Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-08-20 / 17. szám

A DUNÁRÓL FUJ A SZÉL % i nmm DINAÚJ A HIDEQH — A Dunai Vasmű a magyar ipar első teljes vertikalitású ko­hóműve. S e kohászati komplexum koronája a hideghengermű. Ezt a két bevezető mondatot Borovszky Ambrustól hallottam, a Dunai Vasmű vezérigazgatójától, aki előzőleg a dunaújvárosi vá­rosi tanács végrehajtó bizottságának elnöke volt, még korábban Dunaújváros és a Dunai Vasmű építkezésének kormánybiztosa. Ma általában úgy hívják: a dunai vasember s ez az elnevezés módfe­lett találó. A vezérigazgató hatalmas termetű, acélszürkére őszült ember, akinek már első találkozásunk alkalmával két jeles tulaj­donságát ismertem föl: acélos keménységét és nyugalmát, vala­mint csöndes gúnyorosságba hajló humorérzékét. Ez utóbbi tulaj­donságáról jelen beszélgetésünk hatodik percében ismét tanúságot tett. Megszólalt a telefon, Borovszky fölvette a kagylót, egy percig hallgatott, azután így szólt: — Kedves barátom, maga tehát nem tudja, hogy pillanatnyilag mi a teendő? Elárulok magának valamit. Erről a munkafolyamatról pontos forgatókönyv készült, maga is megkapta. Nem emlékszik? ... Nézze csak meg az iratszekrényében, a bal felső polcon... Vá­rok ... Ott volt?... Na látja, nem olyan ördöngösség ez. Jónapot. Aki a vezérigazgatót föltelefonálta, nagyon röstellhette magát, a vezérigazgató pedig fölvonva busa szemöldökeit, gúnyosan mosoly­gott és ezt mondta: — Furcsák az emberek. Az, aki az imént telefonált, az az épít­kezés időszakában, a legnehezebb korszakban jó néhány emlékeze­tes huszárbravúrt hajtott végre. Most pedig egy jelentéktelen ügyön fennakadt... De maga újságíró és a hideghengerműről akar halla­ni. Hát, kérem... Az építkezést 1960-ban kezdtük. Befejezésével és fölavatásával a Dunai Vasmű lett az első olyan nehézipari üzem Magyarországon, ahol a koksztól kezdve a finomlemezig minden egy helyen készül. Az eredeti elképzelés fele ekkora üzemről szólt, menet közben azonban módfelett megnőtt az ipar igénye a finom, vékony lemez iránt, így tehát a hideghengermű negyedmillió ton­nás kapacitásra épült. A terveket az Iparterv készítette, egymillió egyszázezer légköbmétert építettünk be, az alapterület pedig het­venezer négyzetméter. Tudja, mekkora terület hetvenezer négy­zetméter? — Nem tudom. — Akkora mint tíz, nemzetközi szabványnak megfelelő futball­­pálya egymás mellett. Ez nálunk egyetlen épület. Iparkodtam elképzelni a budapesti Népstadion zöld gyepszőnye­gét megtízszerezve, mint holmi beláthatatlan rétet, de nem ment. Borovszky Ambrus pedig folytatta: — A gépeket a Szovjetunió szállította. Mindenfajta lemezt tu­dunk itt gyártani, a két milliméterestől a nullaharmincötösig, ami egyébként a konzervdoboz mérete s ezt az anyagot korábban tőkés importból szereztük be. Konzerviparunk fejlődése kötelezően elő­írta számunkra, hogy ezt az importot fokozatosan leépítsük, sőt exportálhassunk is finomlemezt. Mi alapanyagban szegény ország vagyunk s egyáltalán nem közömbös számunkra, hogy egy tonna lemezért hatezer vagy tízezer devizaforintot kapunk. Beszélgetésünkben később még többször előbukkant az a fogal­mazás, hogy valamelyik iparág fejlődése kötelezően előírta bizo­nyos kohászati termékek fokozott előállítását. így alakult ki a hazai kőolajprogram kívánságára a hegesztett spirálcsövek gyártása, a házgyárak kívánságára, a lakásépítési program érdekében a radiá­torok és a sajtolt lemezből készült ajtó- és ablakkeretek gyártása. — Az ajtófélfát tehát önök vasból készítik. Ez a fából vaskarika elmélet gyakorlati megvalósulása? A vezérigazgató elmosolyodott. — Ez így van. De fából vaskarikát csinálni majdnem könnyebb, mint az építkezésre öszeverbuvált, jórészt más foglalkozású embe­rekből egy precíziós üzem gárdáját összeválogatni. A Dunai Vasmű minden üzemrészébe idegenből toboroztuk a munkásokat és mű­szakiakat, a hideghengermű az első, amelynek minden dolgozója itt nevelődött, már a szerelés időszakában megismerkedett a pá­rossz vasút és a jó hit, a csú ­nya kis pentelei állomás és szép akaratunk, a riasztóan fekete, sárba ragadt táj, s a tájat átszínező tiszta szán­dék, mire tanított minket e napok teljesen hiábavaló ve­rítéke (hiszen egy szöget a falba alig tudtunk beverni), de nem hiábavaló lángolása? A törvényre eskettek fel minket ezek a napok, egy új, szocialista kőtáblára, az ér­telem és az érzelem ölelkező logikájára és dallamára. Arra tanították az egyete­mi professzort és a kubikost, a hegesztőt és az írót, az or­vostanhallgatót és a nyírségi vándormunkást, hogy ez a föld most már valamenv­­nyiünk közös otthona, közös házatája, egyazon hazája. Istenem, húsz éve ennek! Aztán mennyi munkát, szép­séget és bukást, drámát és megpróbáltatást, megenyhü­­lést és felszárnyalást hoztak még az évek, az elkövetke­zők. A pentelei kis állomás előtt nyitott teherautókra száll­tunk és elindultunk megis­merni, megérteni, átformál­ni és meghódítani önmagun­kat. Mindazt, ami az emberben jó és közös. A Dunáról haragosan, té­­petten, néha korbácsolóan. olykor meg ellágyulva fújt a szél, fújt a szél. Ruffy Péter Családi síremlék a római Intercisa-ból (Vámos László felvételei) A város és a Vasmű a folyó felől Dunaújváros mindig tovább épül ezerszeresre nagyított han­gyabolyra emlékeztetett. A jó írók aztán jó cikke­ket írtak, a rosszak rossza­kat, a közös munka, a közös dal és a közös hit nem vál­toztatta meg senkinek a ké­pességeit, az orvos teljesen hiábavalóan ment le két nap társadalmi munkára téglá­kat emelgetni, mert egy nap alatt sem tudott elhordani annyit, amennyit egy bele­való ember egyetlen óra alatt, s az építészmérnöknek vagy orvostanhallgatónak is inkább a tervezőintézetben, vagy az egyetemi padsorban lett volna a helye, nem eb­ben a fekete sárban, a fel­hők súlyától ránk dőlő ég alatt. Mire tanítottak mégis ezek a december végi napok, a Megpendül, megzendül ben­nem, azután pianóban hal­kulva el, elúszik a táj felett, belevészve a homokos sem­miségbe, A Dunáról fúj a szél futama. Zengeni kezdenek a han­gok, s mögöttük, furcsa vio­­linkulcsaik árnyékában, föl­tűnni látszanak az ember­Minden kopott volt, s min­den biztató. Minden fekete volt, s mégis minden piros­­lóan szép. Ügy látszik, az ember hite nem a fénytől függ, a hit nem a szépség függvénye vagy következmé­nye. A hit, úgy tűnik, egyedül­­való. már részben állt: formájuk­ról elnevezve két „Bivaly­ház”, nyolc „Kocka-ház”, hat „Csont-ház” már fölépült va­kolatlan piros tégláival azon a pentelei mezőn, amely előttük állt, hogy befogadja az érkezők dalát, köveibe, jövendő utcáiba olvassza hi­tüket és megtanítsa, vagy újra megtanítsa őket arra, hogy minden szép a semmi­ségből, minden nagyság a sárból, minden emberi az emberi szenvedésből, mun­kából és megpróbáltatásból születik. Abban az időben minden valamirevaló ember, szerve­zetten, vagy szervezetlenül, de elment az eljövendő Du­naújvárosba, a Dunai Vas­műhöz, önként, szívből, ásót fogni, egy talicskát eltolni, egy riportra való jegyzetet gyűjteni, kalákában téglát hordani, vizet meregetni és a vízzel telt vödröket, lánc­ban, egymás kezébe adni, kö­zösen ebédelni, közösen éne­kelni, hogy a közös dal és a közös munka megtanítson valamennyiünket valamire. Mire? — pendül és zendül meg bennem a kérdés, míg fölidézem 1950 decemberének néhány napját, a pentelei kis állomást, a dombokra épült zsúptetős Dunapentelét. amelynek minden második házában építésvezetőség ren­dezkedett be, s a falun túli síkságot, amely az építő­anyagok halmaival, téglahe­gyeivel, munkagépeivel, nyüzsgő embereivel, folyto­nos mozgásával fölnagyított, arcok, leffentyűs sapkák, avas bőrkucsmák, s a sap­kák fészkeiből, a kucsmák előudvarából kiugranak a fe­jek, s a fejeken élesen kiraj­zolódnak az ajkak, s az aj­kak kapui megnyílnak, s a hang megérinti, ellágyítja, azután megreszketteti a le­vegőt, s ebben a hangban nem a dallam hullámzása van jelen csupán, hanem a hit. Hit abban, ami van. Hit abban, ami lesz. Hit abban az édes dőreség­ben, de emberszépítő szán­dékban, hogy mindenhatók vagyunk. Hit abban a konokságban, hogy leseperjük a síkságokat, s a kiegyengetett földet vá­rosokkal hintjük tele, s egy­kori kukoricaföldek helyén vasműveket építünk, házren­geteget, ételgyárat, mosodá­kat, kenyérgyárat, s minden­kinek lesz fürdőszobája, s a házakat és lakásokat a vas­mű melege fűti majd; hit abban, hogy az ember határ­talan, az ember mindenre képes, ha képes küzdeni az életért. A Dunáról fúj a szél hang­jai mellett szálltunk le az öt­ablakos pentelei kis vasút­állomáson. Semmi sem volt szép, s minden szép volt, ez volt a pillanatban az ellentmondá­sos és egyedülvaló. Hogyan lehet egyszerre minden rút és minden szép, minden sivár és minden föl­­szikrázóan ragyogó: ezt az első lépésben, a sárban, ab­ban a cuppanásban értettem meg, mikor a szárnyvonalon leszálltunk és A Dunáról fúj a szél futama, dallama, hang­jai mellett elindultunk a dermedt decemberi tájban a NAGY SEMMI felé. A Dunáról meg csak fújt a szél. Fújt a szél. S mi mindenben hittünk; az építőanyagban, amely ke­zes báránnyá szelídül tenye­rünk alatt; a munkagépek­ben, amely az embervezérlés irányítása alatt már-már az emberi munka nehezét végzi el; szövetséges társaink, gyengéd barátaink voltak a talajgyaluk, amelyek egye­nesre beretválták a talajbuc­kákat, az árokásók, amelyek jövendő épületek alapjait vetették meg, a talajkieme­­lők, amelyek őslények félel­metes erejére és alakjára em - lékeztettek. Mindenben hit­tünk; anyagban, gépben és legfőképpen az emberben, önmagunkban, társainkban, akik Békésből jöttek és Cse­pelről. palócországból és a nyíri csendből, s jöttek az íróasztal mellől, mert még írók, újságírók, költők is jöt­tek építeni, maltert keverni, ásót ragadni, ami teljesen hiábavaló volt, mert egy ásót sem tudtunk megragadni, de nem volt pazarlás, s nem volt hiábavaló a hit, hogy eljöt­tünk az ötablakos pentelei állomásra, s leszállva azt énekeltük: A Dunáról fúj a szél, fúj a szél. Oly rideg, oly kényelmet­len, oly riasztó volt az uta­zás azon az 1950-es decem­beri hajnalon, mikor Buda­pesten felszálltunk a pécsi vonatra, Pusztaszabolcson át­szálltunk a paksi szárnyvo­nalra, s a szárnyvonalon az ötablakos, kicsi pentelei vas­útállomás előtt leszálltunk és elindultunk a kormos ég alatt, a puszta föld sársza­lagjai között, elindultunk iszákkal vállunkon, bőrkucs­mával vagy városi kalappal fejünkön, siltes sapkában vagy minden csomag nélkül, csak a jegyzőfüzet lapjaival a zsebünkben — meghódíta­ni... mit is? Az új várost? Ennek az esztendőnek a decemberében

Next

/
Thumbnails
Contents