Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-10-03 / 20. szám
A NÉP EMLÉKEZETE Emberemlékezet óta áll itt a piac Székesfehérvár peremén. Ez az elnyúlt, földszintes épület hosszú idő óta a külváros képéhez tartozik. Valamikor — nem is olyan régen — mellette haladt el a veszprémi autóút, s ha távolabb pillantunk, nem a térben, hanem az időben: egy ősi írásos emlék tanúsága szerint a rómaiak hadiútja is valahol ezen a tájon érte el Álba Regiát. Az írás ilyen összefüggésben említi: „Fehérvára reá mene, hodu utu reá.” Nem ok nélkül kalandozunk az időben, hiszen idejöttünk célja is valami ehhez hasonló, azt akarjuk megtudni, a „nép fiainak” emlékezetében miképpen él a történelem, közelebbről nézvést miképpen létezik az egyszerű ember gondolataiban István király. A piac környékén sült libafertályak illata telíti a levegőt, kolbászgőzök lengedeznek, gyümölcshalmok piroslanak, sokszoknyás, fejkendős kofák sürgölődnek, a szokásos piaci nyüzsgés még a déli órákban sem csillapul. Az egyik szélső standon egy száraz arcú, százráncú öregasszony kajszibarackot árul. Vesszőkosarában összetöppedve áll a gyümölcs, szerencsétlen ez a látvány, pang az üzlet is, de mintha mindez az öregasszonyt egyáltalán nem aggasztaná. Néha szóra nyílik fogatlan szája, egy-egy tovasiető ember után szól: „Kedveském, vegyen már ebből a kajsziból. Az egész a nyakamon marad ...” Az ember egy pillantást vet a kosárba, legyint, aztán továbbindul, az öregasszony a hátát bámulja, mélán, elrévedve, kezét ölébe ejtve. A riporter egyelőre nem tudja, hogyan közelíthetné meg a vén kofát, jön, megy, szemlélődik, míg az előbbi szólítás nem hívja őt is. Elhangzik a szó: „Kedveském, vegyen már ...” Akkor a riporter közelebb lép, s hogy bizalmas légkört biztosítson, fél kiló barackot kér, mintha egyéb szándéka semmi se volna. A néni két tenyerével méri a barackot, gyanútlanul pillog, habár szeme sarkában apró villanást látni, kissé furcsállja, hogy valaki pont az ő fél kosár fonnyadt barackját kívánta meg. — Fogy ez a szép barack? — ravaszkodik a riporter szemrebbenés nélkül. — Látom, a javát már elvitték. — Befőzésre való — fohászkodik az öregasszony. — Maga az első, lelkem, aki vesz belőle. Két órája árulom, de senkinek se kell. Még szerencse, hogy nem ebből élek. — Hát miből? — A nyugdíjacskámból. Nem sok az, de vénségére az ember kevéssel beéri. — Vénségére? Hány esztendő a vénség? — A hetvenhetediket taposom. Az országút se sokkal öregebb nálam. — No — veti közbe a riporter —, nagy szó, amit mond. Ez az országút idekint sokat látott. Többet az embernél. Talán István király is járhatott erre. — Szent István? — kérdi az öregasszony. — Hát hogyne járt volna, persze, hogy járt. A múzeumunk is tele van az emlékeivel. Helyben vagyunk — gondolja a riporter. — Mondom, Szent István — szólal meg nyomatékkai az anyó. — Mert nékem az marad, így tanulta az ember, és megőrzi vénségére. — Milyen embernek látja, ha rágondol? — Mostanában, hogy sok szó esik róla az újságokban, meg a templomban is, talán gondolok rá. Kérdi, milyen volt? Nagy ember volt. Olyan ember, aki művelni kezdte a földet. Nála nagyobb dolgot nem tett senki a világon. Mert a föld az még most is terem. — Hallotta-e ezt a nevet, hogy Vazul? — Vazul — ismétli. — Ez valami idegenféle. — Magyar volt az — feleli a riporter. — Amolyan ősmagyar, aki nem akart engedni az időnek. Aztán ólmot öntöttek a fülébe. — A pogány? Hát hogyne hallottam volna. István letelepítette az embert, a másik elűzte volna. A vallás és a békesség ellen való. De én csak azt mondom, azelőtt is mindenféle dolog előadta magát, meg most is. Szent István rendet teremtett. Mást mit is tudnék? Nekem nincsen iskolám, csak négy ele-Fehérvári öregasszony (Vámos László felv.) mit jártam. Csak annyit tudok, nélküle nemigen léteznénk. Paraszti munkával foglalkozunk mi, amióta világ a világ. Más dolgokba nem vonom bele magam. Olvasom az újságot, jártam a múzeumban is, de engem többet ne kérdezzen, én az egyház szerint csak azt tudom mondani, hogy István király szent ember volt. — Az előbb beszélt arról is, hogy a király rendet teremtett, mert „sok minden előadta magát”. A rendteremtés a „szentséghez” tartozik? — Furcsákat kérdez — néz fel az öregasszony. — A rend jó az embereknek, ezt nem vitathatja senki. Jó, hogy helyet találhat mindenki magának, meg a munkájának. Rend nélkül nincs semmi. A nyugdíjamat honnan kapnám? — No, annak igazán kevés köze van István királyhoz — mondja a krónikás. — A nyugdíjakat nem ő fizeti. — De a rendhez mégiscsak köze van. Ahogy most beszélünk, jó érzéssel gondolok a távoli múltra, ilyesmin még sose gondolkoztam. Ne is beszéljünk. Megfájdult a fejem. Miért tudakozódnak István király felől? — Újságírók vagyunk — feleli a krónikás. — Azt is tudom még, hogy ezer esztendeje született — mondja az öregasszony. — Bár annyi időt nem tudok fölfogni ésszel. A fotóriporter közeledik. Kezében a fényképezőgép, modernkori masina. Az öregasszony az arca elé kapja a kezét. — Le ne fényképezzen — kiáltott. — Mit gondol? Kell az nekem már? Aztán kendőjét hátrasimítja, s mégis szembenéz a géppel, csöppnyit el is somolyodik. Csak úgy az orra alatt. — Ha az ország történetére gondol — szólal meg ismét a riporter —, kiket nevezne meg István király mellett? Az öregasszony tanácstalanul széttárja a karját. — Hát kit említsek? — kérdi. — Mit tudok én a történelemről? Aztán elgondolkozva, bizonytalanul, szinte kérdezve mondja. — Kossuth?! — kisvártatva —, Mátyás király?... Kristóf Attila äntfcis aurrm tcv Brtplwtr tts urn pnírm nurólrfi&tt iiu \ i comm Cupatt tniccm fejtem^ 4 FELÍlABAl ISTVÁN A VAROS Eh Az ünnepélyességet, az ünnep érzelmi tartalmát nem fejezi ki minden esetben és teljes hűséggel a zászlódísz, a méltóságteljes felvonulások szigorú hömpölygése, a szónoklatok egyhangú mennydörgése. Egy város ünnepélyességét, ünnepi érzelmeit a város emlékezetébe ágyazva kell vizsgálni, mint valami ritka és becses kövületet, amelyet az idők kezdetén zárt magába valamilyen vulkáni drama következményeképpen a forró, majd kihűlt láva. A mai Székesfehérvárott, amelyet a történész és éppen az ünnepélyeskedő szónoki hanghordozás oly szívesen nevezett királyi városnak, királyok koronázó és temetkező városának, ezen a mai Székesfehérvárott történelmi rétegek kövületeit kell feltörni és megmozgatni, hogy a kutató a nyomára jusson, miképpen ünnepelte a közelmúltban István király városa a nagy királyt. A város emlékezetének megbolygatásához alig harminc évet elegendő felcsákányozni, mivel harminc évvel ezelőtt, egészen pontosan harminckét évvel ezelőtt, Székesfehérvár jubileumi évében annak a bizonyos régies ünnepélyességnek a szabályai és hagyományai szerint emlékezett meg a város a királyról, aki falai közé temetkezett. A cikk írójának az a feladata, hogy István király születésének ezredik évfordulója előtt, az ünnepi megemlékezés küszöbén, felelevenítse a rég lezajlott évforduló külsőségeit az 1970. augusztus 20-án kezdődő ünnepségsorozat tükrében, összevetve tartalmat és külsőségeket. A cikk írója tulajdonképpen könnyű helyzetben van, mert a húszas évek derekától a harmincas évek derekáig, mintegy tíz-tizenkét évig Székesfehérvárt élt s kkár mint kisdiák, akár mint pályakezdő újságíró személyes tanúja és részese volt az István király napját ünneplő város eseményeinek. Hogyan és miképpen is zajlott le abban a korban az első magyar király névnapjának ünnepe az ősi falak között? A cikk írója a város emlékezetének ama rétegeiben kutat, amely rétegek mozdíthatatlannak tűntek a második világháború befejezése napjáig. Milyen volt tehát István király napja abban a korban, amelyben Magyarország államformája még királyság volt, holott sem trón, sem megkoronázott király nem volt az országban? A hivatalos, tartalmában inkább egyházi mint világi ünnep általában zenés ébresztővel kezdődött. A katonazenekar bejárta a már fellobogózott várost, amely lobogódíszre a polgármesteri felhívás szólította fel a lakosságot. Szokásban volt még abban az időben az ablakokat szőnyegekkel és színes kelmékkel díszíteni — talán törökkori maradvány volt ez a szokás? — az utcákat virággal és frissen kaszált füvei felszórni. A zenés ébresztő után megkezdődött az ünnepi felvonulásra érkező városlakók gyülekezése, a nyári vakációt élvező diákság kötelező megjelenése. A megyeháza elé sorra gördültek a hinták díszmagyaros urakkal, a városházán egyszerű feketében a polgári élet előkelőségei gyülekéztek, az István király nevét viselő székesegyházban az egyházi személyiségek. A laktanyákban már kora hajnalban felsorakoztak a katonai díszfelvonulás egységei. A gyalogságot az augusztus 20-án hagyományos forróság ellenére vastag posztómundérba öltöztették, a fejeken acélsisak, a hátakon a katonai torniszter, fegyver és negyven éles töltény. Tíz órákor indult el az ünnepélyes körmenet a székesegyházból s bejárva a város történelmi várvonalát, visszatért a templomba, ahol a megyés püspök ünnepi nagymisét mondott. A körmenet jó két óra hosszat tartott, a tűző napon sokan elájultak. Katonák hullottak ki a sorból, falfehér kisdiákokat vittek hűs kapuk alá a mentők, ministránsok és kispapák zuhantak végig a földön a súlyos egyházi ruhákban. Mindez a külsőségekhez tartozott s nem zavarta meg az ünnepélyesség menetét. A harangok egész idő alatt kongtak, a körmenet bizonyos állomásain a díszalakulatok parancsnokai tüzet vezényeltek és a díszszázadok sortüzet adtak le. Ezen a napon búcsú is volt Fehérváron és nagyon sok környező faluban, a kisvárosi és falusi búcsúk oldott hangulatával, vidámságával, erre azonban csak délután került sor, amikor már véget ért a hivatalos ünnepség, amikor a város lakói kipihenték a hosszú István király sírkápolnája (Vámos László felv.) A fiatal István harci díszben — a Képes Krónika egyik iniciáléja István király kardja
