Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-21 / 6. szám
ARCKÉPEK A MÁBÓL MAGYAR TÁJAK. A diósgyőri vár (Vámos László felvétele) nmnms II. i. Március első két hetében tavaszt szoktunk szagolni. „A nap heve, látod, — a fürge diákot — a rétre kicsalta — a napra kiállt” — skandálgatom fürge diákkorom óta, azaz ötödfél évtizede az Áprily-verset ilyenkor, március első nápjaiban. Nem emlékszem, hogy valaha is félméteres havat láttam volna ilyenkor a kertben, de még ma reggel, március 9-én is evvel ébredtem. Unalmas dolog az időjárásról beszélni, hát még írni. De ez a kényelmesen és hosszan elterpeszkedő tél ráfekszik az ember mellére, eltompítja az agyát, nehéz a családban, a barátok közt, a hivatalban mással kezdeni a beszélgetéseket, mint ezzel a nehezen megfutamodó téllel. Március idusán kisdiák koromban egy szál fehér ingben álltunk fel az iskolaudvaron s a kezünkben szorongattuk a gondos édesanya-adta pulóvert. Az idén fiaim, akarom mondani már fiaimnak is a tanítványai télikabátban mennek majd el a Petőfi szoborhoz. A hosszú télnek csak egy haszna van : meghosszabbította a színházba járó kedvet, és úgy látszik, a színházak is megtáltosodtak. Régen volt olyan lapos és unalmas szezonja a budapesti színházaknak, mint az idén, egy kis friss vért és mozgást leginkább a vidéki bemutatók hoztak: Illyés Gyula A tiszták Pécsett, régi, 1945-ös darabja, a „Malom a Séden” című Veszprémben; Németh László Semmelweisdrámája, „Az írás ördöge” Szegeden, és Budapesten két stúdióelőadás, az egyik a harmincegynéhány éves Csurka István Ki lesz a bálanyá-ja, a másikat egy húszegynéhány éves szerző írta, de családi kapcsolataim miatt nem merem leírni a nevét. Aki ismeri Németh László műveit és művészetét, annak már ez a cím is — Az írás ördöge — elárulja, hogy az író Semmelweis alakjába saját örök problémáit magyarázta bele, sőt a színész egy kicsit Németh László magashomlokú, finom profilú maszkjában játszotta Semmelweist. 2. A legfőbb öröm a Nemzeti Színház új Bánk bánja. A klasszikus darabok, a nemzeti büszkeségek, a kötelező olvasmányok és a színházba járások átka az, hogy a legnagyobb művektől is elveszi a kedvet 12—14 éves korban. A Bánk bánt az elmúlt évtizedekben az ország és a nemzet nehéz óráiban újra meg újra elővettem, de inkább olvasmányként. Petúr és Bánk bán összecsapásaiban két nemzeti felfogás párviadalát láttam és színpadon már azért sem kedveltem, mert Petúrból hangoskodó, vérbeboruló agyú hőzöngőt faragtak, és mellette, vagy vele szemben Bánk bán becsületessége is fénytelenebbé vált ettől. Az új előadásban Both Béla, a rendező, nagyon gondosan, nagyon kritikusan, tehát nagyon nagy szeretettel újra olvasta Bánkot és olyan új előadást teremtett, amelyre nehéz jegyet kapni. A budapesti színházjárók mint kemény, modern, izgalmas művet fedezik fel újra Katona József klasszikus tragédiáját. Both Béla néhány egyszerűnek látszó, de nagy gondolati erőfeszítést kívánó megoldással a darab eddigi homályos, nehezen érthető, más jeleneteket visszamenőleg is fénytelenítő képeit új fényben mutatja be. Megosztja a színpadot és ezért Mikhál bán és Simon bán párbeszéde az első felvonásban nem folyik bele a hátul szilajul táncoló elégedetlenek mulatságába. Bánk és Petúr vitája is új térfogatot kap. Petúrnak tulandonképpen igaza van az új felfogásban: a merániak rothadtak és megrohasztják az országot, de ettől Bánk bán védekező igazsága egy magasabb régióba kerül, és fontosabb igazságot mond ki; az országot meg kell óvni a testvérháborútól. Minden eddigi Bánk-előadás legnehezebb része a dramaturgiailag keveset mondó ötödik felvonás volt. Endre nem volt király, csak szerep. Most, az új rendezés a párbeszédek megfelelő domborításával politikai távlatot ad Endre felismerésének: „Előbb, mintsem magyar hazánk, méltán esett el a királyné.” Ha színikritikát írnék, most ditirambust zengenék Bessenyei Bánk bánjáról, de a Naplóba csak annyit jegyzek fel: a magyar színpadművészet lomnici csúcsára emelkedett. 3. Ezekben a napokban tartotta az Országgyűlés márciusi ülésszakát. Nem a politikai részéről beszélek most, hanem arról az új közelségről, valósággal meghittségről, amellyel a televízió közel hozta a parlamentet, a képviselőket, a minisztereket, az ország vezetőit az emberekhez. Nem tudom, más országban szokta-e a televízió közvetíteni a parlamenti üléseket, emlékezetem szerint hosszú vita volt a parlamentek ősanyjában, a londoniban erről a kérdésről, de nem a televízió mellett döntöttek. Rosszul tették. Azok az emberek, akik átlapozzák az újságban a parlamenti tudósításokat, vagy legfeljebb a címeket olvassák el, most minden nap vacsora előtt besétáltak a Parlament üléstermébe, azazhogy még jobb dolog történt velük: a Parlament ülésterme besétált az ő szobájukba. Nemcsak azt hallották, hogy miképpen terjeszti be a miniszterelnök a kormány beszámolóját, hanem megfigyelhették a kormányfő arcjátékát, tekintetét, egy-egy félmozdulatát, miközben beszélt; de még többet is láttak; a minisztertársak és a tisztelt képviselőtársak arcát, miközben a miniszterelnök, vagy a többi szónok beszélt. Egyszerre két dimenzióban került közel hozzánk az ország politikai élete: a képernyőn a szobánkban, és a politikusok arca kartávolságban, nagyon emberien, olykor kicsit unatkozva, máskor felcsillanó szemmel, bosszankodva vagy új felszólalásra készülődve. Az őszinteség, amely a vitát jellemezte, új dimenzióval gyarapodott, hála a televíziónak. rlunette FILMESZTÉTA RIPORTER: Hogyan lett filmesztéta? BÍRÓ YVETTE: Véletlenül és kényszerből. Ez tulajdonképpen egy másik kérdéshez vezet: hogyan kerültem a jilmhez. Az egyetemen irodalmat és filozófiát tanultam. Irodalomtörténész akartam lenni. Tanítani szerettem volna. Amikor végeztem, az elosztó Bizottság és Bóka László kegyelméből a filmgyárba utaltak dramaturgnak. Nem ismertem és nem is becsültem a filmet. Ez az ötvenes evek eleje volt. Mégis oda kerültem. Eleinte sok belső ellenállással és kétellyel dolgoztam. Azután szerencsém volt, mert a magyar filmgyártásban izgalmas fellendülés kezdődött, amelyben már szívesen vettem részt. A Liliomfi és a Bakaruhában voltak az első filmek, amelyekben dramaturgként dolgoztam. 1957-ben alakult meg a Filmtudományi Intézet. Oda kerültem. Filmesztétikát és filmtörténetet művelni. Ez a feladat érdekelt. Ez tulajdonképpen egy régi vágyammal találkozott, azzal, hogy esztétikai és kritikai munkát végezzek. A Filmtudományi Intézetben munkám közben a filmgyárral való kapcsolatom soha nem szűnt meg. Fábrival, Jancsóvál, Mészáros Mártával dolgoztam és dolgozom a forgatókönyveiken. RIPORTER: Mi a magyar filmgyártásban a dramaturg feladata? BtRÓ YVETTE: Meghatározhatatlan. Minden esetben és minden társulásban — más. Én legfeljebb az általam ismert együttesekről tudok beszélni. Mindenekelőtt azt hiszem, a dramaturg egy utálatos ember a lelkesedök között. Aki elsősorban kritikus és rosszakat mond a jó - nak látszó ötletekre. Tehát valamiféle katalizátor. Szerény segítője a rendezőnek és az írónak. Minden film témája nagy viták közepette alakul ki. Ezekben a vitákban van szerepe, mint a szükségszerű ellenvélemény képviselőjének. A dramaturg, mint tényleges funkció, a világ minden filmgyártásában létezik, annyiban, amennyiben mindenhol többen csinálják a forgatókönyveket. RIPORTER: Mióta szerkeszti a Filmkultúra című lapot? BÍRÓ YVETTE: öt éve. Egy személyes megjegyzést, ha szabad. A lapkészítés talán a legnagyobb örömmel vállalt kötelezettségem. Ta-Biró Yvette Ián azért, mert valami közvetlen hasznát és hatását is érzi az ember. A semmiből indultunk. Magyarországon korábban soha nem volt rendszeresen megjelenő filmelméleti szakfolyóirat. Izgalmas feladat volt kialakítani egy lap stílusát, profilját. Kitapintani egyáltalán azokat az igényeket, amelyeket a magyar filmkultúra támasztott. A lapnak ez az öt éve egybeesett a magyar film fellendülésével. Ha azt nem is állíthatom, hogy a lap igazi elméleti előkészítője lett volna ennek a fejlődésnek, de a törekvések tudatosításában bizonyára volt szerepe. RIPORTER: Milyen igényeket \légít ki a lap? Terjedelme, példányszáma? BlRÖ YVETTE: A lap kéthavonként mintegy 8—9 nyomdai ív terjedelemben jelenik meg. ötszáz példánnyal kezdtük. Számonként emeltük a példányt, a mai több mint 5 ezerig. Es miután semmi remittendánk nincs, a példányszámemelést tovább folytatjuk. A Filmkultúra — szakfolyóirat. De ez nem jelenti, hogy kizárólag a szakmának szól, hanem főleg annak a film iránt érdeklődő, mind nagyobb, elsősorban fiatalokból verbúválódó tábornak, amely a filmben nem csupán szórakozást, hanem társadalmi-művészi érdeklődése kielégülését találja. RIPORTER: A hazai és nemzetközi filmművészet mely irányait támogatja a lap? BÍRÓ YVETTE: A lap természetesen szigorúan elfogult. Nem tagadjuk vonzódásainkat, aminek első jele, hogy érdeklődéséből eleve kizár bizonyos filmfajtákat. A filmgyártások túlnyomó többségét kitevő kommersz, pusztán időtöltésre szánt filmműfajokkal nem foglalkozunk, így maradnak a kisebbséget jelentő, mégis alapvető művek; az elkötelezett felfedező filmek, amelyeket egyetlen kifejező szóval cselekvő alkotásoknak nevezünk. Ez a filmirányzat a világon mindenütt harcban áll a konvencionális, kispolgári ízléssel. Az előbbi irányzatot támogatva ebben a küzdelemben akarunk részt venni. RIPORTER: Van-e a nemzetközi szaksajtóban hasonló törekvésű lap? BtRÓ YVETTE: Természetesen van. A nagy filmgyártó országokban, például Franciaországban, a Szovjetunióban vagy Olaszországban a mienkhez sok tekintetben hasonló jellegű folyóiratok jelennek meg. Amelyeket különben a lap hasábjain rendszeresen figyelemmel kísérünk. RIPORTER: Az új magyar filmen belül léteznek-e iskolák, irányzatok? BtRÓ YVETTE: Azt hiszem, hogy a legfontosabb az új magyar film lényegét meghatározó új magatartás ténye. Ez nézetem szerint közös azokban az alkotókban, akik szakítottak a film hagyományos szemléletével és a filmművészetet, mint az élet alakító, mindig új kérdéseket feltevő önvizsgálatának tekintik. Ez természetesen nem népszerű magatartás, mert nemcsak gondolkodásra, hanem mérlegelésre, sőt döntésre kényszerít. Vagyis bizonyos terheket ró a nézőre. A szabadságot ugyanis csak együtt lehet csinálni. Ezen az alapmagatartáson túl, szerintem, már nem irányzatokról, hanem inkább egyéniségekről beszélhetünk. RIPORTER: Minek tulajdonítja a magyar filmek külföldi sikerét? BÍRÓ YVETTE: Az eredetiségnek. Gondolatilag és formailag újat hoztak ezek a filmek. Nem általános közérzeteket illusztráltak, hanem az elmúlt 25 év legdrámaibb történelmi kérdéseit vetették fel. Sokszor kínzó őszinteséggel. Ezek a filmek megszenvedett igazságokat hordoznak, és ezt megérzi a tőlünk távol levő közönség is. RIPORTER: Köszönöm a figyelmét és az idejét. Salamon Pál A kanadai magyarság körében, főként Winnipegben és Torontóban, jól ismert Izsay Jó/sefné SO. évében elhunyt. Hamvait február 25-én a Rákoskeresztúri temetőben nagy részvét mellett helyezték örök nyugalomra. Képünkön a gyászoló család. Az elhunytat volt kanadai barátai nevében Medgyesi Sándor búcsúztatja (Siket Lajos felvétele) Baróti—Ruffy—Kristóf: HAZAI TÖRTÉNETEK. Kötve, 344 oldal, fotóillusztráciokkal — — — — — — — — Jókai Mór: AZ ÜJ FÖLDESÜK 33* oldal, kötve — — — — — — — Rejtő Jenő: A BOSZORKANYMESTER Fűzve, 21* oldal — — — — — — 21,— Ft. Hegedűs—Kónya: KECSKEÉNEK. (Két és fél évezred drámatörténete), kötve, 406 oldal, illusztrált — — — — — — 31>— Szalai Sándor: GÁRDONYI MŰHELYÉBEN Kötve, 327 oldal — — — — — — — 23,50 Ft Köpeczi Béla: REFORM VAGY FORRADALOM. Fűzve, 133 oldal — — — — 11,— Ft. Hegedűs András: VALTOZO VILÁG. Szociológiai tanulmányok 3. Fűzve, 167 oldal, 60 táblázattal — — — — — 16,— Ft. RÉGI MAGYAR VILÁGJÁRÓK. Fűzve, 336 oldal — — — — — — 12,— Ft. VILÁGIRODALMI LEXIKON I. (A—Cal), kötve, 1160 oldal, Í270 fotóval, 50 ábrával, 16 színes táblával, 6 térképpel 245,— Ft. Az új könyvek megrendelhetők a KULTÜRA Külkereskedelmi Vállalattól (POB. 149., Budapest 62.) vagy külföldi megbÍ70ttaitól 6
