Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-10-03 / 20. szám
Célom és törekvésem: továbbadni, amit tudok GERÖ ERZSÉBET BRAZÍLIAI ZENEMŰVÉSZ-PEDAGÓGUS MESTEREIRŐL, TANÍTVÁNYAIRÓL, ÉLETÉRÖL Nőről van szó, tehát nem illik a koráról beszélni. De ha csak annyit árul el magáról, hogy 32 esztendeje távozott Magyarországról, s akkor már külföldön elismert zongoraművész volt, — nyilvánvaló, hogy az idősebb nemzedékhez tartozik Éppen ezért van valami megindító abban, ahogyan arcát elfutja a pír hófehér haja tövéig, amikor önmagáról, eredményeiről beszél, s időnként, mint egy egészen fiatal asszony, a férjére pillant, hogy vajon helyesen s jól mondott-e valamit. Nem kétséges, férje tisztábban őrizte meg magában a magyar nyelvet — nem csoda, hiszen mint mondja, „házi használatra” írással is foglalkozik —, míg a feleség, Gerő Erzsébet oly mértékben a zenének, s a zenében él, hogy számára a dolgok fogalmi úton való kifejezése nyilván másodlagos. És mégis azt, ami életében a leglényegesebb, nagyszerűen megfogalmazta, igaz, erre csak a beszélgetésünk végén került sor, így hát én is a végére tartogatom ... Először pályakezdéséről, zenei indításáról kérdezem. A Zeneakadémián végzett, Dohnányi és Weiner növendéke volt. — Különösen Weinert szerettem. Egészében: humanizmusáért. Esetenként: nagyon találó, a döntő mozzanatokra utaló megjegyzéseiért. S volt egy tulajdonsága, amelyet kiváltképp kedveltem benne: egyszerre volt ironikus és jóságos. Kérdőn a férjére tekint, aki helyeslőn bólint: igen, ez lehetséges, csakugyan így volt, irónia és emberi melegség, okosság és jóság a humanizmus jegyében nagyon is összetartoznak. És akkortájt ezek az értékek ritkák, épp ezért különösen becsesek voltak. A fiatal művésznő a fasizmus elől ment el, amely nemegyszer akadályozta a tehetség kibontakozását. Koncertezett Ausztriában, Csehszlovákiában, Romániában, Olaszországban, majd Brazíliában telepedett le végleg, s teljesen meggyökeresedett a brazil zenei életben. Szeretik, megbecsülik, ahogy általában nagy elismerés övezi külföldön a kiváló magyar zeneművészeket. Jó néhánnyal Gerő Erzsébet is baráti kapcsolatot tart, s egyfelől örömtei-Gerő Erzsébet jes érzés, hogy valamennyinkre büszkék lehetünk, másfelől, hogy mindazok, akiket felsorolt, Gertler Endre, Földes Andor, Sándor György — már többször jártak itthon, s szerepeltek lapunk hasábjain. Gerő Erzsébet évek óta minden energiájával a pedagógia felé fordult. Fontosnak tartja, hogy a legmodernebb iskolák s metódusok alapján tanítson. Tanrendjében kötelező anyagként szerepelnek Liszt, Kodály és Bartók művei, s mellettük második hazája nagyszerű komponistái, köztük is elsősorban a brazil Bartók: Villa Lobos szerzeményei. Kimondhatatlan gyöngédség árad a hangjából, amikor a növendékeiről mesél. — Meg nem alkuvó, szigorú tanár vagyok, de ezért később hálásak nekem. Ha hallaná, hogy játszanak a japán fiatalok Bartókot. Tüneményesen! Kifogyhatatlan kis történetei vannak növendékeiről, például egy japán kislányról, Atsuko Hoginuchiról elmondja: a rendkívüli tehetségű gyermek négy esztendős volt, amikor elkezdett tanulni nála, és hétesztendős korában — hasonló eset még nem fordult elő! — felvették a világhirű New York-i Julliard’s School-ba. — 14—15 éves kor előtt oda jelentkezni sem szokás — magyarázza Gerő Erzsébet olyan végtelen boldogsággal, amilyet csak a szülők érezhetnek. S amikor ezt megemlítem, elmosolyodik. — Egyszer megkérdezték, van-e gyerekem. Azt válaszoltam: rengeteg. De vajon csak „anyai örömöket” érez? Egy alkotó művész az ő korában életművét összegezi. Vajon az előadóművész — pedagógus milyen számvetést csinál, mi az, amit életműként felmutathat? Látom rajta, hogy e kérdésre adandó válaszhoz minden magyar nyelvtudását összeszedi, sőt egy pillanatig tétován férjére tekint, hátha kisegítené. De férje biztatóan int a szemével, és ő, miközben kedves arcát elfutja a pír, azt mondja: — Célom és törekvésem: továbbadni, amit tudok. Ha növendékeimből valóban kiváló pianisták lesznek, s játékukkal gyönyörűséget szereznek az embereknek, érdemes volt élnem. A művész-pedagógus így adhat valami maradandót a világnak. Annyi bensőséggel beszél, s olyan igazságot mond ki, hogy egy pillanatig úgy érzem, nincs is méltó téma, amiről tovább folytathatnánk az eszmecserét. De férj és feleség ismét öszszenéznek, mintha hirtelen eszükbe jutna valami, ami igazán fontos. — Arról egy szót sem ejtettünk eddig, hogy milyen csodálatos érzés volt hazajönni három évtized után és milyen meglepően szép minden, amit látunk. Márpedig sok mindent látunk, mindenfelé elmegyünk, kihasználjuk ezt a hazai három hetet. Voltunk Martonvásáron, a Beethovein-hangversenyen, meghallgattuk Fischer Annie-t, s nemcsak meghallgattuk. Én meg is öleltem — mondja Gerő Erzsébet, majd némi tűnődés után hozzáteszi. — Ugyanazt játszottam, amit most ő, a Beethoven C-dúr zongoraversenyt, utolsó magyarországi koncertemen. Soós Magda Részlet egy Villa L.obos-műből, amelyet a nagy brazil zeneszerző Gerő Erzsébetnek ajánlott (Bohanek Miklós felv.) AZ UTASELLÁTÓ Pályaudvari éttermeiben ez évben is biztosítja turista csoportok étkeztetését KEDVEZMÉNYES ÁRON 32 féle menüből választhat 7 féle úticsomagot rendelhet Megrendelését legkésőbb 7 nappal az igénybevétel előtt írásban a következő címre kérjük küldeni: UTASELLÁTÓ V.: Üzemeltetési Osztály, Budapest, V., Veres Pálné utca 24. sz. Telefon: 189—900, 160 mellék. Turista csoportoknak kívánságra nyomtatott étkeztetési tájékoztatót küld, telefonon felvilágosítást ad az UTASELLÁTÓ < I \ \ 4
