Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-08-20 / 17. szám

A DUNÁRÓL FUJ A SZÉL

%

i nmm

DINAÚJ

A HIDEQH

— A Dunai Vasmű a magyar ipar első teljes vertikalitású kohóműve. S e kohászati komplexum koronája a hideghengermű.

Ezt a két bevezető mondatot Borovszky Ambrustól hallottam, a Dunai Vasmű vezérigazgatójától, aki előzőleg a dunaújvárosi városi tanács végrehajtó bizottságának elnöke volt, még korábban Dunaújváros és a Dunai Vasmű építkezésének kormánybiztosa. Ma általában úgy hívják: a dunai vasember s ez az elnevezés módfelett találó. A vezérigazgató hatalmas termetű, acélszürkére őszült ember, akinek már első találkozásunk alkalmával két jeles tulajdonságát ismertem föl: acélos keménységét és nyugalmát, valamint csöndes gúnyorosságba hajló humorérzékét. Ez utóbbi tulajdonságáról jelen beszélgetésünk hatodik percében ismét tanúságot tett. Megszólalt a telefon, Borovszky fölvette a kagylót, egy percig hallgatott, azután így szólt:

— Kedves barátom, maga tehát nem tudja, hogy pillanatnyilag mi a teendő? Elárulok magának valamit. Erről a munkafolyamatról pontos forgatókönyv készült, maga is megkapta. Nem emlékszik? ... Nézze csak meg az iratszekrényében, a bal felső polcon... Várok ... Ott volt?... Na látja, nem olyan ördöngösség ez. Jónapot.

Aki a vezérigazgatót föltelefonálta, nagyon röstellhette magát, a vezérigazgató pedig fölvonva busa szemöldökeit, gúnyosan mosolygott és ezt mondta:

— Furcsák az emberek. Az, aki az imént telefonált, az az építkezés időszakában, a legnehezebb korszakban jó néhány emlékezetes huszárbravúrt hajtott végre. Most pedig egy jelentéktelen ügyön fennakadt... De maga újságíró és a hideghengerműről akar hallani. Hát, kérem... Az építkezést 1960-ban kezdtük. Befejezésével és fölavatásával a Dunai Vasmű lett az első olyan nehézipari üzem Magyarországon, ahol a koksztól kezdve a finomlemezig minden egy helyen készül. Az eredeti elképzelés fele ekkora üzemről szólt, menet közben azonban módfelett megnőtt az ipar igénye a finom, vékony lemez iránt, így tehát a hideghengermű negyedmillió tonnás kapacitásra épült. A terveket az Iparterv készítette, egymillió egyszázezer légköbmétert építettünk be, az alapterület pedig hetvenezer négyzetméter. Tudja, mekkora terület hetvenezer négyzetméter?

— Nem tudom.

— Akkora mint tíz, nemzetközi szabványnak megfelelő futballpálya egymás mellett. Ez nálunk egyetlen épület.

Iparkodtam elképzelni a budapesti Népstadion zöld gyepszőnyegét megtízszerezve, mint holmi beláthatatlan rétet, de nem ment. Borovszky Ambrus pedig folytatta:

— A gépeket a Szovjetunió szállította. Mindenfajta lemezt tudunk itt gyártani, a két milliméterestől a nullaharmincötösig, ami egyébként a konzervdoboz mérete s ezt az anyagot korábban tőkés importból szereztük be. Konzerviparunk fejlődése kötelezően előírta számunkra, hogy ezt az importot fokozatosan leépítsük, sőt exportálhassunk is finomlemezt. Mi alapanyagban szegény ország vagyunk s egyáltalán nem közömbös számunkra, hogy egy tonna lemezért hatezer vagy tízezer devizaforintot kapunk.

Beszélgetésünkben később még többször előbukkant az a fogalmazás, hogy valamelyik iparág fejlődése kötelezően előírta bizonyos kohászati termékek fokozott előállítását. így alakult ki a hazai kőolajprogram kívánságára a hegesztett spirálcsövek gyártása, a házgyárak kívánságára, a lakásépítési program érdekében a radiátorok és a sajtolt lemezből készült ajtó- és ablakkeretek gyártása.

— Az ajtófélfát tehát önök vasból készítik. Ez a fából vaskarika elmélet gyakorlati megvalósulása?

A vezérigazgató elmosolyodott.

— Ez így van. De fából vaskarikát csinálni majdnem könnyebb, mint az építkezésre öszeverbuvált, jórészt más foglalkozású emberekből egy precíziós üzem gárdáját összeválogatni. A Dunai Vasmű minden üzemrészébe idegenből toboroztuk a munkásokat és műszakiakat, a hideghengermű az első, amelynek minden dolgozója itt nevelődött, már a szerelés időszakában megismerkedett a párossz vasút és a jó hit, a csú nya kis pentelei állomás és szép akaratunk, a riasztóan fekete, sárba ragadt táj, s a tájat átszínező tiszta szándék, mire tanított minket e napok teljesen hiábavaló verítéke (hiszen egy szöget a falba alig tudtunk beverni), de nem hiábavaló lángolása?

A törvényre eskettek fel minket ezek a napok, egy új, szocialista kőtáblára, az értelem és az érzelem ölelkező logikájára és dallamára.

Arra tanították az egyetemi professzort és a kubikost, a hegesztőt és az írót, az orvostanhallgatót és a nyírségi vándormunkást, hogy ez a föld most már valamenvnyiünk közös otthona, közös házatája, egyazon hazája.

Istenem, húsz éve ennek! Aztán mennyi munkát, szépséget és bukást, drámát és megpróbáltatást, megenyhülést és felszárnyalást hoztak még az évek, az elkövetkezők.

A pentelei kis állomás előtt nyitott teherautókra szálltunk és elindultunk megismerni, megérteni, átformálni és meghódítani önmagunkat.

Mindazt, ami az emberben jó és közös.

A Dunáról haragosan, tépetten, néha korbácsolóan. olykor meg ellágyulva fújt a szél, fújt a szél.

Ruffy Péter

Családi síremlék a római Intercisa-ból

(Vámos László felvételei)

A város és a Vasmű a folyó felől

Dunaújváros mindig tovább épül

ezerszeresre nagyított hangyabolyra emlékeztetett.

A jó írók aztán jó cikkeket írtak, a rosszak rosszakat, a közös munka, a közös dal és a közös hit nem változtatta meg senkinek a képességeit, az orvos teljesen hiábavalóan ment le két nap társadalmi munkára téglákat emelgetni, mert egy nap alatt sem tudott elhordani annyit, amennyit egy belevaló ember egyetlen óra alatt, s az építészmérnöknek vagy orvostanhallgatónak is inkább a tervezőintézetben, vagy az egyetemi padsorban lett volna a helye, nem ebben a fekete sárban, a felhők súlyától ránk dőlő ég alatt.

Mire tanítottak mégis ezek a december végi napok, a

Megpendül, megzendül bennem, azután pianóban halkulva el, elúszik a táj felett, belevészve a homokos semmiségbe, A Dunáról fúj a szél futama.

Zengeni kezdenek a hangok, s mögöttük, furcsa violinkulcsaik árnyékában, föltűnni látszanak az emberMinden kopott volt, s minden biztató. Minden fekete volt, s mégis minden piroslóan szép. Ügy látszik, az ember hite nem a fénytől függ, a hit nem a szépség függvénye vagy következménye.

A hit, úgy tűnik, egyedülvaló.

már részben állt: formájukról elnevezve két „Bivalyház”, nyolc „Kocka-ház”, hat „Csont-ház” már fölépült vakolatlan piros tégláival azon a pentelei mezőn, amely előttük állt, hogy befogadja az érkezők dalát, köveibe, jövendő utcáiba olvassza hitüket és megtanítsa, vagy újra megtanítsa őket arra, hogy minden szép a semmiségből, minden nagyság a sárból, minden emberi az emberi szenvedésből, munkából és megpróbáltatásból születik.

Abban az időben minden valamirevaló ember, szervezetten, vagy szervezetlenül, de elment az eljövendő Dunaújvárosba, a Dunai Vasműhöz, önként, szívből, ásót fogni, egy talicskát eltolni, egy riportra való jegyzetet gyűjteni, kalákában téglát hordani, vizet meregetni és a vízzel telt vödröket, láncban, egymás kezébe adni, közösen ebédelni, közösen énekelni, hogy a közös dal és a közös munka megtanítson valamennyiünket valamire.

Mire? — pendül és zendül meg bennem a kérdés, míg fölidézem 1950 decemberének néhány napját, a pentelei kis állomást, a dombokra épült zsúptetős Dunapentelét. amelynek minden második házában építésvezetőség rendezkedett be, s a falun túli síkságot, amely az építőanyagok halmaival, téglahegyeivel, munkagépeivel, nyüzsgő embereivel, folytonos mozgásával fölnagyított,

arcok, leffentyűs sapkák, avas bőrkucsmák, s a sapkák fészkeiből, a kucsmák előudvarából kiugranak a fejek, s a fejeken élesen kirajzolódnak az ajkak, s az ajkak kapui megnyílnak, s a hang megérinti, ellágyítja, azután megreszketteti a levegőt, s ebben a hangban nem a dallam hullámzása van jelen csupán, hanem a hit.

Hit abban, ami van.

Hit abban, ami lesz.

Hit abban az édes dőreségben, de emberszépítő szándékban, hogy mindenhatók vagyunk.

Hit abban a konokságban, hogy leseperjük a síkságokat, s a kiegyengetett földet városokkal hintjük tele, s egykori kukoricaföldek helyén vasműveket építünk, házrengeteget, ételgyárat, mosodákat, kenyérgyárat, s mindenkinek lesz fürdőszobája, s a házakat és lakásokat a vasmű melege fűti majd; hit abban, hogy az ember határtalan, az ember mindenre képes, ha képes küzdeni az életért.

A Dunáról fúj a szél hangjai mellett szálltunk le az ötablakos pentelei kis vasútállomáson.

Semmi sem volt szép, s minden szép volt, ez volt a pillanatban az ellentmondásos és egyedülvaló.

Hogyan lehet egyszerre minden rút és minden szép, minden sivár és minden fölszikrázóan ragyogó: ezt az első lépésben, a sárban, abban a cuppanásban értettem meg, mikor a szárnyvonalon leszálltunk és A Dunáról fúj a szél futama, dallama, hangjai mellett elindultunk a dermedt decemberi tájban a NAGY SEMMI felé.

A Dunáról meg csak fújt a szél.

Fújt a szél.

S mi mindenben hittünk; az építőanyagban, amely kezes báránnyá szelídül tenyerünk alatt; a munkagépekben, amely az embervezérlés irányítása alatt már-már az emberi munka nehezét végzi el; szövetséges társaink, gyengéd barátaink voltak a talajgyaluk, amelyek egyenesre beretválták a talajbuckákat, az árokásók, amelyek jövendő épületek alapjait vetették meg, a talajkiemelők, amelyek őslények félelmetes erejére és alakjára em - lékeztettek. Mindenben hittünk; anyagban, gépben és legfőképpen az emberben, önmagunkban, társainkban, akik Békésből jöttek és Csepelről. palócországból és a nyíri csendből, s jöttek az íróasztal mellől, mert még írók, újságírók, költők is jöttek építeni, maltert keverni, ásót ragadni, ami teljesen hiábavaló volt, mert egy ásót sem tudtunk megragadni, de nem volt pazarlás, s nem volt hiábavaló a hit, hogy eljöttünk az ötablakos pentelei állomásra, s leszállva azt énekeltük: A Dunáról fúj a szél, fúj a szél.

Oly rideg, oly kényelmetlen, oly riasztó volt az utazás azon az 1950-es decemberi hajnalon, mikor Budapesten felszálltunk a pécsi vonatra, Pusztaszabolcson átszálltunk a paksi szárnyvonalra, s a szárnyvonalon az ötablakos, kicsi pentelei vasútállomás előtt leszálltunk és elindultunk a kormos ég alatt, a puszta föld sárszalagjai között, elindultunk iszákkal vállunkon, bőrkucsmával vagy városi kalappal fejünkön, siltes sapkában vagy minden csomag nélkül, csak a jegyzőfüzet lapjaival a zsebünkben — meghódítani... mit is?

Az új várost? Ennek az esztendőnek a decemberében