Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-10-17 / 21. szám
Befejeződtek a magyar—bolíviai gazdasági tárgyalások 1969-1970 XXX. A% értelmiség példája A tardi értelmiségiek: a tanácselnök, 13 pedagógus, az orvos, az állatorvos, a lelkész, az agronómus és a téesz főkönyvelője, a védőnő és a házi betegápoló, összesen 21 fő. Szinte kivétel nélkül betelepültek. És a helybéliek? A kevés, aki eddig egyetemi vagy főiskolai végzettséget szerzett, illetve irányító funkcióba került, elhagyta a falut. Szegedy Barna a tanács elnöke, aki nyolc esztendeje eszi Tárd kenyerét, sorolja: — Tóth János az egyik budapesti kerület párttitkára, a másik Tóth a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumban dolgozik, Szepesi Miskolcra került mérnöknek, Ádám Ignác Békéscsabán orvos ... Amikor keresem, kutatom okát: miért, hogy Tardon nem maradt mutatóba se helybéli értelmiségi, kétféle indokot kapok, mindkettőt idevaló őslakos tapasztalt asszonyok mondják: — Csak nem gondolja, hogy eltűrnék a mieink, hogy olyasvalaki dirigáljon nekik, akivel egy padban ültek az iskolában; vagy pláne, akit pendelyes gyerekként itt láttak játszadozni az utcán?! — így az egyik. — Minden idevaló fiatal tudja, milyen nehéz az itteni emberekkel bánni, ezért aki elvégzi a magasabb iskolát, igyekszik máshová. Talán maradnának néhányan mégis, ha mondjuk a tanács vagy a téesz szerződést kötne velük: mi fizetjük a taníttatásodat, adunk ösztöndíjat, te pedig kötelezed magad, hogy ha végzel, helyben maradsz öt évig vagy tízig tanárnak, agrármérnöknek, orvosnak. Na, de előbb lehet a kőből tejet fejni... — így a másik. Van aztán egy harmadik vélemény is, ezt a betelepült értelmiségiek egy része vallja: — Ha egy értelmiségi idejön, hogy valamit megcsináljon, amit az itteniek nem tudnak, csak rámondják: „Mit akar itt ez a jöttment?!” Én is ilyen jött-ment vagyok, de ez nem csoda, hiszen csak néhány éve költöztem a faluba. De jött-ment volt az a tanító is, aki 42 esztendős pedagógiai munkássága után halt meg Tardon. Jött-ment volt, élete végéig! Ez az oka, hogy nem marad meg itt egy szakember se, egy-két év után mindenki odébbáll... Melyiküknek van igaza? A megállapítások tört részében mindhármuknak, a megállapítások teljességében egyiküknek sem. Induljunk abból, amit Szabó Zoltán az 1935- ös értelmiségről megállapított: „Az értelmiség... Tardon is, mint az ország többi falujában, sziget, idegen test a falu testében. A falun élő értelmiség nagyon kevéssé tudja és általánosságban nagyon kevéssé keresi szerepét a faluban. Csak lakóhelyét, sokszor száműzetése helyét találja ott és nem otthonát... Kevés Tardon is, mint másutt, az értelmiségi, aki házában is meglátogatja néhanapján a parasztot, aki leül vele bor mellé, még kevesebb, aki küldetést teljesít és nem hivatalt végez a faluban.” És hallgassuk meg ezek után Nagy József iskolaigazgatót, hogyan látja, hogyan érzi a maga szerepét Tardon: — Talán azon kezdeném, hogyan élünk mi, értelmiségiek, egymás között. Azt nem mondhatom, hogy olyan nagyon összetartunk, mint a múlt rendszerben ez szokásos volt. Kialakulnak baráti körök, mi pedagógusok például inkább egymás között barátkozunk. Van ennek anyagi oka is: a mi fizetésünk jóval alatta marad az orvos vagy az agrármérnök jövedelmének, egyszerűen nem bírnánk úgy viszonozni a meghívásukat, mint ahogyan szeretnénk.___ — A másik ok: nem alakulhatott ki köztünk széles körű barátság, se afféle értelmiségi agytröszt, mert nagy a cserélődés köztünk. Eddig legalábbis nagy volt. A tantestület például, láthatta, egészen fiatal. Jómagam is, feleségestül, csak öt éve tanítok itt. Az orvos néhány éve költözött ide, az állatorvos úgyszintén. Ha volna a faluban egy idősebb, tekintélyes személyiség, aki már évtizedek óta itt él, itt dolgozik, ezen felül gondolkodó elme, barátkozó természet, akkor talán össze tudna bennünket kovácsolni. — És még valami, ami nagyon fontos: az értelmiségiek munkája, a miénk éppen úgy, mint a tanácselnöké vagy az orvosé, meglehetősen kimerítő. Munka után már nemigen van lehetőségünk, időnk és kedvünk bölcselkedésre, szakmai vitára, elmélyült eszmecserére. Magamról tudom:ha egy kis szabad időm akad, beülök a Trabantomba, vagy nézem a tévét. Aztán itt a család. Akinél kisgyerek van, aki, tudjuk, nem a rend őre a lakásban, az nem szívesen fogad vendéget vagy megy vendégségbe. — De ha nincsenek is rendszeres értelmiségi összejövetelek, azért „mozgunk”. Fiatalok vagyunk, mindegyikünk tervez, szervez valamit. Ha csak az utolsó éveket nézem: iskolát, pedagóguslakást, járdát építettünk, két jóváhagyott terv is készült a művelődési házhoz, az orvos megtervezte a rendelő nagyobbítását, szervezzük a gyermekek országjárását, irodalmi színpadot és bábcsoportot működtetünk, könyvtárat tartunk fönn, csináljuk az egészségügyi felvilágosítást, helytörténetet írunk, újra kedvet ébresztünk a tardi népi hímzéshez... De ez már dicsekvésnek hangzik, abba is hagyom. Inkább arról még, hogy milyen az értelmiségiek és a nép közötti kapcsolat. — Mondhatnám, olyan, mint amilyent a helyzet megenged. Említettem, hogy kevés a szabad időnk, és bár nem vagyunk idegen test a falu testében, de egyszerűen nincs rá módunk, hogy .^hivatalon kívül” — tehát a pedagógus a családlátogatáson túl, az orvos a betegellátáson kívül — fölkereshetnénk a falu dolgozóit. És különben is: ma még ott tartunk, hogy az ilyen látogatások kölcsönösen feszélyeznének bennünket, mind a meglátogatottat, mind a látogatót. De ez nem értendő úgy, hogy lenézzük a falut vagy a kétkezi dolgozókat. Mi, pedagógusok például, egy kivételével, valamennyien parasztszármazásúak vagyunk. — Egyik cikkében írta: miért nem foglalkozunk többet a fiatalokkal? Megírta azt is, milyen .szívesen, fesztelen természetességgel fogadták az ifjúsági klubban. Igaz. De egészen más, ha én megyek közéjük, vagy Kovács Jancsi, akik a tanáraik voltunk. Ha én megjelenek — így mondom, megjelenek —, akkor a gyerekek elcsöndesednek, mert még mindig a tanárt látják bennem. Ráadásul ők, az ittmaradók, az állandó klubtagok, a gyengébb tanulók voltak, hiszen a jobbak középiskolába kerültek, és ez újabb baj, mert éppen ezek a gyerekek azok, akiket mindig szutyongattam. — Arról ellenben meggyőződhet, hogy hányán járnak hozzám meg Szegedyékhez, megkérdezni, milyen bútort vegyenek, sőt, a fiatalok nemcsak a szobába kukkantanak be, hanem a fürdőszobába is, ahogyan mondják: „mintát venni”. De, mondhatom, vehetnek a tardi értelmiségről mintát más tekintetben is. A tantestület életmódja valóban példamutató, a pedagógusok igazi mintaházaspárok, nincs káros szenvedélyünk sem, Ez az, ami telik tőlünk, legalábbis egyelőre. Az idézet szó szerinti, és kifejezi szinte valamennyi tardi értelmiségi álláspontját: enynyit tudunk adni, többet nem. Igaz, nagyon sokat adnak. Igaz, adhatnának többet is. Az értelmiség nem idegen test már a falu testében, de nem is a falu teste még. És nem az a hiba, hogy nem látogatja az orvos vagy a tanár a parasztot, hogy nem ül le vele borozni. A baj az, hogy még nem alakult ki a kölcsönös bizalomnak, az egymástól való tanulásnak és segítőkészségnek a jól funkcionáló rendszere, noha ennek hiányát mindkét fél, a falu népe is, az értelmiségiek is érzik. Nem tudom ... Szabó Zoltán művét olvasva, nem találok egy helyen se utalást arra, hogy ne fogadták volna szívesen és bizalommal. Három és fél évtizeddel később magam se tapasztaltam egyebet szívélyességnél és bizalomnál abban a húsz-egynéhány házban, amelyben megfordultam. Pedig füzet vagy magnó volt a kezemben, minden szót följegyeztem, fölvettem. És mennyi mindent kérdeztem! Érdeklődtem a keresetről, az öregek és fiatalok viszonyáról, a munkahelyről, a fölöttesekről, a szórakozásról, mindenről. Még a fazekakba is belenéztem... Egy-egy tardi értelmiségire éppen húszhúsz ház jutna, ha föl akarnák mérni a falu életmódját, gazdasági-társadalmi viszonyait, a házak berendezését, a nép igényeit és vágyait. Ha minden egyes értelmiségi húsz házat vállalna — patronázsba ... (Folytatjuk) Garami László Este a Nagykörúton Szeptember utolsó napjaiban Budapestre érkezett Antonio Sanchez de Lozada bolíviai pénzügyminiszter és Oscar Vega Lopez, a bolíviai központi bank elnöke. A minisztert és a központi bank elnökét itt-tartózkodása során hivatalában fogadta Fock Jenő, a Minisztertanács elnöke. A bolíviai pénzügyminiszter és a bankelnök a két ország kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatait érintő kérdésekről tárgyalásokat folytatott Vályi Péter pénzügyminiszterrel, dr. László Andor államtitkárral, a Magyar Nemzeti Bank elnökével és dr. Szalai Béla külkereskedelmi miniszterhelyettessel. A megbeszéléseken eszmecsere folyt arról, hogy a gazdasági élet mely területein van lehetőség a két ország együttműködésének fejlesztésére. Egyetértettek abban, hogy szakértői szinten tovább folytatódjék az együttműködés konkrét lehetőségeinek vizsgálata. Egyidejűleg aláírták a Magyar Nemzeti Bank és a bolíviai központi bank megállapodását a májusban La Pazban létrehozott magyar—bolíviai kereskedelmi és fizetési megállapodás végrehajtásának szabályozásáról. Arcképek a mából rDi>. Qlagy. Ijam/u KÖZGAZDÁSZ RIPORTER: Tevékenységi területei? NAGY TAMÁS: A Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaságtudományi Intézetében vagyok tudományos főosztályvezető. Főosztályom a szocialista gazdasági mechanizmus, más szavakkal a szocialista tervgazdálkodási rendszer továbbfejlesztésének kérdéseivel foglalkozik. Ezenkívül a budapesti Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen tanítom — most már több mint húsz éve a politikai gazdaságtant. RIPORTER: Témái? NAGY TAMAS: Az utóbbi hat évben a magyar gazdasági mechanizmus átalakításának problémáival foglalkozom. Részt vettem az 1968 január elsején bevezetett gazdasági reform irányelvei kidolgozásában, és most leginkább az érdekel, hogy másokkal együtt feldolgozzam és értékeljem a reform eddigi tapasztalatait és kialakítsam véleményemet a reform továbbfejlesztésének kívánatos irányairól. RIPORTER: Véleménye szerint melyek az új gazdasági mechanizmus eddig elért legjelentősebb és legjellegzetesebb eredményei? NAGY TAMÁS: Megváltozott a közgazdasági gondolkozás, kiszélesedett mind az egyszerű emberek, mind a vezetők közgazdasági látóköre. A vállalatok vezetői azon az úton vannak, hogy tervutasításokat végrehajtó tisztviselőkből valódi managerekké váljanak. Létrejött a managerek és a munkások érdekeinek alapvető azonossága: egyaránt érdekeltek anyagilag a vállalat gazdasági teljesítményeinek növelésében, mert kSresetük függ a vállalat gazdasági eredményeitől. A vállalatok gazdaságilag önállóak lettek, önállóan dönthetnek sok olyan kérdésben, amelyeket régebben központilag döntöttek el, mégpedig sok esetben roszszul. Ezzel gazdaságunk persze nem alakult át valamint. Nagy Tamás féle kapitalista piacgazdasággá. Hiszen a vállalatok továbbra is köztulajdonban vannak és a szocialista állam a maga központi gazdaságirányító tevékenységét továbbra is érvényesíti, de most már nem adminisztratív módszerekkel, hanem ezeknél hatékonyabb gazdasági eszközökkel. Ezeknek a változásoknak máris sok kézzelfogható eredménye van. Közülük kettőt említenék. Nagymértékben megjavult a lakosság áruellátása, a fo-.gyasztási cikkek választéka. Ez minden külföldi látogató számára is szembeötlő. Erősen megnőtt külkereskedelmi forgalmunk, anélkül, hogy külkereskedelmi mérlegünk passzívvá vált volna. Márpedig egy olyan kis ország számára, mint mi vagyunk, létkérdés, hogy mennél jobban bekapcsolódjunk a nemzetközi munkamegosztásba és kihasználjuk előnyeit. RIPORTER: Melyek azok a mozzanatok, amelyek megvalósítását ön a magyar gazdaságban a következő években a legfontosabbnak tartja? NAGY TAMAS: Egyfelől fokozni kell a népgazdasági tervezés tudományos megalapozottságát, és a központi irányítás határozottságát. Másfelől ki kell bontakoztatni a vállalatok közötti versenyt és erősíteni kell a (Vámos László felv.) piacnak a vállalatokra gyakorolt nyomását, hogy ez rákényszerítse a vállalatokat termelési költségeik csökkentésére, műszaki fejlesztésük meggyorsítására, a vevők igényeinek jobb kielégítésére. Jobban érvényre kell juttatni hazánkban a munka szerinti elosztás szocialista elvét, vagyis jobban függővé kell tenni a dolgozók jövedelmét az egyéni és vállalati teljesítményektől és ki kell küszöbölni bizonyos rendellenességeket a jövedelemelosztásban. Ezzel együtthaladva lehet fokozatosan kibontakoztatni a munkások, a dolgozó kollektíva tényleges részvételét a vállalatok gazdálkodásának irányításában és ellenőrzésében, erősíteni a dolgozók „tulajdonosi” tudatát és fokozatosan elérni, hogy a munkás ne csak egy csavarocska legyen a fölötte uralkodó termelési gépezetben. RIPORTER: Hogyan hat a technikai-tudományos forra„ dalom a közgazdaságtudományra? NAGY TAMAS: Ügy, hogy nehéz kérdéseket tesz fel. Így például azt a kérdést, hogy milyen legyen a gazdaság szervezete és működési rendszere ahhoz, hogy ne akadályozza, hanem minél jobban előmozdítsa a tudományos és technikai forradalom eredményeinek a gazdaságban való alkalmazását. Továbbá azt a nem kevésbé fontos és nehéz kérdést, hogy milyen gazdasági rendszer biztosíthatja leginkább, hogy a tudományos-technikai forradalom eredményei ne váljanak az emberiség kárára, hanem az emberiség javát, az emberhez méltó élet kibontakozását szolgálják. Elkerülni a Szent-Györgyi Albert által felvázolt szörnyűségeket — ebben a közgazdaságtudománynak és a közgazdászoknak is közre kell működni. RIPORTER: Tudomásom szerint ön a közeljövőben az Egyesült Államokba utazik. Kérem, beszéljen ottani programjáról. NAGY TAMAS: Részt fogok venni a november közepén Michinganben tartandó konferencián, amely a szocialista országok gazdasági reformjaival foglalkozik. Előadást fogok tartani a magyar gazdasági reformról az amerikai közgazdasági társaság december végén Detroitban tartandó évi meetingjén. Ezenkívül sok egyetem hívott meg előadások, szemináriumok tartására a magyar gazdasági reformról. Remélem, hogy kéthónapos tartózkodásom során jobban megismerkedhetem az Egyesült Államokkal, az ottani tudományos és egyetemi élet különböző áramlataival és kiemelkedő személyiségeivel. RIPORTER: Köszönöm a figyelmét és az idejét. Salamon Pál 6