Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-08-20 / 17. szám
VÁROS ENQERMO pekkel, majd három-három hónapra kiküldték őket tanulmányútra a Szovjetunióba és Lengyelországba. Ennek az előrelátásnak köszönhettük, hogy az emberek idejekorán összenőttek a gépekkel a hideghengermű beindításának napján az üzem sokkal magasabb készenléti fokot mutatott, mint terveztük. Ez az összeforrottság sok nehézséget oszlatott el. Építés közben, már a befejezéshez közeledtünk, egyik fontos munkaterületünket óriási anyaghegy torlaszolta el. A szállítók három hónapot kértek az eltakarításra, mi ezt a három hónapot bőségesen engedélyezett túlórák árán leadtuk három hétre. Es akkor jött valaki, aki az apparátustól teljesen független munkacsoporttal három nap alatt elvégezte a munkát. Az illető azonos volt azzal az emberrel, aki az előbb fölhívott telefonon, mert nem találta egy folyamat forgatókönyvét a saját iratszekrényében. Az emberek lelkivilágát nehéz megismerni, pedig nagyon fontos. Ezen meglepődtem. Vasgyári vezérigazgató nekem még sohasem beszélt az emberek lelkivilágáról. Meg is mondtam Borovszkynak, s most már 6 nézett rám meglepetten. — Nem? ... Ez érdekes... Mi foglalkozunk az emberek lelkivilágával. Büszkék vagyunk a lélektani laboratóriumra. A hideghengerműben hátszáz ember dolgozik, azokat mind alávetjük bizonyos lélektani vizsgálatnak, hogy megállapíthassuk: alkalmas-e arra a munkára, amire kiszemeltük. Ez az üzemrész ugyanis Európa legmodernebb hengerműve, ahol autókarosszéria, hűtőszekrény, főzőedény, ipari szerelvény alapanyaga készül, kohászok, gépészek, elektromos, energetikus és automatikai szakemberek bonyolult összmunkájával. Itt csak százszázalékos emberek dolgozhatnak. Ezután a vezérigazgató átadott egyik fiatal munkatársának, aki elkísért a hideghengerműbe. Bár a vezérigazgató szavai jóelöre felkészítettek a méretekre, a látvány hatása alatt úgy éreztem magam, mint egy óriási tengeralattjáróban, amely a perzselő nyári napsütés forró örvénylésében úszik. A kísérő barátságosan nevetett: — Itt mindenki úgy érzi magát először, mint az elveszett gyerek az elvarázsolt kastélyban. Körüljártuk a tíz futballpálya méretű roppant csarnokot, a szellemes spirálcső hegesztő automatáktól a pácolósorig. A szomszédos meleghengerműből zárt alagutakon érkeznek a tüzes acéltekercsek. Végigballagtunk a hengersor előtt, amelynek egyik vége olyan messze van a másiktól, hogy a kezelő rövidhullámú rádiótelefon útján érintkezik a másik munkással. A falak tiszta zöld és piros színben ragyogtak, mert az építésnél színdinamikát alkalmaztak. Az emberek sétáltak, gombokat nyomkodtak és higgadtan szemlélték a hengereken futó végtelen acélfolyót. A főkaputól visszanéztem a hideghengermű roppant épületére. Most még nagyobbnak tűnt, mint amíg benne jártam. Az jutott eszembe, hogy mindennek, amit az ember alkot, van fénye és árnyéka s e kettő együtt mutatja a valóságot. Baróti Géza három ember avarosból Aligha találhatnánk meg másutt így pilléreit az időnek, mint ezen a tájon, ahol minden változás, ami az elmúlt évtizedekben végbement, megközelíthető és mérhető, ahol a semmi emléke éppoly valóságos, mint a későbbi kor tömör építménye. Dunaújváros története tapinthatóvá sűríti az időt, a nekirugaszkodás, a szüntelen felfelé törekvés idejét. Húsz esztendő óta létezik ez a város. Most, a huszadik év közepén a dunaújvárosi építőipari vállalat székházának egyik szobájában ülünk Fazekas Imrével, Kövesdi Károllyal és Tápai Antallal, az egyik legrégibb dunaújvárosi építőbrigád tagjaival. Ez a három ember húsz esztendő óta nem látta a munkakönyvét. Leszerződtek a pentelei építőkhöz egykor — s ott mardtak; a város, amelyet felépítettek azóta új nevet kapott, majd felcserélte a nevét, az idő pillérein azonban mindez nem változtatott sokat. Arról kérdezem az építőket, hogy az elmúlt húsz esztendő alatt milyen építkezéseken dolgoztak, s kérdezem őket mostani életükről. — Emlékezetem szerint — mondja Fazekas Imre — a Bivalyok és a Csontok építésével kezdtük 1951-ben. Azután részt vettünk a Vasmű s az ötemeletes lakóépületek munkáiban, majd a római városrészben felépítettünk 336 lakást. Az építők a B-jelzésű épületeket bivalyoknak, a C-jelzésű épületeket pedig csontoknak nevezték. — Megemlíthetjük még a Ságvári városrészt — vág közbe Kövesdi Károly, — nem tudom elképzelni, hogy az országban még egy ilyen luxus munkásszállás létezik. Nem is kívánkozik el innen az ember. — És az öröm másik fele? a technikumot, esetleg mérnökök lettek. van olyan is, aki a közéletben játszik szerepet. Mi szürkék vagyunk. Olyanok, amilyenek. — Mit jelent ez? A legújabb városnegyed Ásatás az új város falai között az SZTK-rendelőt, a technikum negyedet. — Ott mit építettek? — Valamennyi épületen dolgoztunk. — Ez mit jelent? — Ezerkétszáz lakást. Felépítettük később a szülőotthont, a bisztró épülettömbjét, három hétemeletes toronyházat. Később került sor a 13 osztályos szakközépiskola felépítésére, srácból ugyanis minálunk túltermelés mutatkozott. — Mivel magyarázható ez a „túltermelés ?” — Gondolom, erre egyszerű felelni. Fiatal a város és a lakói is fiatalok. És bírnak a biztos jövő érzetével, ami a gyerek vállalásához okvetlenül szükséges. No, meg a jólét... — Az már a mesterségünkhöz tartozik. Hosszú évek után ennél az épületnél dolgozhattunk régi kedvünk szerint, a hagyományos módon. Ez a ház téglából épült. Aki sohasem dolgozott a szakmában, az nem tudhatja, mit jelent a tégla egy öreg kőművesnek. Tobzódtunk benne, a lelkünket adtuk, fellélegeztünk, igazi pihenés volt. — A munka? — Az. — És most, a munka után, beszéljenek az életükről. — Nekünk valamennyiünknek a város felépítésével egyidőben teljesedett ki az életünk — mondja Tápai Antal. — Munkásemberek maradtunk mostanáig. De Dunaújváros építői közül sokan kiváltak, fölemelkedtek, elvégezték — Nem sokat. Különbségben talán semmit. Ha nem fog velünk kezet valaki, nem tudná megmondani honnan jöttünk, hová megyünk. Csak a tenyerünk keményebb valamivel a megszokottnál. — Más különbség nincsen? — Ügy gondolom, a mi brigádunk az elmúlt húsz esztendőben rangot szerzett magának, örülök, hogy ehhez a brigádhoz tartozom. A kezemnek is örülök. — Mit is mondhatnék a magánéletemről? — kérdez vissza Fazekas Imre. — Emlékszem, a kezdeti időkben megtörtént, hogy a karácsonyt és a szilvesztert is az építkezésen töltöttük. Most másképpen van. Pénteken vége a munkahétnek, egy víkendházat építettem a közeli Szelídi-tónál, nyáron a hét végét mindig ott töltöm, ötvenhat éves vagyok, a sorsom ellen nincs panaszom, szépen keresek, mást magamról nem tudok mondani. — Három gyerekem van — mondja Tápai Antal. — Az első egy olyan épületben dolgozik, amit én is építettem. A második iskolába jár. Annak az iskolának az alapjait is mi ástuk ki a brigádunkkal. A harmadik se mehet máshová. csak olyan helyre, ami az én kezem munkáját őrzi. Minek nevezzem ezt? Ide tartozunk. — Nyugodt szívvel elmondhatom, — szólal meg végül Kövesdi Károly —, az otthonomból semmi sem hiányzik, amire egy munkásembernek szüksége van. Elégedetten élek. Sok kitüntetést kaptunk mi építők itt valamikor, a régi kitüntetéseim egyikével-másikával most a gyerek játszik, el is veszíti, hiszen nem a fém őrzi az ember múltját, hanem az élete. És őrzi a város. Kristóf Attila — Csak így mellékesen? — Természetesnek tartjuk. — Számos középület építésén dolgoztunk — veszi át ismét a szót Fazekas Imre. — Megemlíthetjük köztük a gimnáziumot, az új tanácsházát, annak a második része most épül. Részt vettünk a város üzemeinek, közlekedési és kereskedelmi intézményeinek építésében. — Van-e olyan épület Dunaújvárosban, amihez önöknek semmi köze sincs? — Olyan épület kevés van. A brigádból sokan olyan házban laknak, amit mi építettünk. A város megbecsüli az építőket. Az első utat a mi szakmánkról nevezték el, az Építők nevét viseli, de van itt Kőműves utca és Ács utca is — És, hogy valamit el ne felejtsünk — mondja Tápai Antal —, mi építettük ezt az épületet is, ahol most ülünk, a vállalat székhelyét és munkásszállását. És mekkora örömmel építettük! — Miért volt olyan nagy az öröm? — Elsősorban azért, mert több mint másfél évtized után a vállalat munkásai közül sokan így jutottak először emberhez méltó lakóhelyhez. A barakkok eltűntek, itt megvan minden kényelem, amire szükség lehet, itt élek magam is. Két-, háromágyas szobákban lakunk, Műemlékliáz a régi Dunapenteléről 13
