Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-10-17 / 21. szám
Székely Péter: A megfigyelő Kemény Zoltán: Arány, tett, érzelem (vörös és sárgaréz dombormű) KülföldfJ A nagy sikerű kiállítás már bezárta kapuit, de élménye, hatása sokáig megmarad a művészetet szerető budapesti közönségben. íme, még néhány alkotás a reprezentatív tárlatról fAR TANÍTÁS AZ AMERIKAI osztályig (5—13 éves kor), addig Kanadában 1965-ben a magyar származású lakosságnak (145 000) csak körülbelül, 1,03 százaléka (körülbelül 1493 tanuló), az Egyesült Államokban pedig 1965-ben a körülbelül 700 000 magyar származású lakosságnak csak hozzávetőlegesen majdnem 0,1 százaléka (körülbelül 650 tanuló) járt magyar iskolába. A magyar nyelv külföldön való megtartása egy része — lényeges része — külföldön általában magyarnak (vagy részben magyarnak, s mindig csak: magyarnak is) megmaradás nagyobb problematikájának. Magyarnak megmaradni, a magyar nyelvet megtartani külföldön többek közt azért problematikus, mert az átlagember mindennapi élete szempontjából indokolatlan, céltalan, szükségtelen és természetellenes folyamat, külön nagy erőfeszítéseket tenni valami olyan dologért, süninek sem anyagi, sem erkölcsi, sem társadalmi, sem egyéni- érzelmi haszna nincs, sőt: ami ár ellen úszást, különcködést, non-lkonforizmust is jelent bizonyos mértékig. Ha nincs semmi ami különösebbképpen érdekeltté tenné az embereket egy bizonyos dolog hosszabb időn keresztül való véghezvitelében — akkor nem fogják véghezvinni csak kevesek és csak néha és csak úgy-ahogy. Ez a jelenség meglehetősen törvényszerűnek tűnik az emberi munkában éppúgy mint a törvények megtartásában, intézmények támogatásában, de általában szinte minden társadalmi viselkedésformában. Valami érdekeltségem kell, hogy legyen abban, amit csinálok: becsület, pénz, presztízs, biztonság, dicséret, kíváncsiság, jó érzés, félelem — akármi. A magyar szülőik nagyobb része — úgy érzem — nincs egészen meggyőződve arról, hogy gyermekének magyar iskolába járatása, de egyáltalán nyelvileg „magyarnak megtartása” elengedhetetlenül fontos. Nem létszükséglet, nem életforma, nem jelent előnyt, sőt gyermeknevelési szempontból szinte a lehetetlenséggel határos, sziszifuszi, kimerítő és gyakran keserűséget okozó feladat, tehát: elhanyagolható. A szülőknek az a kisebbik része, amelyik fontosnak tartja a maga és gyermeke nyelvileg magyarnak való megtartását, sokféle okból tartja annak. Van aki tradícionalizmusból magyar, mert ez az az érzelmi táptalaj, amiből továbbra is táplálkozik külföldön, vagyis: érzelmi élményközösséget nem tud vagy nem akar új környezetével létesíteni. Űj élményeit emlékein keresztül szűri le, új világát a régihez hasonlítva magyarázza, új jelenségeket, új embereket, problémákat régi értékei szerint mér, értékel, közelít meg. Gyermekei új világa és viszonyai veszélyeztetik ezt a mechanizmust, azonkívül „generációs szakadék” is keletkezik: szülők és gyermekek egy idő EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN múlva a szó szoros értelmében nem egy nyelven beszélnek már. A magyar iskola (és más magyar szervek és funkciók) csökkenthetik a szakadékot, közelebb hozhatják a szülőt és gyermekét. Van aki „nacionalizmusból” magyar, akinek magyarságélménye azonosult a „jó” fogalmával, akinek tehát egy idő múlva külföldön minden ami magyar, az jó. Ez eléggé általános jelenség: a magyar ételektől kezdve a magyar nótákon keresztül a magyar kutyákig minden különös jelentőséget nyer külföldön, még az is, amit Magyarországon közömbösnek, vagy éppenséggel elviselhetetlennek ítélt az emigráns azelőtt. Néha már egy zamatosabb szófordulat, de még az autó ablakán belengő trágyaszag is elég ahhoz, hogy egy kellemesen fájdalmas, nosztalgikus jó érzés támadjon az emberben. Elvégre: az ember akkor volt fiatal, meg akkor volt „otthon”. S ha valami magyar bebizonyítottan „rossz”, akkor azt vagy nem veszi figyelembe az ember, vagy kijelenti róla, hogy az nem is magyar, de legalábbis nem tipikus. Ha „magyar” annyit jelent, mint „jó” és „üdvös” és „a legkülönb”, akkor a gyermeket magyarra tanítani annyit jelent mint jóra, szépre tanítani, ami által ő különb lesz mint külföldi társai. Van akiben azonkívül még a vallási tényező is nagy szerepet játszik, hisz a küföldi magyar egyházak ma is jelentős tényezők a magyar emigránsok szervezeti, társadalmi és magyarságfenntartó életében és erőfeszítéseiben, kapcsolva gyakran a hitélményt a magyarságélménnyél. A tradicionálisan gondolkodó szülő számára kettős nyereség, ha gyermeke egyúttal magyart is és vallást is tanul egy magyar iskolában vagy ifjúsági szervezetben. Van, aki mindemellett, vagy ettől függetlenül azért íratja be gyermekét magyar iskolába, mert ott minden szombaton délelőtt vigyáznak rá, jó helyen van, tanul is, miközben a szülők hozzájuthatnak más fontos tennivalóikhoz, bevásárláshoz, miegyébhez. Zsúfolt és szélsebes életet élő ipari társadalomban ez sem elhanyagolható szempont. Ha már most egy külföldi magyar iskola tradícionalista, vallásos, „nacionalista” vagy gyermekmegőrző igényeket céloz kielégíteni legnagyobbrészt, akkor tényleg nincs nagy szüksége szakmai fejlődésre, modern tankönyvekre, módszertani továbbképzésre, pedagógiai szakismeretekre, tantervekre, óravázlatokra, mai magyar irodalomra, vagy mai külföldi nevelési elméletekre. Ezzel el is érkeztünk a külföldi magyar iskolák legnagyobb problémájához, ami egyúttal talán a külföldi magyarságnak is egyik legnagyobb problémája. (Folytatása következik.) e rdekes „születésnapi" kiállítást rendezett a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata a Műcsarnokban abból az alkalomból, hogy száz évvel ezelőtt jelent meg és került postára az első levelezőlap, egy oldenburgi könyvkereskedő jóvoltából. A kiállításon — amelyet Pogány ö. Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója nyitott meg — képeslapok tízezreinek színes látványa fogadta a közönséget. Feltűnést keltett a többi közt dr. Petrikovich László főorvos a Szerencsi Múzeum részére felajánlott 400 000 darabból álló gyűjteményének egy részlete, értékes anyagot bocsátott rendelkezésre a Kiscelli Múzeum és a Széchényi Könyvtár, valamint magángyűjtők féltve őrzött kincsei is láthatók voltak. 5
