Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-21 / 6. szám
IÍS ffl 1! Mi mjjiíil A Duna-partl palota JÓ PÁSZTOR — Hogyan lehetséges az, hogy a felszabadulás huszonötödik évfordulójának a korában, egy szocialista állam országgyűlésének alelnöke hivő ember, katolikus pap ? — kérdezem Beresztóczy Miklós főtisztelendő úrtól, a márciusi parlamenti ülésszak idején, annak a folyosónak egyik piros bársonyüléses szegletében, amely annyit látta valamikor Hock Jánost is. — Az út érdekel, amely idáig vezetett. Beresztóczy Miklós kedélyes társalgó és ízes humorú férfi — hatvanöt esztendős — s a kérdésre anekdótával felel: — Én az az ember vagyok, aki sohasem az lettem, ami akartam lenni. — Ez annyit jelent — veszem át az évődő hangot —, hogy a főtisztelendő úr nem akart a parlament alelnöke lenni? — Nem, nem ezt jelenti, képviselő voltom és az alelnökség mindenképpen az irántam való bizalom jele, amelyért mélyen hálás vagyok. Az imént említett mondás azonban egész életutamat jellemzi. — Kezdjük talán az életút elejével. Hol született, főtisztelendő úr? — Nem szolgálhatok kedvesen csengő, romantikus falunévvel. Budapesten születtem, apám tiszta német (elzászi eredetű) volt, édesanyám tiszta „tót”, én pedig tiszta magyar vagyok. — És a nem magyar származású szülők tiszta magyar gyermeke milyen pályára készült? — Lelkipásztor akartam lenni. Kis túlzással azt mondhatnám — az imént már említettem —, hogy nemigen lehettem az, ami szerettem volna lenni. — Főtisztelendő úr katolikus pap, lelkipásztor. Hogyan értsem a válaszát? — Ügy, hogy pappá szentelésem után tíz hónappal már nem pásztorkodhattam a hívek közt, mert a Notre Dame de Sion leányiskolában hitoktató lettem — ennek az időnek köszönhetem, hogy megtanultam franciául, mert meg kellett tanulni ezt a nyelvet. Később tíz esztendeig megint csak háttérbe szorult a lelkipásztori munka, mert tíz évig Serédi Jusztinián esztergomi bíboros-hercegprímás személyi titkára voltam. E tíz esztendő alatt megismertem az egyházkormányzást, betekinthettem annak minden rejtélyébe és titkába is. Ezután, megint csak tíz esztendeig, a kultuszminisztérium katolikus ügyosztályának a vezetője voltam, s itt feltárult előttem az egész állami közigazgatás. De megint csak nem azt csináltam, amire készültem, amit akartam, a minisztériumi tisztviselőség háttérbe szorította a lelkipásztori munkát. Tíz év az egyházkormányzatban és tíz év az állami közigazgatásban, erre a két tapasztalatra hivatkozott Kádár János, akkori belügyminiszter, amikor 1950 júniusában azzal keresett fel, hogy meg kell keresni, meg kell találni és ki kell dolgozni az állam és az egyház együttműködésének a lehetőségeit. Ennek az alapján jött létre, 1950 augusztusában, az állam és a magyar püspöki kar megállapodása, s ekkor indult el a katolikus papi békemozgalom, amelynek napjainkig is főtitkára vagyok. Első alkalommal 1953- ban választott képviselővé Esztergom és környéke, ahol még prímási titkár koromból annyi sok ember ismert. Hosszú éveken át képviseltem Esztergomot a magyar országgyűlésben, s csak a legutóbbi választáson lettem Óbuda országgyűlési képviselője. Dinnyés Lajos halála után, egy parlamenti ciklus közepén választottak az országgyűlés alelnökévé. Most bizonyára azt akarja kérdezni, amit nyugati egyházpolitikusok oly sokszor kérdeznek meg tőlem, amikor mint a parlament alelnöke, fogadom őket. — Azt kérdezik, hogyan tud együttműködni a hivő a nem hívőkkel? A katolikus pap, az ideológiáját tekintve, ateista állammal? — Pontosan ezt, és minden alkalommal — folytatja Beresztóczy Miklós. — Én tudom — mondom —, hogy ez az együttműködés hogyan s miként lehetséges. De a főtisztelendő úr szavait és megfogalmazását szeretném hallani. — Vannak kérdések, amelyben nincs kompromisszum az egyház és az állam között. Ilyenek a vallási ideológia kérdései. Ha istenhivő hitemből bármit feladnék, már nem lennék hivő. Ha a szocialista egyén, vagy a szocialista állam hivő lenne, megszűnne szocialista jellege. Ezen a téren tehát, nem lehet, s nincs együttműködés, de minden más kérdésben, miután az érdekek azonosak, nyílt és őszinte az együttműködés. Példákat kérek. — Nekem, a magyar katolikus lelkipásztornak nem az az érdekem, ami az állam érdeke, hogy ebben az országban minden embernek egyre nagyobb kenyere legyen? De bizony, nekem is az az érdekem. S az egyház érdeke nem az, ami az államé is, hogy e nép művelődési színvonala egyre emelkedjék? De igen. Ez is közös érdek. S nem mindkettőnk, az egyház és az állam érdeke az, hogy e nép egészséges legyen, hogy egészségét óvjuk és biztosítsuk? S nekem, a hivők lelkipásztorának, aki mindig közösségekben gondolkoztam, nem érdekem annak a közösségi szellemnek a kialakítása, amely az állam egyik fő erkölcsi célkitűzése? Közbevetek egy kérdést: — Vissza tudna emlékezni arra, mikor látta először a Parlament üléstermét? — 1939-ben, vagy talán 1940-ben, a kultusztárca költségvetési vitája idején. Ilyenkor minden minisztériumi főtisztviselőnek jelen kellett lenni, hogy a felmerült kérdésekre válaszolhasson. — Főtisztelendő úr az új világot, az új rendet milyen lelki körülmények közt fogadta, s fogadta el? — Én a régi világ fia vagyok, pap is is vagyok, s 1945-ben nehéz terhekkel, a régi állam propagandájától félrevezetetten érkeztem az új kor küszöbére. A szocializmust nem ismertem, s amit igen, azt is hamis megvilágításban. Nem kevés vívódás, töprengés, önmagámmal való viaskodás árán jutottam el máig. Ehhez hozzá kell tennem valamit: ami bennem megérlelődött, a szocialista társadalom oldalára állított, azt voltaképpen az egyház is megerősíteni és helyeselni látszik. — Ezt hogyan értette a főtisztelendő úr? — Elsősorban XXIII. János pápa Pacem in terris című enciklikájára gondolok: ez az első modern egyházpolitikai megnyilatkozás. Azt fedezem fel benne, hogy azt az utat, amelyet én még tépelődve tettem meg, ebben az enciklikában az egyház is helyesli. A vatikáni zsinat határozataiból pedig azt olvasom ki, hogy az én utam valláserkölcsi szempontból is helyes és igaz út volt. S mi ez az út? A hivő ember szocialista Beresztóczy Miklós államkeretek közt is nyugodtan élheti a maga vallási életét, ugyanakkor hasznos tagja lehet a szocialista társadalomnak. Rövidebben ezt az utat így fogalmaznám meg: hűség az egyházhoz, s hűség a hazához. — S hogyan értelmezi a főtisztelendő úr napjainkban a régi keletű megállapítását, hogy olyan ember, aki nem az lett, ami lenni akart. Például a lelkipásztori munka... — Ez kitágult, szélesre tárult. Hogyan értem ezt? Az óbudai választóim sokat, gyakran keresnek fel. Lakáskérdés, nyugdíjkérdés, családi kérdés, házasságok felbomlása, gyermekek erkölcsi veszélyeztetettsége. Hiszen ezek erkölcsi kérdések, erre felelni felér a papi munkával, nekem a hivatásom kitágult: erkölcsi kételyekre, veszedelmekre, kérdésekre felelni, gondokat eloszlatni lelkipásztori munka is. Beszélgetésünk elején panaszosan emlegettem, hogy nem lehettem csak lelkipásztor, mert egyházi és állami megbízásaim ezt lehetetlenné tették. Most azt kell megállapítsam, hogy magasabb szinten vagyok lelkipásztor, mert pásztora vagyok hívőknek és nem hivőknek, katolikusoknak és nem katolikusoknak egyaránt. Mint képviselőnek, hivő és ateista választóim is vannak, s bárki fordul hozzám panaszával, legyen az hivő vagy nem hivő, pártonkívüli vagy párttag, senkit nem zavar az, hogy katolikus lelkipásztor a képviselőjük. Mindig a közösség, a fészek melegét érzem, akár a Bécsi úti iskolások énekkara hív meg a sóstói nyaralóba, akár egy óbudai gyárigazgató invitál meg a prémiumosztás után rendezendő vacsorára. Egyetlen kérdésben — a vallás dolgában — nem ért egyet nem hivő híveivel. Minden más kérdésben, minden más törekvésben, abban, hogy ez az ország, ez a nép művelt, jómódú, egészséges és boldog legyen, egyetért. Jó pásztora a híveinek is, meg a hazájának is. Ruffy Péter k fäiiim AZ ORSZÁ A parlament üléstermének középső mezőnyében, szemben az elnöki emelvénnyel ülnek a Fejér megyei képviselők, mivel a magyar országgyűlésben az ülőhelyek elrendeződése nem pártok szerint történik, hanem az ország földrajzi tükre szerint. Eszerint „szélbalon” ülnek a budapesti honatyák a fővárosi kerületek számozása szerint, majd Bács-Kiskun megyével folytatódik a beosztás, és a félkörives terem jobbszélén foglalnak helyet a vasi, veszprémi és zalai képviselők. Fejér megye padsoraiban a polgárdi termelőszövetkezet elnöke és egy falusi iskolaigazgató között nyv.lánk férfi foglal helyet. Öltözete, megjelenése és csöndes nyugalma után akár a diplomáciai páholyban is helyet foglalhatna, holott ez az országgyűlési képviselő, akit a dunaújvárosi vasmunkások küldtek az országgyűlésbe, semmitől sem áll távolabb munkáját és élethivatását tekintve, mint a diplomáciai szolgálattól. Nits János dunaújvárosi képviselő a Dunai Vasmű olvasztóra, egyike azoknak az embereknek, akik a legnehezebb testi munkát végzik a martinkemencék izzó légörvényei közt. Az olvadt vassal dolgozó ember ebben a parlamenti ünnepélyességben országos hírű orvosprofesszornak, magas állású állami tisztviselőnek, esetleg művésznek sokkal inkább hat, mint olvasztárnak. Kissé görnyedt tartása, hosszú és vékony művészujjai egy sokat gyakorló zongoraművészre, vagy csellistára emlékeztetnek, aki rágörbül hangszerére s barnával árnyékolt szemeit lehúnyva, átadja magát a zene bűvöletének. Nits János A képviselő, aki első ízben tagja a magyar országgyűlésnek, Miskolcon született 1925-ben. Édesapja diósgyőri vasmunkás volt, ma a Lenin Kohászati Művek nyugdíjasa, testvérei valamennyien munkások s legfeljebb annyi közéleti szerepel visznek, amennyit az átlagos munkásember a szakszervezeti bizottságokban, az óriásüzem sokféle társadalmi szervezetében. Nits János az első, aki megmaradt ugyan munkásnak, de az országgyűlés tagjai közé választották. Azt szeretném mindenekelőtt hallani, miképpen vette tudomásul a család és a régi diósgyőri barátok azt a körülményt, hogy Nits János a törvényhozók testületének tagja lett? — Befutott a János! — mondja szerény mosollyal s ezüst cigarettatárcájából erős cigarettát húz elő. — Ennyi volt az egész? — Ennyi... S ebben a „befutott a János"-ban soha senki részéről egy csipet irigységet sem véltem fölfedezni, mert az, hogy valaki manapság munkás létére képviselő legyen, nem jelent semmiféle kiváltságot. A választók bizalmat éreznek valakivel szemben s amikor a BEFUTÓT! jelölögyűlések sorra kerülnek, az emberek elmondják, mi a kívánságuk, ki képviselje őket és érdekeiket az országgyűlésben. A képviselő 1954 óta él Dunaújvárosban feleségével és kislániiával, aki kétéves volt, amikor Miskolcról átköltöztek a pentelei fennsíkon épült — és ma is épülő, növekvő — új városba. A kislány most az érettségi tételekkel bíbelődik, májusban kerül a vizsgabizottság elé. Beszélgetésünk első harmadában, amikor a hétköznapi ember közéleti szereplésének első állomásait iparkodtam felvillantani, azt mondotta, hogy a jelölés és a választás az emberek bizalmának jele. De miképpen szerzi meg az olvasztár abban a verejtékes légkörben, abban a forró feszültséggel és keserű kohógázokkal telt légkörben a hozzá hasonló többi munkás bizalmát? — Én nagyon szeretem az embereket s ez a tulajdonságom már nagyon sok csalódással járt. Barátaim és munkatársaim azonban tudják, hogy amilyen szigorú vagyok magammal szemben a munkában, ugyanolyan szigorú vagyok másokkal s végtelenül tudok haragudni, ha valahol a mi nem éppen veszélytelen munkánkban emberi hanyagságot tapasztalok. Talán furcsa dolog, de a harag szerezte meg számomra az emberek bizalmát és becsülését. Megtanulták, hogy az én haragom az ő legtisztább érdekeiket védi, testi épségüktől kezdve a havi keresetük alakulásáig, s minden bizonnyal úgy gondolták: aki ilyen haraggal tudja védelmezni annak a kis embercsoportnak az érdekeit, az nagyobb területen, országos viszonylatban, az országgyűlésen is Így fogja képviselni az érdekeiket. Azt hiszem, ezen az úton jutottam mandátumhoz, pedig nem vagyok kivételes egyéniség. Ügy élek és úgy dolgozom, mint a többi dunaújvárosi munkás. nem is akarok másképpen élni. Mindez kissé szigorúan, bár nagyon emberségesen hangzik, az ember azonban, amíg iparkodik átvilágítani a képviselő A pesti homlokzat a Rákóczi-izoborral 12
