Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-10-03 / 20. szám
iíluán. o fnatjjjaro 10 III. Ottó, német-római császár különös ember volt. Elődeivel, s számos kortársával ellentétben, messzebbre és magasabbra tekintett, mint amennyit a kor látóhatára engedett. Gerbert, francia püspök nevelte, s mert a püspök jobban rajongott a régi római szerzőkért, mint az egyházatyák írásaiért, Ottó múlhatatlan sóvárgást érzett a hajdan volt nagyság és szépség után. Róma palotáiból, templomaiból nem sok maradt; de ami megmaradt, az csodálatot ébresztett benne, és vágyat, hogy feltámassza. Néki a közelgő ezredév nem a pusztulás, hanem a megújhodás mezsgyéje volt: a jövendő birodalom kezdetének dátuma. Gerbertet vonzódása az antikvitásokhoz mit sem befolyásolta abban, hogy megpályázza, s el is nyerje — nem minden császári segédlet nélkül — a pápai trónust. II. Szilveszter pápaként híven szolgálta a hajdani tanítványt, hogy birodalmát építse, elvárva tőle persze azt, hogy a császár Szent Péter egyházának hatalmát, tekintélyét növessze, különösen Európa keleti vidékein, ahol a barbárok, Isten akaratából, úgy tetszik, rendre megszelídülnek, s kéredzkednek az akolba ... Vulkán tetején jártak mind a ketten, olyan tűzhányón, amelynek kitörései egy időre elcsitultak, s a kihűlt láván szőlő hajtott ki. Zöld. vesszejei között jártak, mester és tanítványa, pápa és császár. Szövetségben és barátságban, mintha örök időktől egymásnak rendeltettek volna; császár, hogy Isten hatalmát hirdesse, és pápa, hogy a császár hatalmát megáldja. Nem sejtették, vagy ha igen, mivel okos emberek voltak, óvatosan kerülték a felszín alatt forrongó láva rezdüléseit. Száz esztendő se kell hozzá, hogy a föld meghasadjon, a forró láva kitörjön, és a most kéz a kézben sétálók utódai egymás torkának essenek... Pápa és császár harca a hatalomért, égi és földi hatalomért egyaránt, a vészes invesztitúraharc megremegteti majd a földrészt. De most még kerülgetik, mert friss a hatalom mind a kettő számára, tágas a tér a földön és a lelkekben egyaránt, amelyet meg kell hódítani, s mert nagyobb szüksége van még a kettőnek egymás támogatására, mint a másik vesztére. A pápa koronája, jól tudta .és mondta István, magyarok fejedelme, belépő az európai uralkodók közösségébe, az elismerés és befogadás záloga. Sokan kérték, kevesen kapták meg. De értékét mutatta, hogy aki a császárét kölcsönkapta, az is kért a pápától magának egyet. Tudta-e Boleszláv lengyel uralkodó, milyen nehéz helyzetbe hozza kérésével a pápát? Alighanem tudta. Mégis megtette. Mire számított? Elfogadta Ottótól, amikor az saját koronájával homlokát illette, még ha ezzel formálisan hűbéri függésbe került is a birodalomtól. Szüksége volt rá, hogy megszilárdítsa hatalmát saját uraival szemben. Amikor azonban ez bekövetkezett, kacsintott egyet, és alázatos követséget menesztett a pápához: adna neki immár saját fejdíszt is ... Arra számított, ha megkapja — és miért ne kapná meg, hiszen a pápai hatalom növekedését jelentené ez is —, mindjárt kérdéses lesz, mennyire érvényes a császári korona érintése ... Gerbert-Szilveszter azonban nem sétált bele a csapdába. Semmilyen porcikája sem vágyott rá, hogy egy sztyeppéi fejedelem, még ingatag hitű alattvalói kedvéért, szembe kerüljön felséges tanítványával. Különösen akkor, amikor a római nemesség, nehezen tűrvén a keményedő pápai kéz súlyát, lázong, pártoskodik, és a császár nem sajnálva a fáradságot, személyesen jön Rómába, hogy az urak kedélyét lehűtse, és kedves mestere tekintélyét helyrebillentse. Nem tudni, mi lenne nagyobb: a hálátlanság vagy az ostobaság, kedve ellen cselekedni? Mintha csak ismerte volna Szilveszter Csanád úr bölcsességét a kivárásról (miért is ne ismerhette volna, hiszen a politika evidenciái közismertek azok között, akik gyakorolják), várakozó álláspontra helyezkedett. A koronát milánói művesekkel elkészíttette, de a finom munka időt vesz igénybe. S az egyház fejének más dolga is van.. Türelem. Mígnem a császár rokona, Henrik bajor herceg — ki, ha a császár utód nélkül halna el, trónját is örökölheti — bekopogtatott őszentségéhez és a ceremóniás udvariaskodások után kereken megkérdezte, hogyan fogadná őszentsége a magyarok fejedelmének, ki néki édes leánytestvére, Gizella révén sógora, kérelmét, hogy atyai áldását egy szent korona kíséretében elnyerhesse? S vajon ő császári felsége, akinek nevezett Gizella hercegasszony édes másodunokatestvére, miként ítélné meg e kérelmet? Nem tekintené-e jogai csorbításának, hatalma kisebbítésének, amitől a magyar fejedelem, saját jogai teljes fenntartása mellett is, testvéri szeretettel tartózkodni kíván? Szilveszter pápa lelkében elégedetten dörzsölte össze a kezét: íme, érdemes volt kivárni! Boleszláv elégedjék meg a már elnyert császári felkenéssel, s az elkészült fejék legyen Istváné, aki rokona, Koppány legyőzésével és kegyetlen halálával bizonyította, hogy hű és harcos fia az anyaszentegyháznak. Ha pedig e döntés ellen vitéz Boleszláv mégis szót emelne, forduljon ő császári felségéhez vagy a magyar királyhoz kifogással ... István színezett faszobra a kassai székesegyházban. Weiss István alkotása, készült 1840 körül Hangosan azonban csak annyit mondott őszentsége, hogy szívében szeretettel fogadja az ő legkedvesebb gyermeke, a pannóniabeli István alázatos kérelmét, és fohászkodni fog a teremtőhöz, hogy világosítsa meg elméjét a legjobbak szerint. Ez a válasz nem akadályozta meg Deotatus „tatát”, hogy hamarosan kedvező hírekkel térjen vissza magyar földre. Bizonyos időnek mégis el kellett telnie, míg most már Aszkerik apát fényes kísérettel elindulhatott Rómába a koronáért. István, mitől Csanád is óvta, igyekezett elhárítani az aktussal járó és később veszedelmes precedenssé válható kegyúri gyámkodást. A pápai adományozás szövegtervezete jó egynéhányszor megjárta az utat Róma és Esztergom között, míg utolsó változata, amelyre a pápai kézjegy és pecsét került, elkészült. A végső szót Ottó császár mondta ki, ,aki meggondolva azt, hogy István királyságából a kereszténységre is, a birodalomra is, több haszon származik, ha nem kötik hűbérrel, vagy apostoli hatalommal magukhoz, hanem engedik saját akarata szerint kormányozni, csupán az atyai és rokoni szeretet szálaival fűzvén magukhoz. így azután István olyan bullát kapott II Szilveszter pápától, amely korában páratlanul nagy hatalmat és szabad kezet adott neki világi és egyházi dolgokban egyaránt. Mert az a kéz, amely Koppány urat a kapukra szögezte, inkább legyen barát és szövetséges keze, mint a fellázadó alattvaló félelmetes kardot forgató, kemény ökle ... így azután az ezredik esztendő karácsonyán, e tájon soha nem látott pompa közepette, mint a krónikás feljegyezte, „miután levél által elnyerte az apostoli felszentelést, az Istennek kedves Istvánt a püspökök és a papság, az ispánok és a nép felkiáltással királynak nevezték, s a szent kenettel felkenve, a királyi méltóság koronájával szerencsésen megkoronáztatott”. A krónikás nem sorolja fel név szerint, hogy a koronázáson kik voltak jelen, s így azt sem jegyezhette fel, hogy ketten távol maradtak: Ajtony, Marosvár és a délvidék ura, valamint az erdőelvi Gyula, István úrnak személy szerint való rokona, édes nagybátyja. Még hírüket se küldték maguk helyett. És István király szíve megkeményedett irántukban. (Folytatása következik) FENYŐ MIKSA BUDAPESTEN A repülőtér várótermében csaknem egyhónapos budapesti tartózkodás után Zürichbe készül, hogy Svájcban még megpihenjen egy kissé, mielőtt visszatérne New Yorkba. De már újra tervez: őszszel ismét hazalátogat. Kilencvenhárom éves. Nem csoda, ha az elmúlt roppant idő megviselte, bizony megrontotta egészségét, erejét. Mégis teli van tervekkel. El akar látogatni — ki tudja, hányadszor — Itáliába is, mert még nem ismer két olasz várost... Mindenre van megjegyzése, mindig kész egy „bon mot”-ra. Reszkető kézzel ír egy Arany-idézetet a Nyugat 1919-es Ady-emlékszámába. A folyóirat első oldalára odaírja a dátumot: „1970 július 28. — Fenyő Miksa’’. A bekötött folyóirat hátlapján pedig ezt olvashatjuk: „Kiadó tulajdonosok Ignotus és Fenyő Miksa.” Fél évszázad választja el a nyomtatott betűket a kézzel írt dedikációktól. S micsoda fél évszázad! Azt írja egy helyütt magáról a Nyugat „aranykönyvében”, a „Feljegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről” című emlékezéseiben, hogy „nagy idők tanúja". Valóban az. Ignotusszal és Osvát Ernővel a Nyugat alapítója, később szerkesztője, főmunkatársa. Kritikusként, szerkesztőként benne élt az irodalmi életben, személyesen ismerte a század első felének legnagyobb költőit, íróit. Ady Endre több versét — név szerint is — neki ajánlotta. Levelezett a magyar szellemi élet csaknem valamennyi kiválóságával. Most a Petőfi Irodalmi Múzeum megvette Fenyő Miksától azt a kéziratgyűjteményt, amely megőrzött valamit a nagy időkből és amely megőrződött az évtizedek viharaiban. Mert nemcsak a könyveknek, a kéziratoknak is 'megvan a maguk sorsa. Két ládában mintegy tíz kilót nyomnak a kéziratok, de értékűket persze nem súlyuk határozza meg. Kilencvennyolc Ady-vers, száznál is több levél, s aztán megannyi Fenyőhöz írt lap, levél Ignotustól, Kaffka Margittól, Móricz Zsigmondtól, Babits Mihálytól, Tóth Árpádtól, Krúdy tói, Juhásztól, Bartóktól — íme a páratlan értékű gyűjtemény. Annyi hányat-Fenyő Miksa (Novotta Ferenc felvétele) tatás után hazakerültek tehát az okmányok: valóban haza, hol is lenne nagyobb értékük, mint itthon? ! Mindegyik dokumentum egy-egy kincs, amelyet az irodalomtörténészek, a művelődéstörténet tudósai alaposan megvizsgálnak, hogy újabb adalékokkal gazdagítsák a kutatásokat. Mindjük közül mégis az Ady-kéziratok a legjelentősebbek. Dr. Vezér Erzsébet, az Irodalmi Múzeum Adyszakértője még csak most ízlelgeti a hatalmas anyagot. Nagy örömmel szedi elő és mutatja a kincseket. Szép szabályos betűkkel írta verseit Ady Endre, gondolván a nyomdára, mert nagyon ügyelt arra, hogy ne okozzon felesleges bosszúságot a nyomdászoknak. Mint a kéziratokból látszik, az U-betűre mindig tett egy kis jelet, hogy ne tévesszék össze az N-nel. A legkülönbözőbb nagyságú papírokra írt, volt köztük sima, vonalas, sőt kockás is. A kéziratlapok felső sarkában ott a jelzés a nyomdának, hogy milyen betűtípusból szedjék a költeményt. Ez már Osvát kézírása — Osváté, a zseniális szerkesztőé, akiről Kosztolányi azt írta, hogy „századok múlhatnak el, míg hozzá fogható akad”. A verseken kívül jócskán találhatunk a gyűjteményben kiadott és kiadatlan cikkeket — ez utóbbiakról majd az irodalomtudósok derítik ki, hogy miért maradtak a szerkesztői fiókban. És persze itt van rengeteg Adylevél Párizsból, Pestről, Érmindszentről, Kolozsvárról. Az anyag nyomán máris felfedeztek a kutatók egy kevéssé ismert életrajzi tényt: Ady Spalatóból (a mai Splitből) küldött képes lapot, ami azt bizonyítja, hogy adriai hajóútja alkalmával járt a tengerparti városkában. Nagyon sok levelezőlapon vastag, kékceruzás feljegyzés látható — ezt Móricz Zsigmond írta akkortájt, amikor egy Ady-életrajztervével foglalkozott. Szám balhétté az Ady-küldte levelezőlapokat, mindegyikre ráírta — a postabélyegző már csaknem elhalványult jelzései nyomán — a pontos dátumot. Az Ady-életrajzból aztán, sajnos, nem lett semmi. Természetesen még a kezdet kezdetén tart Fenyő Miksa kéziratgyűjteményének feldolgozása. Annyi már most is megállapítható, hogy a levelek kissé új megvilágításba helyezik Ady és a Nyugat néha túl harmonikusnak feltüntetett kapcsolatait. A kéziratok egynémelyike pedig szinte nélkülözhetetlen Ady Endre műveinek kritikai kiadásához (az Irodalmi Múzeum birtokába került például egyetlen színpadi munkájának, a Műhelyben című színképének a kézirata), s a kutatók éppen jókor tanulmányozhatják a dokumentumokat, mert a kritikai kiadás néhány kötete még nem jelent meg. Negyvenhat hozzá írt Ady-levelet hozott haza Fenyő Miksa. De a költőfejedelem mással is kitüntette. „Fenyő Miksának, a régi szeretettel” — így ajánlotta neki egyik versét, a „Tavasz van úrfi” címűt. Ady kézirataitól és a szellemében fiatalnak maradt Fenyő Miksától mi mással is lehetne búcsúzni, mint a költemény utolsó versszakával: „Fiad helyett vagy futás, dőre.) Haláláig kell. élned tavaszban.) Tavasz van, úrfi, föl, előre.” (martin) a íLa^MágJum címmel a Kossuth Könyvkiadó megjelentette Szántó Miklós sok képpel illusztrált könyvét. A 200 oldalas, hiteles és átfogó tanulmány személyes élmények, találkozások alapján számol be arról, hol és hogyan élnek idegenbe szakadt honfitársaink, mi köti őket régi és új hazájukhoz. A kötet csaknem 300 év történelmi áttekintését adja, megvilágítva a kivándorlással kapcsolatos társadalmi összefüggéseket is. A nyugat-berlini Magyar Kolónia rendszeresen támogatja a budapesti Münnich Ferenc Gyermekotthont. Minden évben érkeznek küldemények az MVSZ-en keresztül az apróságok és a nagyobbak számára. Július 22-én egy nagy láda édességet osztottak ki a gyermekek között. Képünkön: Retzlaff Mária, a kolónia vezetőségi tagja személyesen adja át az ajándékot Marikának és Panninak, a gyermekotthon két kis gondozottjának (Novotta Ferenc felvétele) Megjelent a MÚZSÁK, a Múzeumi Magazin második száma, Szeremley Miklós grafikusművész balatonfüredi címlaprajzával. A lap gazdag tartalmából megemlítjük Molnár Aurél Balatoni századok című összeállítását, amely a honfoglaláskori és középkori emlékekkel, Szigliget várának történetével, a füredi csodaforrással ismerteti meg az olvasót, s elkalauzol Monoszlóra is, Duczynska Ilonának. Pollányi Károly, a New York-i Kolumbiaegyetem világhírű tanára özvegyének házába. Külföldön élő és Budapesten tartózkodó magyar művészekkel és műveikkel ismerkedünk, magyar képzőművészeti kiállítások termeit járjuk be a lap hasábjain, s a többi közt megtekinthetjük (és elolvashatjuk) Kassák Lajos kollázsaiból, a Petőfi Irodalmi Múzeumban megrendezett kiállításról szóló anyagot. A lap érdekességei közül végül csak egyet emelünk ki: a perzsa koronaékszerekről közölt, képekkel illusztrált cikket.
