Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-10-17 / 21. szám

Befejeződtek a magyar—bolíviai gazdasági tárgyalások 1969-1970 XXX. A% értelmiség példája A tardi értelmiségiek: a tanácselnök, 13 pe­dagógus, az orvos, az állatorvos, a lelkész, az agronómus és a téesz főkönyvelője, a védőnő és a házi betegápoló, összesen 21 fő. Szinte kivétel nélkül betelepültek. És a helybéliek? A kevés, aki eddig egyetemi vagy főiskolai végzettséget szerzett, illetve irányító funkció­ba került, elhagyta a falut. Szegedy Barna a tanács elnöke, aki nyolc esztendeje eszi Tárd kenyerét, sorolja: — Tóth János az egyik budapesti kerület párttitkára, a másik Tóth a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumban dolgozik, Sze­pesi Miskolcra került mérnöknek, Ádám Ignác Békéscsabán orvos ... Amikor keresem, kutatom okát: miért, hogy Tardon nem maradt mutatóba se helybéli ér­telmiségi, kétféle indokot kapok, mindkettőt idevaló őslakos tapasztalt asszonyok mond­ják: — Csak nem gondolja, hogy eltűrnék a mieink, hogy olyasvalaki dirigáljon nekik, akivel egy padban ültek az iskolában; vagy pláne, akit pendelyes gyerekként itt láttak játszadozni az utcán?! — így az egyik. — Minden idevaló fiatal tudja, milyen ne­héz az itteni emberekkel bánni, ezért aki el­végzi a magasabb iskolát, igyekszik máshová. Talán maradnának néhányan mégis, ha mond­juk a tanács vagy a téesz szerződést kötne velük: mi fizetjük a taníttatásodat, adunk ösztöndíjat, te pedig kötelezed magad, hogy ha végzel, helyben maradsz öt évig vagy tízig ta­nárnak, agrármérnöknek, orvosnak. Na, de előbb lehet a kőből tejet fejni... — így a másik. Van aztán egy harmadik vélemény is, ezt a betelepült értelmiségiek egy része vallja: — Ha egy értelmiségi idejön, hogy valamit megcsináljon, amit az itteniek nem tudnak, csak rámondják: „Mit akar itt ez a jött­­ment?!” Én is ilyen jött-ment vagyok, de ez nem csoda, hiszen csak néhány éve költöztem a faluba. De jött-ment volt az a tanító is, aki 42 esztendős pedagógiai munkássága után halt meg Tardon. Jött-ment volt, élete végéig! Ez az oka, hogy nem marad meg itt egy szak­ember se, egy-két év után mindenki odébb­áll... Melyiküknek van igaza? A megállapítások tört részében mindhármuknak, a megállapítá­sok teljességében egyiküknek sem. Induljunk abból, amit Szabó Zoltán az 1935- ös értelmiségről megállapított: „Az értelmiség... Tardon is, mint az or­szág többi falujában, sziget, idegen test a falu testében. A falun élő értelmiség nagyon ke­véssé tudja és általánosságban nagyon kevés­sé keresi szerepét a faluban. Csak lakóhelyét, sokszor száműzetése helyét találja ott és nem otthonát... Kevés Tardon is, mint másutt, az értelmiségi, aki házában is meglátogatja néha­napján a parasztot, aki leül vele bor mellé, még kevesebb, aki küldetést teljesít és nem hivatalt végez a faluban.” És hallgassuk meg ezek után Nagy József iskolaigazgatót, hogyan látja, hogyan érzi a maga szerepét Tardon: — Talán azon kezdeném, hogyan élünk mi, értelmiségiek, egymás között. Azt nem mond­hatom, hogy olyan nagyon összetartunk, mint a múlt rendszerben ez szokásos volt. Kialakul­nak baráti körök, mi pedagógusok például in­kább egymás között barátkozunk. Van ennek anyagi oka is: a mi fizetésünk jóval alatta ma­rad az orvos vagy az agrármérnök jövedelmé­nek, egyszerűen nem bírnánk úgy viszonozni a meghívásukat, mint ahogyan szeretnénk.___ — A másik ok: nem alakulhatott ki köz­tünk széles körű barátság, se afféle értelmiségi agytröszt, mert nagy a cserélődés köztünk. Eddig legalábbis nagy volt. A tantestület pél­dául, láthatta, egészen fiatal. Jómagam is, fe­leségestül, csak öt éve tanítok itt. Az orvos néhány éve költözött ide, az állatorvos úgy­szintén. Ha volna a faluban egy idősebb, te­kintélyes személyiség, aki már évtizedek óta itt él, itt dolgozik, ezen felül gondolkodó el­me, barátkozó természet, akkor talán össze tudna bennünket kovácsolni. — És még valami, ami nagyon fontos: az értelmiségiek munkája, a miénk éppen úgy, mint a tanácselnöké vagy az orvosé, megle­hetősen kimerítő. Munka után már nemigen van lehetőségünk, időnk és kedvünk bölcsel­kedésre, szakmai vitára, elmélyült eszmecse­rére. Magamról tudom:ha egy kis szabad időm akad, beülök a Trabantomba, vagy nézem a té­vét. Aztán itt a család. Akinél kisgyerek van, aki, tudjuk, nem a rend őre a lakásban, az nem szívesen fogad vendéget vagy megy ven­dégségbe. — De ha nincsenek is rendszeres értelmi­ségi összejövetelek, azért „mozgunk”. Fiata­lok vagyunk, mindegyikünk tervez, szervez valamit. Ha csak az utolsó éveket nézem: is­kolát, pedagóguslakást, járdát építettünk, két jóváhagyott terv is készült a művelődési ház­hoz, az orvos megtervezte a rendelő nagyob­­bítását, szervezzük a gyermekek országjárását, irodalmi színpadot és bábcsoportot működte­tünk, könyvtárat tartunk fönn, csináljuk az egészségügyi felvilágosítást, helytörténetet írunk, újra kedvet ébresztünk a tardi népi hímzéshez... De ez már dicsekvésnek hang­zik, abba is hagyom. Inkább arról még, hogy milyen az értelmiségiek és a nép közötti kap­csolat. — Mondhatnám, olyan, mint amilyent a helyzet megenged. Említettem, hogy kevés a szabad időnk, és bár nem vagyunk idegen test a falu testében, de egyszerűen nincs rá mó­dunk, hogy .^hivatalon kívül” — tehát a pe­dagógus a családlátogatáson túl, az orvos a betegellátáson kívül — fölkereshetnénk a falu dolgozóit. És különben is: ma még ott tartunk, hogy az ilyen látogatások kölcsönösen feszé­lyeznének bennünket, mind a meglátogatottat, mind a látogatót. De ez nem értendő úgy, hogy lenézzük a falut vagy a kétkezi dolgo­zókat. Mi, pedagógusok például, egy kivéte­lével, valamennyien parasztszármazásúak va­gyunk. — Egyik cikkében írta: miért nem foglalko­zunk többet a fiatalokkal? Megírta azt is, mi­lyen .szívesen, fesztelen természetességgel fo­gadták az ifjúsági klubban. Igaz. De egészen más, ha én megyek közéjük, vagy Kovács Jancsi, akik a tanáraik voltunk. Ha én meg­jelenek — így mondom, megjelenek —, akkor a gyerekek elcsöndesednek, mert még mindig a tanárt látják bennem. Ráadásul ők, az itt­­maradók, az állandó klubtagok, a gyengébb tanulók voltak, hiszen a jobbak középiskolába kerültek, és ez újabb baj, mert éppen ezek a gyerekek azok, akiket mindig szutyongattam. — Arról ellenben meggyőződhet, hogy há­nyán járnak hozzám meg Szegedyékhez, meg­kérdezni, milyen bútort vegyenek, sőt, a fia­talok nemcsak a szobába kukkantanak be, ha­nem a fürdőszobába is, ahogyan mondják: „mintát venni”. De, mondhatom, vehetnek a tardi értelmiségről mintát más tekintetben is. A tantestület életmódja valóban példamutató, a pedagógusok igazi mintaházaspárok, nincs káros szenvedélyünk sem, Ez az, ami telik tő­lünk, legalábbis egyelőre. Az idézet szó szerinti, és kifejezi szinte va­lamennyi tardi értelmiségi álláspontját: eny­­nyit tudunk adni, többet nem. Igaz, nagyon sokat adnak. Igaz, adhatnának többet is. Az értelmiség nem idegen test már a falu testében, de nem is a falu teste még. És nem az a hiba, hogy nem látogatja az orvos vagy a tanár a parasztot, hogy nem ül le vele borozni. A baj az, hogy még nem ala­kult ki a kölcsönös bizalomnak, az egymástól való tanulásnak és segítőkészségnek a jól funkcionáló rendszere, noha ennek hiányát mindkét fél, a falu népe is, az értelmiségiek is érzik. Nem tudom ... Szabó Zoltán művét olvas­va, nem találok egy helyen se utalást arra, hogy ne fogadták volna szívesen és bizalom­mal. Három és fél évtizeddel később magam se tapasztaltam egyebet szívélyességnél és bizalomnál abban a húsz-egynéhány házban, amelyben megfordultam. Pedig füzet vagy magnó volt a kezemben, minden szót följe­gyeztem, fölvettem. És mennyi mindent kér­deztem! Érdeklődtem a keresetről, az öregek és fiatalok viszonyáról, a munkahelyről, a fölöttesekről, a szórakozásról, mindenről. Még a fazekakba is belenéztem... Egy-egy tardi értelmiségire éppen húsz­húsz ház jutna, ha föl akarnák mérni a falu életmódját, gazdasági-társadalmi viszonyait, a házak berendezését, a nép igényeit és vágyait. Ha minden egyes értelmiségi húsz házat vállalna — patronázsba ... (Folytatjuk) Garami László Este a Nagykörúton Szeptember utolsó napjaiban Budapestre ér­kezett Antonio Sanchez de Lozada bolíviai pénzügyminiszter és Oscar Vega Lopez, a bo­líviai központi bank elnöke. A minisztert és a központi bank elnökét itt-tartózkodása során hivatalában fogadta Fock Jenő, a Miniszter­­tanács elnöke. A bolíviai pénzügyminiszter és a bankelnök a két ország kereskedelmi és pénzügyi kap­csolatait érintő kérdésekről tárgyalásokat folytatott Vályi Péter pénzügyminiszterrel, dr. László Andor államtitkárral, a Magyar Nemzeti Bank elnökével és dr. Szalai Béla külkereskedelmi miniszterhelyettessel. A meg­beszéléseken eszmecsere folyt arról, hogy a gazdasági élet mely területein van lehetőség a két ország együttműködésének fejlesztésére. Egyetértettek abban, hogy szakértői szinten tovább folytatódjék az együttműködés konk­rét lehetőségeinek vizsgálata. Egyidejűleg alá­írták a Magyar Nemzeti Bank és a bolíviai központi bank megállapodását a májusban La Pazban létrehozott magyar—bolíviai kereske­delmi és fizetési megállapodás végrehajtásá­nak szabályozásáról. Arcképek a mából rDi>. Qlagy. Ijam/u KÖZGAZDÁSZ RIPORTER: Tevékenységi területei? NAGY TAMÁS: A Magyar Tudományos Akadémia Köz­gazdaságtudományi Intézeté­ben vagyok tudományos fő­osztályvezető. Főosztályom a szocialista gazdasági mecha­nizmus, más szavakkal a szo­cialista tervgazdálkodási rendszer továbbfejlesztésé­nek kérdéseivel foglalkozik. Ezenkívül a budapesti Marx Károly Közgazdaságtudomá­nyi Egyetemen tanítom — most már több mint húsz éve a politikai gazdaságtant. RIPORTER: Témái? NAGY TAMAS: Az utóbbi hat évben a magyar gazda­sági mechanizmus átalakítá­sának problémáival foglal­kozom. Részt vettem az 1968 január elsején bevezetett gazdasági reform irányelvei kidolgozásában, és most leg­inkább az érdekel, hogy má­sokkal együtt feldolgozzam és értékeljem a reform eddi­gi tapasztalatait és kialakít­sam véleményemet a reform továbbfejlesztésének kívána­tos irányairól. RIPORTER: Véleménye szerint melyek az új gazda­sági mechanizmus eddig el­ért legjelentősebb és legjel­legzetesebb eredményei? NAGY TAMÁS: Megválto­zott a közgazdasági gondol­kozás, kiszélesedett mind az egyszerű emberek, mind a vezetők közgazdasági látó­köre. A vállalatok vezetői azon az úton vannak, hogy tervutasításokat végrehajtó tisztviselőkből valódi mana­­gerekké váljanak. Létrejött a managerek és a munkások érdekeinek alapvető azonos­sága: egyaránt érdekeltek anyagilag a vállalat gazda­sági teljesítményeinek növe­lésében, mert kSresetük függ a vállalat gazdasági eredmé­nyeitől. A vállalatok gazda­ságilag önállóak lettek, ön­állóan dönthetnek sok olyan kérdésben, amelyeket régeb­ben központilag döntöttek el, mégpedig sok esetben rosz­­szul. Ezzel gazdaságunk per­sze nem alakult át valami­nt. Nagy Tamás féle kapitalista piacgazdaság­gá. Hiszen a vállalatok to­vábbra is köztulajdonban vannak és a szocialista ál­lam a maga központi gaz­daságirányító tevékenységét továbbra is érvényesíti, de most már nem adminisztra­tív módszerekkel, hanem ezeknél hatékonyabb gazda­sági eszközökkel. Ezeknek a változásoknak máris sok kéz­zelfogható eredménye van. Közülük kettőt említenék. Nagymértékben megjavult a lakosság áruellátása, a fo-.­­gyasztási cikkek választéka. Ez minden külföldi látogató számára is szembeötlő. Erő­sen megnőtt külkereskedelmi forgalmunk, anélkül, hogy külkereskedelmi mérlegünk passzívvá vált volna. Márpe­dig egy olyan kis ország szá­mára, mint mi vagyunk, lét­kérdés, hogy mennél jobban bekapcsolódjunk a nemzet­közi munkamegosztásba és kihasználjuk előnyeit. RIPORTER: Melyek azok a mozzanatok, amelyek megva­lósítását ön a magyar gaz­daságban a következő évek­ben a legfontosabbnak tart­ja? NAGY TAMAS: Egyfelől fokozni kell a népgazdasági tervezés tudományos megala­pozottságát, és a központi irányítás határozottságát. Másfelől ki kell bontakoz­tatni a vállalatok közötti versenyt és erősíteni kell a (Vámos László felv.) piacnak a vállalatokra gyako­rolt nyomását, hogy ez rá­kényszerítse a vállalatokat termelési költségeik csök­kentésére, műszaki fejleszté­sük meggyorsítására, a vevők igényeinek jobb kielégítésé­re. Jobban érvényre kell jut­tatni hazánkban a munka szerinti elosztás szocialista el­vét, vagyis jobban függővé kell tenni a dolgozók jöve­delmét az egyéni és vállala­ti teljesítményektől és ki kell küszöbölni bizonyos rendel­lenességeket a jövedelemel­osztásban. Ezzel együttha­ladva lehet fokozatosan ki­bontakoztatni a munkások, a dolgozó kollektíva tényleges részvételét a vállalatok gaz­dálkodásának irányításában és ellenőrzésében, erősíteni a dolgozók „tulajdonosi” tuda­tát és fokozatosan elérni, hogy a munkás ne csak egy csavarocska legyen a fölötte uralkodó termelési gépezet­ben. RIPORTER: Hogyan hat a technikai-tudományos forra­­„ dalom a közgazdaságtudo­mányra? NAGY TAMAS: Ügy, hogy nehéz kérdéseket tesz fel. Így például azt a kérdést, hogy milyen legyen a gazda­ság szervezete és működési rendszere ahhoz, hogy ne akadályozza, hanem minél jobban előmozdítsa a tudo­mányos és technikai forrada­lom eredményeinek a gazda­ságban való alkalmazását. Továbbá azt a nem kevésbé fontos és nehéz kérdést, hogy milyen gazdasági rend­szer biztosíthatja leginkább, hogy a tudományos-techni­kai forradalom eredményei ne váljanak az emberiség ká­rára, hanem az emberiség javát, az emberhez méltó élet kibontakozását szolgálják. El­kerülni a Szent-Györgyi Al­bert által felvázolt szörnyű­ségeket — ebben a közgazda­ságtudománynak és a köz­gazdászoknak is közre kell működni. RIPORTER: Tudomásom szerint ön a közeljövőben az Egyesült Államokba utazik. Kérem, beszéljen ottani prog­ramjáról. NAGY TAMAS: Részt fo­gok venni a november köze­pén Michinganben tartandó konferencián, amely a szo­cialista országok gazdasági reformjaival foglalkozik. Előadást fogok tartani a ma­gyar gazdasági reformról az amerikai közgazdasági társa­ság december végén Detroit­­ban tartandó évi meetingjén. Ezenkívül sok egyetem hí­vott meg előadások, szemi­náriumok tartására a magyar gazdasági reformról. Remélem, hogy kéthónapos tartózkodásom során jobban megismerkedhetem az Egye­sült Államokkal, az ottani tu­dományos és egyetemi élet különböző áramlataival és ki­emelkedő személyiségeivel. RIPORTER: Köszönöm a figyelmét és az idejét. Salamon Pál 6

Next

/
Thumbnails
Contents