Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-07-25 / 15. szám
AZ ÖTVÖS lABADUlT ORSIM A KÉT EZRELÉK Somogyi József szobrászművész Somogyi József A csalid című szobra az óbudai kísérleti lakótelepen / ^ mecénásról — A kezdet kezdetén a gyakorló képzőművészek úgy érezték, hogy a meghízó egyfajta irányító és meghatározó szerepet játszik, vagyis eldönti: mi a jó és mi az elvetendő. A módszer a gyakorlatban jelentős változáson ment át. Most a megbízónak inkább afféle bába-szerepe van, a világra segít olyan alkotásokat, amelyekkel esetleg nem ért mindenki egyet, azonnal. Közbevetem példa- és hivatkozásképpen a művész hódmezővásárhelyi kubikosszobrát, amely legalább akkora vihart kavart föl, mint korábban — egy nehézkesebb, elfogultabb korban — a dunaújvárosi martinász szobra. Ma már mindkét alkotás „beépült” környezetébe és a köztudatba, így tehát azt kell mondanunk, hogy a két ezrelék jóvoltából a magyar képzőművészet a korszerű eszmények felé haladhat. — Ebben van valami... Kétségtelen, hogy ma már az egész világon eldőlt a XX. század egyik legviharosabb művészeti forradalma, a figuratív és nonfiguratív irányzat összecsapása. Hogy nálunk is egyértelműen eldőlt volna, azt még nem lehet határozottan állítani, az azonban kétségtelen, hogy az alkotók kísérletező bátorságát nagymértékben táplálja az anyagi biztonság. Az anyagi juttatások különbözősége folytán természetesen támadnak feszültségek, ezek azonban jóindulatú és aktív feszültségek. Divat nálunk időnként egyik vagy másik jeles képzőművészről megállapítani, hogy az illető megrekedt, fejlődésében megállt, képtelen önmagában megújhodni. A két ezrelék jelentősége ebben domborodik ki leginkább és talán ez a meghatározás áll a legközelebb az igazsághoz, hogy a két ezrelékben kifejezésre jutott biztonság módot és alkalmat ad arra, hogy egy-egy nagy tehetségű művész átélje a belső megújhodás vajúdásait. Mert a művészi megújhodás nem következik be egyik napról a másikra, ahhoz többkevesebb idő kell, gyötrelmes tépelődések, kísérletek, formai tapogatózások. Az a művész, aki ezt a kihordási és vajúdási időt megélhetési gondok nélkül vészelheti át, tisztán és sértetlenül érkezhet el a megújhodás robbanásszerű változásához. A gond és a felelősség természetesen rendkívül nagy. Könnyű volt egy Medicinek mecénást játszani, aki saját pénzét költötte műalkotásokra, itt azonban a népvagyonból, az ipari és gazdasági fejlesztésre fordított milliárdokból kell kihasítani azokat az összegeket, amelyeket a kétezrelékes határozat szellemében az új magyar városok és városrészek, üzemek, oktatási és művelődési intézmények műalkotásokkal való díszítésére, végső soron a tízmilliós magyarság ízlésének fejlesztésére fordítanak. Az a jó indulatú bábáskodás, amelyet már említettem, mindenesetre közelít bennünket az eszményi állapothoz, bár nem állíthatom azt, hogy ez az eszményi állapot már holnap bekövetkezik. Számításba kell vennünk, hogy a magyar közízlés meglehetősen konzervatív, hiszen népünk negyed századdal ezelőtt még olyan szellemi viszonyok között élt, amelyek között a hivatalos szervek, az államhatalom eltorlaszolta a modern irányzatok útját. Mintha attól rettegett volna, hogy a modern művészet egyben társadalmi forradalmat is jelent. Gondoljunk az irodalmi pár huzamokra: Ady, József Attila, Radnóti Miklós abban a korban még szinte feketelistán szerepelt, az ifjúságot gondosan óvták attól, hogy költészetük forradalmiságát megismerje. Beszélgetésünk óhatatlanul abba az irányba halad, hogy a mecénás szerepét magára vállaló szocialista társadalom vállalja-e a mecénás irányító és bátorító szerepét? — Említ ettem már, a kétezrelékes határozat leghatékonyabb vonásának tartom, hogy módot nyújt a művészek megújhodására, formai kísérletezésekre, következésképpen bátorító szerepe is van. Ha nem így volna, művészetünk végletesen megrekedne, a fejlődésre semmi lehetőségünk nem lenne. Senki sem kényszeríti fiatal művészeinket arra, hogy konzervatív szellemben alkossanak. Egy tér kitöltésének művészi feladata senkit sem kötelez arra, hogy okvetlenül hagyományos figurális kompozíciót helyezzen el a megadott térben, bár az sem hallgatható el, hogy a legkorszerűbb művek elhelyezése és a közvélemény által való elfogadtatása nem minden esetben könnyű és sima folyamat. Vannak tehetséges művészeink, akik nemzetközi mércével mérve is elérhetik a világ élvonalát. Mindent egybevetve a sorok írója úgy érzi, hogy a kétezrelékes határozat, a kor egyedülálló mecénási intézménye, eddig ismeretlen távlatokat nyit a magyar művészetek világában mind a művészek, mind a műlakotások megbecsülése tekintetében. Az alkotó szobrészművész és egyben a képzőművész szövetség elnöke óvatos bizakodással tekint a jövőbe, egyáltalán nem hallgatva el becsületes megfontolásait. A sorok írója e sorozat anyaggyűjtése érdekében pályatársaival szakadatlanul járja az országot, a felszabadulás negyedszázados jubileumi évében elsősorban azokra a jelekre és jelenségekre fordítva figyelmét, amelyek a történelmi változást a legkülöbözőbb nyelveken kifejezik. Utazásai közben, mint arról a szenvedélyes művészeti érdeklődéssel megáldott fotóriporter felvételei tanúskodnak, mind több régi és új városban, terebélyesedő faluban, ipari üzemben és kultúrházban találkozik azokkal az alkotásokkal, amelyek a kétezrelékes rendeletnek köszönhetik létüket. Az összehasonlítás a közelmúlt és a jelen között kézenfekvő és rendkívül tanulságos. A jelen javára. Baróti Géza Első találkozásunknak semmi köze nem volt a művészetekhez. Egy budapesti atlétikai pályán a 400 méteres síkfutás eredményét hirdették. Fekete hajú fiú állt a győzelmi emelvényen. Mosolyában volt valami szokatlan könnyű elrévedés, mintha ez a győzelem számára nem is lenne túlságosan fontos, vagy csak egy kedves játék befejező aktusát jelentené. A kívülállók mosolya volt ez. Jelentéktelen emlék; most mégis fölrémlik bennem, úgy érzem, óhatatlanul hozzátartozik a képhez, amely Nagy József ötvösművészt megközelítő pontossággal ábrázolhatja. A sport és a művészet értéke, szeretete együtt modern emberfajtát jellemez, habár antik, görög ideál, a „testi-lelki derékség” óhaját fejezi ki. Nagy József ifjú korában kitűnő atléta volt, ez a tény érdeklődési körének sokrétűségére utal, soha egy pillanatig sem hasonlított a szakállas, önmagában gyötrődő, saját hivatásának körén túl idegenül bolyongó művész típusához. A másik emlék nyári vízpartot idéz. Horgásztunk, és ón elképedve láttam, hogy az ötvös minden horogra került halfajtában hosszasan gyönyörködik, ellágyulva szemléli a pikkelyek, színek és formák különös ritmusát. A vízi világ szép teremtményei számára egészen mást jelentettek, mint számomra, a tekintete mohó volt, a látvánnyal nem tudott betelni. Később egy kiállításon találkoztam ezekkel a halakkal. Különös, leegyszerűsített formák számtalan változata bukkant elém, összegyűjtve, sugározva mindazt a jellegzetes szépséget, amelyet e pikkelyes, sima fénylő testek a természet közelségében őriznek. A fém, az égetett cserép, az üveg valósága volt ez, már nem a vízi valóság. Nagy József ötvösművész Olykor illő eltűnődni azon, hogy ez vagy az az ember miért pontosan azt a munkát, hivatást választotta, amelyet művel? Nagy József esetében a magyarázat talán a távoli gyermekkor mélyén rejtőzik, a vonzódás a „mívesség” felé régen kezdődött. — Az apám Kiskunhalason órásmester — mondja. — És ennek a mesterségnek tagadhatatlanul köze van a mívességhez. A pontos, gondos, aprólékos munka, a tárgyak és formák szeretete kötődik hozzá. Mindezt gyermekkoromban magam előtt láttam, és úgy vélem, bizonyos értelemben meghatározta az érdeklődésemet. Persze a művészetben az érdeklődés csak a tehetséggel együtt számit, s a „mívesség”, az anyaggal való bánásmód tökéletes ismerete még nem jelenti a tehetség kibontakozását. — A főiskolán Borsos Miklós volt a mesterem. Az ő művészete és emberi közelsége talán döntően befolyásolta azt, hogy a későbbiek során merre indulok. Korunkban az ötvösművészetnek sokféle területe van, apró fémtárgyak, ékszerele megmunkálásán át egészen a monumentális fémplasztikáig. Ügy mondhatnám, az ifjúi kor lehetősége vagy kötelessége kitapasztalni, megismerni mindezt, hiszen a járható út bonyolult és tekervényes, s mindenki a saját útját akarja járni. Nagy József esetében ez az út különösképpen szerteágazó volt. Nemcsak fémmel, de agyaggal, üveggel is dolgozott, végül így sokféleképpen Nagy József müve: oszlopborítás a kecskeméti zeneiskolában (Vámos László felvételei) kipróbálva önmagát, eljutott önmagához. — Hosszú ideig az Iparművészeti Főiskolán tanítottam. Pontosan 1959-től 67-ig. Az az időszak a tanítással járó sokféle kötelezettség miatt bizonyos értelemben elzárt saját dolgaimtól. így a készülődés idejének nevezhetném. Rengeteg dologgal foglalkoztam, sok mindent megismertem, sok tapasztalatot elraktároztam, de elképzeléseimet véghez vinni, anyagba rögzíteni nem maradt elég erőm. — Miért volt mégis szükség erre a nyolc esztendőre? — Semmiképpen sem tekinthetem elveszett időnek. Szerettem tanítani. És túl ezen más meggondolások is számítottak. A főiskola elvégzése után az ember jószerint üres kézzel áll a világban, nem volt műhelyem, nem voltak megrendeléseim, sem tapasztalataim, és hiába, ha egy művész nagy munkát, komoly megrendelést akar, előbb bizonyítania kell. Mecénás nélkül képzőművészet sohasem létezett. Más fiatalok első lépéseiket az „ötvös stúdióban” tették meg, én a főiskolán maradtam. — Mi az az ötvös stúdió? — A képzőművészet valamennyi ágában a főiskolát végzett fiataloknak úgynevezett stúdiók biztosítanak lehetőséget az alkotásra. Amíg valakinek saját műhelye, műterme nincs, addig ott dolgozik. Az indulás csöppet sem könnyű. Mint mecénás, az állam is tudni akarja, természetesen, hogy mire költi a pénzét. Ahogy mondtam, mindenek előtt bizonyítani kell. — Nehéz bizonyítani? — Voltak olyan időszakok — nem a közelmúltra gondolok —, amikor a legtehetségesebb fiatalnak is foggalkörömmel meg kellett küzdenie, hogy e bizonyosság jelzéseit az árra illetékesek, az abban ítélkezők tudomásul vegyék. Ez a helykeresés a nap alatt olykor a létező előítéletek, olykpr egyes művészcsoportok kirekesztő tevékenysége miatt nehéz küzdelemmé vált. — Miféle előítéletekre gondol? — Valamikor egy képzőművész, ha „modernnek” számítódott, bizonyos értelemben hosszabb vagy rövidebb időre a nagy állami megrendelésekből megbízatásokból, pályázatokból kirekedt. Kivételes esetek előfordultak, de legtöbbször az újra törekvést kétkedés fogadta. Ugyanis egyes művek elbírálásában nem mindig hozzáértő emberek vettek részt, s a hozzá nem értők rendkívül megbecsülik az ismertet, a hagyományosat. Ez esetben biztosabb az ítéletük. Képzőművészeti életünkben az elmúlt időkben sok minden a helyére került. Egyre többet számít a tehetség, a szándék, egyre kevesebbet a rutin, az óvatos latolgatás. A pályázatok sorsa felett döntő zsűrik is ebben a szellemben ítélkeznek. — Milyen nagy munkákon dolgozott a közelmúltban? — A pécsi 400 ágyas klinika épületére egy 18 négyzetméteres lemezborítást terveztem. A kompozíció szellemében a gyógyítás és a kutatás lényegét igyekszik kifejezni. A Magyar Rádió épületében áll az a plasztikus, fém-üveg térelválasztó rács, amit néhány évvel ezelőtt készítettem. Most fejeztem be a kecskeméti Kodály Zoltán Zeneiskola számára egy 20 négyzetméteres lemezdomborítási munkát. A kompozíció az előcsarnok tartópillérét díszíti. A kétezrelékes alapból én a magam részéről szépen részesültem. így nyílott lehetőségem arra, hogy mindazt, amit a magam formanyelvén el kívánok mondani, elmondhassam. A munkám nem maradhat saját ügyem. Kristóf Attila 23
