 1906. többi között — Chartes-ba is visz a vonat. A várost dél felé hagyjuk el, az Italia téri csomóponton át. Kinyílik kezünkben A Holnap verseskötet, hogy az 1908-as költőnő képe rögződjön előbb belénk. Utitársam, a Magyar Intézet örökmozgó kulturális ügyintézője, a neves francia fordító, Pap Gábor felolvassa a szöveget: „A magyar intellectuel, ha költő, ebben az országban, ahol az emberek klasszikus módon nem tudnak élni, az élet vidám csodáival szemközt vagy béna koldus, mint ezt Ady mondja magáról, vagy a meddő sóhajok poétája, mint a többiek. Miklós Jutkában a vágyak e sóvárgó költészetéhez asszonyt epedés is vegyül, ami verseinek hangját forróvá, lággyá, komorsága dacára is békülékennyé teszi...” S az apróbetűs életrajz élén: született 1886-ban, Berettyó-Üjfaluban ... Elérjük Vitry-Sur-Seine elővárost, de seholsem tűnik szembe a Camille Blanc utca. Se a járókelők, sem a trafikos, de még a rendőr sem tudja. Végre — szerencsénkre — egy kisfiú igazit útba. Persze, új lakónegyed, tizenkét-tizenöt emeletes házakkal. Imponáló egyformasággal, de riasztó fehér falanszterként. Amit viszont gyerekzaj old fel és napfény tesz mégis emberivé. Végre megérkeztünk: Miklós Jutka könnyezve vár lányával, unokájával —, de legfőképpen magyar könyveivel. Egész sor ismerős a könyvespolcon: Ady, Babits, Juhász Gyula, Kaffka Margit. Nehezen indul a magyar szó: — Nem tudják elképzelni, mennyire érdekelnek a hazai dolgok... Végtelenül érdekelnek. Es mennyire fáj, hogy nem mehetek haza, mert az egészségem nem engedi már. Néhány perc alatt varázsos csoda történt vele: feltámadt a múlt, minden feljött a felszínre, ami látszólag elsüllyedt. Hat évtizedes Csipkerózsikaálmot jelentett A Holnap Asszonyá-nak a Tegnap. — Az élet teniszjátéka... En voltam a labda és a sors volt a rakett. Ahányszor lecsapott, mindig más helyre lökött. Egyik országból a másikba, egyik kontinensből a másikba és teljesen összerombolta az egészségemet is. Elmentem Váradról Amerikába, az első háború előtt vissza Váradra. A forradalmak után Berlinbe, Párizsba. Onnan már férjes asszonyként Marokkóba. Majd harmincöt év után megint vissza ide Párizsba. Pontosabban Vitry-be, ahol most horgonyt vetettem, de azt is mondhatnám, hogy zátonyra futottam. Mert már csak befele élek. Mindig olvastam magyarul, s mindig ugyanazokat a költőket. Ady, Babits, Kaffka Margit és a drága Juhász Gyula ... Talán nem is tudja, hogy nemrégiben kiadták Budapesten a Juhász Gyula kritikai kiadásban azt a régi levelet, amit a régi Miklós Jutka írt, valamikor a század elején: „Kedves Juhász! Mindenekelőtt gratulálok a csodaszép „Maillard kisaszszony”-hoz. Azt hiszem, ez a kisasszony polgártárs büszkén nyújtózna egyet a koporsójában, ha elolvashatná ezt a A Holnap árnyrajza a költőnőről remek poémát; — ugye nem csalódom, ha azt hiszem, hogy Albert Samain „Versailles”-je volt a kora, a maga lelke az acél és „Maillard kisasszony” a kipattant szikra?” Régi bókos szavak, az akkoriban megjelent legújabb Juhász Gyula versolvasása felett. Hiszen az az 1908-as Nagyvárad megújította a századeleji magyar lírát. Hét költő egyetlen kötetben, A Holnap versantológiában — akkor még újnak tűnő nevek. Első jelentkezése az azóta már ismerteknek: Ady, Babits, Balázs Béla, Dutka Ákos, Ernőd Tamás, Juhász Gyula és, az egyetlen költőnő, Miklós Jutka. S most már ellenállhatatlan erővel kerül megörökítésre a magnetofonszalagra az önéletrajz: — De messze van Nagyvárad... örültünk az első villanásoknak, vitáknak, kritikáknak. De még jobban izgatott bennünket az, hogy lesz-e valami a mi költői mozgalmunkból, s fog-e Magyarország megmozdulni? Abból az abszolút tétlenségből, amibe bele volt süllyedve? Különösen Juhász Gyulához fűzött meleg barátság. Nálam a kert végén volt egy lugas, ahol átbeszélgettük a délutánokat. S mennyit panaszkodott, hogy szerelmes egy szép kis színésznőbe, Hányszor mondta, hogy milyen kár, hogy olyan szép, de olyan bürger, s olyan tudatlan, olyan műveletlen. De ez nem akadályozta meg, hogy szerelmes legyen bele, ennek dacára. Nevet hozzá, s szomorúan hozzáteszi: — Nem is tegnap volt az a Holnap, hanem Tegnapelőtt... S visszatér a még mélyebbi múlt, a gyermekkor: — De messze van Berettyóújfalu ... Apám különös ember volt, kósza lélek. Nem volt maradása egy helyen. Fantasztikus ember volt, irreális tervekkel és tíz gyerekkel. A tervei papíron nagyszerűek voltak. Három szenvedély fűtötte: szeretett pereskedni. Mindig elvesztette a pereket. Szeretett építkezni. Egyik rokonunk átengedett egy pusztát Berettyóújfalu mellett, ott olyan fantasztikus gazdasági épületeket emelt, amiket csak később New York mellett láttam, a modernizált mezőgazdaságban. És végül, imádta a gépeket, a mezőgazdasági gépeket természetesen. A vető-, arató-, cséplőgépeket. Amikhez a paraszt nem akart hozzányúlni, s csak a tyúkok kotlottak a hombár alatt. Így mentünk tönkre és bebarangoltuk a régi országot Árvától Fiúméig. Talán az apa fantáziája mozdult meg a tizenhat éves kislányban, aki verseket irt. S a Budapesti Napló, Vészi Miklós Jutka ma József főszerkesztő leközölte azokat. De a verseskötet élén már a Miklós Jutka név állt, a honoráriumból külön szekrényt vásárolt magának, hogy ne kelljen tovább a testvérekkel közösködni. S a verseskötetről az egyik első kritikát, 1905-ben, Ady Endre Irta: „Miklós Jutka talán nem is sokára már, a maga dalait fogja dalolni... Nem ír majd Ikaroszi dalokat, de bátrabb lesz mégis Ikarosznál... Találja meg a maga lelkét.. S úgy küldte el ezt a szívélyes hangú kritikát a szintén fiatal költő Ady Endre, hogy „ ... több, mint egy poétái látogatókártya.” Néhány esztendőre rá A Holnap versantológiában már együtt szerepeltek. A hét költő közös fellépése valóban több volt, a nagyközönség és a magyar irodalomtörténet számára, mint egy közönséges „poétái látogatókártya”. A váradi költőnő szakmát is akart tanulni, nem tudott, de nem is akart csupán a költészetből megélni. Az 1910-es évek elején Amerikába ment, egyik nővéréhez, akit oda vetett a sors, s ott tanulta ki a fényképész mesterséget. Majd hazatért és Nagyváradon műtermet nyitott. 1919. után Berlinen át Párizs volt äz úticél, ahol a Montparnasse egyik kis utcájában megnyitotta második műtermét. Főként amerikaiak jártak hozzá, akik fizettek, és magyarok, akikkel olyan jó volt együtt búsongani. Károlyi Mihály grófot és gyermekeit fényképezte, Tihanyi Lajos, a tragikus sorsú festő jóbarátja volt. Megismerkedett egy belga mérnökkel, aki az első világháborúban súlyos gázmérgezést kapott, az ypern-i csatában. Feleségül ment hozzá, de hiába volt szép állása, gyönyörű lakása Párizsban a fiatal párnak, naposabb égtáj alá kellett költözni. így választották Észak-Afrikét, Marokkót, Rabat városát. Majd meghalt a férj, és egy kicsit meghalt a költő is Miklós Jutkában. Gyereke született, unokái, s velük együtt tért vissza, néhány esztendeje, Franciaországba. A régi versek elkallódtak, öreg fiókokból került elő néhány elsárgult papírlap, a több mint kétszáz versből alig néhány tucat. De Robotban mégegyszer fellobban a költői láng: magyar költőket fordított franciára, Adyt, Babitsot, Juhász Gyulát, Dutka Ákost és Miklós Jutkát... A rabati rádió francia adása a huszadik századi világirodalom legnagyobb kincsei között, sorozatosan mutatta be a Nyugat-nemzedék magyar költőit, az egykori holnaposokat. Szeretne hazajönni, de már az egészsége nem engedi meg, hogy nekivágjon az utazásnak. Vonattal szeretne jönni, mert a repülőgéptől irtózik. De az utazás nagyon igénybe venné. Még inkább az élmények, o félévszázad utáni Magyarország, ami a tegnaphoz képest ténylegesen holnapot jelent. El is fáradt a beszélgetésben. — De ez nem fáradtság ... Örömmel fárasztottam magam. Olyan fárasztás volt ez, ami örömet okozott nekem. S a szemembe néz: — De maguk miért vállaltak annyi fáradtságot egy öregasszonyért? Nem lehetett erre a kérdésére más választ adni: — Nem egy öregasszonyért, hanem egy nagy költőért... Tóbiás Áron MIKLÓS JUTKA KÉT VERSE CÁ Í&ÖÖ- (USZ6TUJM Ujjongva törtetünk előre, S bilincsek visszahúznak. Előre! Mi vagyunk a jövő zenéje, S hattyúdala a múltnak. Nagyanyó, hallod? Csörg a láncunk, Pókhálós, rozsdamarta. De feszül ifjú, ruganyos karunk (Ha mi akarunk, nagyon akarunk), S az ó láncszemek szétpattannak rajta. Nagyanyó, te bekötött szemmel Botorkáltál gyáván, vakon. Hallod, nagyanyó? Mi látunk, látunk, Tágranyitott szemekkel járunk Vakmerő, uj utakon. Ujjongva törtetünk előre, S bilincseink lehullnak. Előre! Mi vagyunk a jövő zenéje, S hattyúdala a múltnak. 1908. (Hmm., mfat temntetté], nüntk? Hála néked, Uram, hogy nőnek nem teremtettél (O-héber ima). Uram, mért teremtettél nőnek? Ezer kétellyel küzködőnek, Erős lélekkel, gyenge testtel, Vállamra rótt súlyos kereszttel, Magányos-árván, dideregve, Bábeli zűrzavarba vetve, Ahol könyök könyököt ér, S a bús jelszó — kenyér, kenyér. Uram, mért teremtettél nőnek? Minden reggel szárnyaim nőnek, S alkonyaira letöri az élet — Uram, perbe szállók levéled! Mért adtál elpiruló arcot? Lehet igy megküzdeni harcot? Mért küldtél ki fehér mezbe Vad, lőporfüstös ütközetbe? Jaj a legyözöttnek s győzőnek! Uram, mért teremtettél nőnek? New York, 1911. Arcképek a mából SztniLi'ő CfÓZléjf. A NEMZETI SZÍNHÁZ TAQJA RIPORTER: Mikor és hogyan kezdte o pályát? SZENDRÖ JÓZSEF: Szeretném remélni, hogy már az édesanyám méhében eldőlt a kérdés — bár én még sokáig nem tudtam róla —, hogy egyszer és mindenkorra végigjátszom az életemet. 1936-ban, a Színiakadémia elvégzése után a budapesti Nemzeti Színház szerződtetett, mint ösztöndíjast. Ez akkor előkelő indulásnak számított. RIPORTER: Mely színházakban játszott? SZENDRÖ JÓZSEF: Kis túlzással: mindegyikben. Nemzeti, Madách, Víg, Petőfi, Jókai, Operett, Vidám, József Attila — Pesten és vidéken —, Pécs, Miskolc, Debrecen, Szeged, Kaposvár. Pódiumon: az ország városai és falvai. RIPORTER: Az interjúsorozat első darabjában Gábor Miklóstól, most két év után öntől kérdezem: mi a véleménye a világszínház úgynevezett válságáról? SZENDRÖ JÓZSEF: A színház, amióta én élek, mindig válságban volt. Ifjúságom idején támadta meg a hangosfilm, pár évvel ezelőtt a tévé. Es ez valóban hatalmas konkurrencia — elsősorban a tömegellátás szempontjából. „Világot jelentő deszkák?” Ez ma már megdőlt. Világot jelentő vászon. Ez van. Ez a mozi. S a nagyvilág — ez a tévé. Ha egy színész 20 évig működik a színházban — nem látja anynyi ember, mint egyetlen este egy dobozban. De ez a dolognak csak egyik része. A színház mindenütt jelen van. Egyetlen deszkaszál, dobogó az egész. így kezdődött — és lényegében nem is kell hozzá egyéb. Ha föllépek rá mint Hamlet — egy perc alatt már az is vagyok. Ha jól csinálom, saját ruhámban, fények nélkül, a szavak ereje révén. A második világháború lövészárkaiban sűrűn szerepeltem, mint színész. Katona voltam és a bajtársaim elvárták tőlem, hogy szórakoztassam őket, amikor éppen nem ropogott a fegyver. Es ott a sárban is Lucifernek, Falstaffnak látták azt, aki együtt szenvedett velük. Ez a színjátszás nagy hatalma. így hát teljes válságba sohasem kerülhet a színház, mert mindig, mindenütt felütheti a fejét és saját átéléseit eleven áramlatban viheti bele az átélők vérkeringésébe. RIPORTER: Latinovits Zoltán azt mondta nekem körülbelül két éve: „Negyvenéves kor után a színészet kétes dologgá válik, ha az ember nem talál ki valamit mellé.” Mi erről a véleménye? SZENDRÖ JÓZSEF: Latinovits hiányérzete egy nagy művész teljességigénye. Az ember néha úgy érzi, hogy a maximumot már kifejezte — mit tehet még? Ismétlésekre szorítkozzon, vagy kiszolgálja a futó műsort? Az én esetem más, nekem a sors nem adott sorozatosan nagy színészi alkalmakat, ehelyett variációkat nyújtott. Azt, hogy az egésszel találkozhattam. Nemcsak kaptam, osztottam is szerepet. Nemcsak rendeztek — rendeztem is. Nemcsak tanultam, de tanítottam is néha, nemcsak o megírtakra hagyatkoztam, de én is írtam szövegeket. A 40—50 éves emberi, tehát a 20—30 éves művészi pályafutás a rutinba torkollik. Az ember megtanulja a mesterségét — s az Élmény nincs is mindig kéznél. Ebben talán sokan ki is fáradnak, elégnek, lehet, hogy Latinovitsnak igaza van. En őbenne egy nagyszerű rendezőt is érzek. Olivier, Sztaniszlavszkij és nagyon sokan mások azért vegyítették a színjátszást az Szendró József egész Színház megkomponálásával, mert nincs a világon keservesebb és szörnyűbb függés, mint a színészé, aki végül is másoktól kapja mindazt, amire szüksége van. RIPORTER: ön eddig a színészi, színigazgatói, írói, rendezői, műfordítói, filmszínészt pályákat próbálta ki. ön milyen sorrendben írta volna a felsorolt tevékenységeket? SZENDRÖ JÓZSEF: Ha jól meggondolom, elsősorban színigazgató voltam, mert jobban szerettem másokért élni, mint önmagamért. Az önző színészvezető szerintem egész egyszerűen ártalmas pokolfajzat. A jó direktor: up a, tanár és fölfedező, barát és orvos, ügyész és védő. Akit a társulat nem szeret — nem igazgató. No persze nem az egész társulat, sőt sokszor nem is ugyanazok tartanak ki egy igazgató mellett, de kell, hogy hívei legyenek, tanítványai és elkötelezett alkalmazottai. Másodszor: színész voltam. Bár ez a legjobb, a legszebb, csak úgy lehetséges, ha a szerencse együtt pártol a főnökökkel. Harmadszor: mint vezető tevékenykedtem, szoros öszszefüggésben a felnőtt- és művészpedagógiával. Ez néha túlmegy az állatszelídítés határain. No de a kibontakozás látványa elbűvölő. Csodás érzés valakiből „színészt csinálni”, méginkább színésznőt. Negyedszer: filmszínészként említeném magam, pedig hát ennek köszönhetem a népszerűséget, és azt, hogy esetleg a halálom után 3—4 évig nem fognak elfelejteni. Az igazi színész tudja, hogy teljesen és igazán csak a színházban színész, ott mégis övé a szó. A film a rendező és az operatőr nagy ügye. Velük vagy nélkülük áll és bukik a színész. Ha ez nem így volna, senki sem nézné meg önmagát olyannyira kíváncsian, mint éppen az, aki tudja, hogy mi mindent adott bele a saját munkájába. Ötödször: Voltam műfordító és szerző, bár mint utóbbi, nem is kerültem színre. Két darabot írtam, mindkettőt elfogadták, kifizették és nem adták elő. Ez azután elvette a kedvem a további próbálkozásoktól. Fordításaimat mindig eljátszották. Legutóbb a Varsói melódiát, ? amit hangszerelésnek is mer- i nék nevezni, oroszból magyarra. Büszke vagyok rá, hogy egyetlen mondatot sem írtak át belőle a színészek és tőlem se kérték, hogy cseréljem ki a szavakat másokkal. Az írott szó beszélhető volt nekik. Ez a legnagyobb jutalom. De műfordító azért vagyok mégis csak ötödször, mert írni sokkal jobban tudnak mások. Játszani nem mindig. Igazgatni még kevésbé. j; RIPORTER: Köszönöm a figyelmét és az idejét. Salamon Pál 6
