Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-09-05 / 18. szám

korában már Magyarország kötött- és szabadfogású ifjú­sági birkozóbajnoka. — S ha Skultéty nem hasz­nálja a „gyáva” szót? ... — Akkor engem az idén a kanadai Edmontonban nem várnak a repülőtéren a ma­gyarok, akik annyian voltak, hogy olybá tűnt: nem Kana­dába, hanem a Ferihegyre érkezem. Valami negyven, ötven autóval jöttek ki á magyar csapat elé, s akinek a kocsijába már nem jutott hazai sportoló, az esdekelni kezdett, hogy ha embert nem is, de legalább valakinek az egyik csomagját szállíthas­sák be á városba. Megindító­­an megható volt a fogadtatá­suk. Varga János a Honvéd sportolója, a néphadsereg századosa, a kétszeres Euró­pa- és kétszeres világbajnok ezután egy teljes pálya során bizonyított, hogy nem gyáva. Térdporcleválás után is ver­senyzett itthon és a világban tovább, igaz, hogy már nem szabadfogású, csak kötött­fogású birkózásban. „Te, fiam, gyáva vagy?”,.. Skultéty Sándor bácsi kedves és konok korholó szavát, úgy látszik, egy életre megjegyez­te. Törött bordával küzdött 1963-ban a svédországi Hel­­singborgban, a kötöttfogású világbajnokság döntőjében. Ellenfele — a világbajnoki címért küzdött vele —, a há­romszoros világbajnok és olimpiai bajnok szovjet Ka­­ravajev lett, akinek szorítá­sától összecsúsztak, egymás­ra szaladtak a bordái a jobb oldalon, s egyik borda vége el is tört. A „gyáva", az elszánt, az erős, a nem rettenő, törött bordával küzdött tovább, ki­fárasztotta ellenfelét és meg­nyerte — Skultéty Sándor hatalmas örömére — a kö­töttfogású birkózás világbaj­nokságát. A győzelem után elsőnek a „szovjet gyerek” gratulált neki: — Ilyen akaraterőt még nem láttam — mondta volt —, mikor megszorította a ke­zét. A győzelem után a bordát leragasztották: — S már a fájdalom sem volt fájdalom — mondja Varga János. — A fájdalom egyszerűen eltűnt. Itthon, a szép lakásban, négyesztendős fiával szokott birkózni. A négy esztendős az ablakokat bevágó, a szo­bát fölforgató hirtelen vihar erejével hömpölyög be, az őz­bőr szőnyegen (Varga nagy horgász és vadász) lábát szét­veti és megfenyegeti a har­mincegy esztendős világhírű, világbajnokot: — Megittam két pohár te­jet, apa. S muszklijait édes gyer­­r.i ek-Popeyként meg-meg­­tmelve, megfenyegeti az „öreg”-et: — Jó lesz vigyázni. S birkózóállásba helyezi magát. Ruffy Péter WIT ORSIM ÍAJNOK T FELFEDEZTEK; — Most beszélje el kérem nekem, hogyan avatkozott bele a sorsába Skultéty Sán­dor? — Keményen — feleli. A hatgyermekes abonyi MÁV-kocsirendező fia gyer­mekkorában is vékony, s ha nem is,félénk, de tartózkodó gyermek volt. Nem vereke­dett, mert gyenge volt, s tartózkodott összetűzésektől, mert tisztelte — bár nem fél­te — az erősebbeket. S ennek a gyenge, s ha nem is félénk, de a testi viadaloktól tartóz­kodó fiúcskának azt mondta egyszer az a bizonyos Skul­téty Sándor, aki ismerte őt is, meg a szüleit: — Gyere el egyszer birkóz­ni a körbe. A gyerek harmadik kérle­­lésre sem ment. „Mindig ke­rültem az ilyen dolgokat", jegyzi meg. Skultéty nem tá­gított. Fölkereste Varga Já­nos édesapját, aki tréfás írá­sos beleegyezést adott, mert a fiatalkorúak sportolásához erre szükség van: „Beleegye­zem abba, hogy János fiam bajnokjelölt legyen." A „baj­nokjelölt” elment az első ed­zésre, ahol olyannyira kipo­rolták, hogy a fiú rejtekezve élt tovább, a kört messze ívben elkerülte, birkózásról soha többé hallani sem akart. Hetek múlva szembe jött vele az utcán, az abonyi két torony árnyékában, Skultéty Sándor: — Nem jössz többé? — kérdezte volt. — Nem — felelte a fiú. — Akkor, úgy látszik, té­vedtem. Te, fiam, gyáva vagy. S hogy ne tartsa gyávának senki, soha, Varga inkább vi­lágbajnok lett. Mert e meg­jegyzés után ment vissza a körbe, s tizenhét esztendős 0) küzdelmekre készen kötöttfogásban, Európa- és a kanadai Edmontonban, kö­töttfogásban, világbajnok. S ha nincs Skultéty Sándor, úgy ez a fekete szénnel kiraj­zolt arcú; inas, vékony, az ötvenhét kilós súlyt kötele­zően tartó fiatalember ma nem a világ legjobb kötött­fogású birkózója. S talán nem is nős, nincs felesége, gyermeke, s nincs ez a kellemes, meghitt otthona, ahol beszélgetünk vele. Ha­nem él Nagyabonyban, ahol „csak két torony látszik”. Sorsa ugyanis sajátos lánco­lat volt. Már mint híres spor­toló került a tatai edzőtábor­ba, ahol nem is komoly hor­zsolást szenvedett edzés köz­ben, bement a tábor orvosi rendelőjébe, s megismerte és feleségül vette az orvos labo­ráns- és asszisztensnőjét. zik Balia (D. Dózsa) ellen, és megnyeri Kelemen Péter megnyeri az 19í9. évi országos öttusa-bajnokságot Egy kép Warendorfból: Balrzó boldogan borul Kelemen vállára A VÁRATLAN VILÄQBAJNOK A költő az örök érvényű latin meghatározás szerint: — poéta non fit, séd nascitur — nem lesz, hanem születik. A sportolókra nap­jaink egetverő vetélkedései közt ez az örök érvényű igazság éppen fordítva érvényes: a világbajnok nem születik, hanem lesz, bár azt a merész állítást minden bizonnyal tagadják a sport-élettan tudósai, akik szívesen beszél­nek öröklött képességekről. A legújabb és legfiatalabb magyar világ­bajnok, Kelemen Péter, az öttusa 1970. évi világbajnoka esetében bizonyos megalkuvás­ra kényszerülünk és annak a beható vizsgá­latára szorítkozunk: milyen szerepet játszott a fiatal bajnok világraszóló eredményében a veleszületett képesség és a higgadt, felnőtt fejjel végzett és vállalt óriási munka, amely­nek eredményeképpen Kelemen Péter a nyu­gat-németországi Warendorfban a bajnoki emelvény legfelső fokára állhatott, nyakában a világbajnoki aranyéremmel. Abban a német kisvárosban, amelynek ódon falai közt az 1970. évi öttusa világbajnokságot megrendezték s mindenütt, ahol eddig Kele­men Péter versenybe lépett, hivatott szak­értők és sportkedvelők egyaránt bizonyos ké­telkedéssel nézték a versenyző alakját, testi felépítését s úgy vélekedtek, hogy alkata szerint ez a szerény magatartású, inkább hall­gatag, mint bőbeszédű fiatalember sokkal in­kább birkózónak, nehéz dobóatlétának tűnik, mint öttusázónak, amely sportág összetett próbatételei sokkal több hajlékonyságot, ru­galmasságot, fürgeséget és könnyedséget igé­nyelnek, mint amennyit Kelemen Péter testi megjelenése ígér. S valóban, a rendkívül széles, lendületesen lekerekített vállak, a csípő felé karcsúsodó „deltás” mellkas kissé szokatlan az öttusázók között. Mindez az úszó múlt emléke, amelyet Kelemen Péter a BVSC sportuszodájában szerzett évekig tartó következetes munkával. Gyerekfejjel lépett az úszók közé s kitűnt megfontolt szorgalmával, kitartásával, fárad­ságot nem ismerő törekvésével, amelyet azon­ban nem kísért igazi siker. Kelemen Péter, az úszó, 1963-ig rótta a ki­lométereket az uszoda vizében, s bár jó úszó­nak számított, bírta a hajrákat szívvel és tes­ti erővel, sehogysem sikerült önmagát felküz­­denie az élvonalba. Ekkor — egyik napról a másikra — szakított azzal a tervével, hogy csak úszó legyen. Elhatározta, hogy összetett sportágban folytatja, nevezetesen az öttusá­ban, amelyhez akkor mindössze annyi adott­sága volt, hogy jól úszott, kiegészítő edzés­ként legfeljebb futott. A BVSC-nek búcsút mondott s átlépett az Újpesti Dózsába, kifejezve azt az óhajtását, hogy kísérletezni akar az öttusával. Jelent­kezését nem kísérték biztató előjelek, bizo­nyos tekintetben „öreg” is volt a kezdéshez, hiszen már tizenhét éves múlt s az öttusa mai élmezőnye általában 8—10 éves korában kezdi az edzéseket, először egyes sportágak­ban, majd háromtusában s a testi felépítés megerősödése után kapcsolódik be az öt sportág egyidejű gyakorlásába. — Kötött alkatú gyerek — mondták rá a szakértők, ami a sportnyelvből lefordítva azt jelenti, hogy a nehezebb mozgásra, nagyobb erőkifejtésre alkalmasabbnak tetszik, mint például a tőrvívásban szükséges villámgyors kirobbanásokra, a pisztolylövés óriási össz­pontosításra, a távfutásra, a lovaglásról nem is beszélve, mert hiszen a ló és az ember vi­szonyának kialakításához sokkal hosszabb idő szükséges, mint a lovaglás fogásainak elsajá­tításához. — Kitűnő versenyző típus — mondták rá két év múlva, amikor a sportdiplomácia nyel­vén fogalmazva már számításba vették, mint a junior válogatott tagját. Alig hároméves versenyző múlt állt mögötte, amikor a pozso­nyi ifjúsági világbajnokságon már esélyese volt a győzelemre kortársával, Bakóval együtt, a hajszálfinom lehetőségek azonban egy egészen vékony hajszállal Bakó javára döntöttek. Az eredmény Kelemen javára. Ifjúsági világbajnok lett egészen meglepe­tésszerűen, váratlan világbajnok, az utánpót­lás egyik legnagyobb reménysége, aki termé­szetesen ismét tagja volt az 1967-ben, Angliá­ban redezett ifjúsági világbajnokságnak. A sportban azonban a szerencse is szerepet ját­szik s talán nagyobb szerepet, mint a pilla­natnyi idegállapot, a kitartásnak és a küzdő­képességnek az a rejtelmes összetevőkből ala­kult testi-lelki szövevénye, amely végül is dönt. Az angliai ifjúsági világbajnokságon a sors és a szerencse úgy hozta magával, hogy a ví­vásban Kelemen Bakóval került szembe. A tét túlságosan nagy volt a két fiatal, a nem­zetközi versenyek forró és idegölő légköré­hez még kellőképpen hozzá nem edződött fiatal versenyző számára. Mind a ketten tud­ták, hogy vagy az egyéni, vagy a csapatbaj­nokságot megnyerhetik, keményen és hevesen vívtak egymás ellen, egy kitörésnél mind a ketten megsérültek. Az összecsapás testi épségüket tekintve nem végződött komoly sérüléssel, de végze­tesnek bizonyult a bajnokság sorsát illetően, a magyar junior válogatott mind az egyéni, mind a csapatbajnokságot elvesztette, egyút­tal mind a két nagyra hivatott fiatal öttusá­zó, Kelemen és Bakó „kiöregedett” a junior kategóriából. A warendorfi győztes (MTI felv.) Azután jött Budapest, a felnőtt világbaj­nokság, az első Kelemen életében. S életé­ben talán először lámpaláz fogta el, a válo­gató küzdelmek során nem mutatott olyan formát, amelynek alapján magára ölthette volna a válogatott mezt. A válogatás utolsó időszakában, egy verseny finisében azonban magára talált, óriási hajrát vágott ki s beke­rült a nagyválogatottba, együtt versenyzett Balczóval. Élete első világbajnokságán 9. lett s a sportkrónika szerint bebiztosította a csa­pat bajnokságát. 1969-ben egészen váratlanul magyar baj­nokságot nyert, most már „bérelt” helye volt a nagyválogatottban, bár a sportemberek nem szeretik ezt a kifejezést, mert úgy vélik, hogy egy nemzeti válogatottban nincs bérelt hely, a válogatottságot minden esetben az adott pillanatban mutatott forma dönti el. Kele­men azonban tartotta formáját s magától ér­tetődő módon versenybe lépett az 1970. évi világbajnokságon. Ez volt a sporttörténelem legnagyobb öttu­sa-világbajnoksága, ahol a két nagy verseny­társ, a magyar és a szovjet válogatott külön versenyt vívott. A szovjet bajnok a terepfu­tásban „túlfutotta” magát, Balczó néhány másodperccel gyengébb időt futott, s így lett Kelemen Péter váratlanul felnőtt világbaj­nok, élete második „nagykorú” világverse­nyén. Amikor az eredményt kihirdették — egy sportújságíró feljegyezte —, Kelemen átölelte Balczó vállát, és restellkedő hangon így szólt: — Ne haragudj, főnök! Egy váratlan világbajnok jellemét, úgy tet­szik, ez az egyetlen mondat tökéletesen meg­határozza. Baróti Géza 12

Next

/
Thumbnails
Contents