Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-13 / 12. szám
Ella Budapesten Másodszor vendégszerepeit Budapesten Ella Fitzgerald, a jazz királynője. Másodszor tapsolt, nevetett, sirt a közönség gyönyörű dalai hallatán, és kiáltotta örömmámorban, mint bárhol a világon: bravó, Ella! Bemutatni? Fölösleges, hiszen mindenki ismeri. Hadd beszéljenek hát a szó helyett sokatmondóan a képek, a budapesti vendégszereplés képei. (Vámos László (elv.) o o * A ON A / AU HAL J> Két szíves olvasóm tengerentúlról érkezett levelére a válasszal már jó régen adós vagyok. Igaz, hogy érkezésükkor nem voltam idehaza, ahol soká vártak reám a levelek (amit nem mentségként mondok, csak magyarázatul). Jobb későn, mint soha; s tán bocsánatot is nyerek, ha érdemben próbálok válaszolni most — s nyilvánosan, amint megkívánja a dolog természete s távlata. A választ voltaképp nem is én adom, hisz’ e válasz inkább csak hiradás a levélíróimat érdeklő dolgok új és helyes hazai optikájáról, amelyről azt hiszem, hogy mindkettejüket megörvendezteti. New Yorkból Scholz János egyetemi tanár szól hozzá igen megtisztelőén ahhoz, amit nemrégiben e hasábokon Molnár Ferencről, s A Pál utcai fiúkról Írtam. „Magam is ifjúkori emlékeim legbecsesebb kincsei közé számítom e remekművet” — olvasom a levélben. Alább meg ezt: „Ami viszont az ön soraiból átszáll reánk, a mai világ magyar embereire, valahogyan megmagyarázta nekem azt a misztériumot, amelyet fiatalkoromban a sorok között csak sejtettem, de nemigen értettem meg, a könyv alapeszméjét: honfiúi szeretet és szabadság, áldozatkészség és végeredményben béke.” A kaliforniai Palm Springsből a másik levél, Paul Barkeré azért jutalmaz meg, amivel Ignotus centenáriumát méltattam e hasábokon, s emlegeti emellett ő is Molnárt s másokat, kikről szót ejtettem itt. Okát is adja, hogy miért: „Én olyan korban nőttem fel és iskoláztam, amikor Pintér Jenő irodalomkönyvében Ady még .dekadens költő’ volt, a Nyugat folyóiratról említés sem történt, s Pékár Gyula mint kitűnő színműíró szerepelt. Amikor közgazdasági órán a francia enci'klopédistákhoz érkeztünk, kiváló tanárunk így szólt: .Büdös kommunista gazemberek, kitépni’. A mai fiatalságnak fogalma sincs arról, hogy előlünk a Horthy-rendszerben jóformán elzárták irodalmunk gyöngyeit, helyettük pedig Herczeg Ferenc kötelező olvasmány volt.” A soroknak tehát, melyek irodalmunk egyszázadi nagyjait méltatták e lapban, azért tulajdonit jelentőséget, mert „rávilágítanak a múlt harcaira és egyben biztatást adnak a jövőre, bemutatva annak előkészítőit”. Mekkora távlatot mér fel ez a két levél megint! S milyen messzi kellett mennie, odakünn mily nagy időt eltöltenie a két levélírónak, míg hazapillantva végre olyan országra eshetett tekintete, amelyben remekművek és remekírók teljes és helyes szemlélete általánosan érvényesül, a szellem értékrendje a maga folyamatosságában hivatalosan is helyreáll! Persze, hogy örvendezve írnak, s a mi örömünk nagyobb: hogy örömünk közös. (Sok szép szavukért köszönet1 De címzésük téves: az országot illetik.) Kortársaim lehetnek a levélírók, ugyanazt az időt éltük idehaza át. Ezért is olvasom rábólogatva az idézeteket, néhai tanerők szívtépő <bődületeit. Dühöngve még utólag is, mert ilyen a világon, tőlünk keletre és nyugatra, már akkor sem volt. De immár mosolyogva is, mert hisz’ annál világosabb, hogy pusztulása minden volt, csak nem véletlen. Hogy’ is képzelhette fennmaradását az olyan polgári rendszer, amelynek tüneményes butasága saját nagy őseit, a polgári világrendet megalapozó enciklopédistákat kommunistázta le? Mit irányzott elő éltető dinamika gyanánt az a tanterv, amelynek Ady Endre volt dekadens? S milyen jövőt ígért magának az az ízlés, amelynek Pékár Gyula író volt, nem pedig téma, keserű s pompás szatírákhoz, nézetkülönbség nélkül Bródy Sándortól Gábor Andoron át Szabó Dezsőig? Csak Pintér és Herczeg esete szomorú. Herczeg Ferenc ugyanis író volt, Pintér Jenő pedig tudós, kétségkívül. Irodalomtudós, aki tudván vétkezett. S nem esett volna bűnbe, ha annak az évnek augusztusában, amelynek februárjában még ő állította össze a Nyugat Ady-emlékszámában a költő bibliográfiáját, nem kerekedik felül az ellenforradalom. Megélt volna ő akkor abból is, hogy a forradalmi szellem offenzívája idején az Ady Endre sleppjéhez tartozott: megélt volna — „Pintér Jenőnek és az én szerelmetes tanár-barátaimnak" — egyetlen Ady-vers közismert dedikációjából is. így azonban épp azt kellett feledtetnie: hogy főigazgató, hogy profeszszor, hogy akadémikus legyen. Közben mindvégig tudta, mi az igazság és mi az irodalom — és mindvégig ellene cselekedett. Ezért lett a gömbölyű, sima külső alatt egyetlen rejtett ideggörcs Pintér Jenő, az ember; s mivel a jellem torzulásába a mű is beletorzul, ezért lett félsarlatán Pintér Jenő, a tudós, ezért lett értékes, jól összehordott, precíz adatok és gonosz célzatok, hamis ítéletek borzasztó elegyévé nagy irodalomtörténete. Herczeg Ferenc pedig író volt — ha persze nem is „a legnagyobb élő magyar író”, ahogy országosan előírta tanterv, tanmenet és tanerő. Éltek még kortársai, Bródy és Gárdonyi, éltek a nála alig fiatalabbak, Móricz, Krúdy, Molnár, Szomory, Karinthy, Bíró, Móra, Tersánszky, hogy ne is soroljam a többit, halhatatlanok olyan névsorát, melynek minden nevéről 6 maga is, Herczeg Ferenc is tudta, hogy halhatatlan, hogy e minőségre őnála több kilátása van. Ö ne tudta volna, hogy az Erdély, a Móricz-trilógia különb elbeszélői mű, mint a Pogányok, amely pedig csakugyan derekas regény? Hogy A dada, hogy A bor, meg a Liliom, hogy a klasszikus Bródy-, Gárdonyi- ék Molnár-darab A Gyurkovicslányokat s A kék rókát okvetlen túléli majd? Hogy a Tájfun, vagy Lengyel Menyhért másik színműve, a Sancho Pansa királysága lgazabb történelmi példázat s költőibb is, mint az Ocskay brigadéros, az Árva László király, vagy pláne A hid? Hogy — megmaradván a történelemnél — a Szomory II. Lajos királya hatalmasabb dráma és látomáséban nemesebb, mint akár a Bizánc, amely dráma pedig a talpán csakugyan? Hogy Szindbád és Kakuk Marci erősebb fickó, mint egy Gyurkovics-fiú, s hogy a dolovai nábob lányát a Bródy tanítónője, a Molnár Julikája, a Kosztolányi Édes Annája, ha szegényebb is, túléli, majd? S az ő összes ennivaló huszártisztjeit szegény Kaál Samu, a Bródy felakasztott tisztiszolgája, meg Bíró Lajos csendőre, a testvéreire rávadított fiatal paraszt? Hogy a Szép Ernő Lila ákáca mellől az ő Balatoni regéje lezörög, mint a papiros? Ö ne tudta volna — ott legbelül, ahol az író önmagát nem csalhatja meg —, hogy Karinthy szatírája mögül hová búvik a Huszti Huszt? S hogy a Móricz-féle Egyszer jóllakni, a Bródy-féle Erzsébet dajka, a Molnár féle Széntolvajok, a Szabó Dezső-féle Tanárok, a Heltai-féle Tündérlaki lányok, a Balázs Béla Logodi utcai története konstrukcióban is (hogy másról szó se essék) mennyivel tartósabb, mint a legjobb Herczeg-novella, a Jancsi mamája című? Nem kell irigyelni Herczeg Ferencet azért, amivel ő — mivel csakugyan író volt — a „legnagyobb élő magyar író” hamis titulusáért saját írói lelkiismeretének színe előtt megpróbált helyt állani. A maradandóság kilátását feláldozta azon az oltáron,, melyre őt állította bálványnak egy veszendő és valóban dekadens úri hatalom, egyetlen talentumként. S most mindabból, ami erre ráment, nekünk kell azt is kiválogatni végül, azt a néhány nemes szilánkot, amit elherdálni még neki sem sikerült. Ahogy a Pintér Jenő irodalomtörténetéből is azt, ami szoros, megbízható irodalomkrónika. Járja újabban egy kifejezés, amelyet derűre-borúra használnak, s amelyet nem szeretek, eddig mindig el is kerültem, mert hierarchikus képzetű. valami protokolláris pedantéria peckessége van rajta, suta kis f'-.„esség, bölcsek kövének személyi birtoklását negélyző szuverén, dőre kis igény (mely ennélfogva szinte mindannyiszor olcsó kényelemre, gondolati restségre is csábít). Népszerű lett, mert szimplifikál s ebben látványosan képszerű. „Helyére tenni" valamit. Mintha mindennek megvolna a helye, az egyszeri és kánoni és kijelölt. Most, ez egyszer, hadd használom mégis. Mert némely dolgok helye — a fontosabbaké — mégis sejthető. S igyekeznünk is kell, hogy odakerüljenek. Nem tudom, felfigyeltek-e rá külföldön is mindenütt: ennek a megközelítő, szerény, de fontos helyretevésnek minálunk nagyszabású kísérlete is folyik. Lexikonjainkra gondolok, a pár éve keletkezőkre, legújabban a nagy világirodalmira. Mindenik kritizálható — de gondolják csak meg: ilyesmibe akkor fog bele, enciklopédikus rendszerezésekre akkor vállalkozik társadalom, amikor gondolatvilágában a maga rendje szilárdan elhelyezkedett, amikor új valóságában biztonságosan, szellemileg is végleg berendezkedik. Végleg: korántsem a gondolatok holmi dogmatikus lezártsága, de mindenesetre irányuk helyesnek felismert perspektívája szerint. Rajtunk múlik, hogy ezt ehhez méltón csináljuk: megpróbált lélekkel, okosan. Ügy kell gazdálkodnunk, hogy most már végleg a magunkéval bánunk: nem herdálhatunk. Eljött a számbavétel ideje, az eddiginél világosabb a cél: hogy mit és hogyan kell átadnunk utódainknak egy nemzet birtokállományaként. Csalatkozhatatlan irodalmi pápák, márványképű akadémiai elnökök köztünk nincsenek; örökségükből elmúltak végre pózaik is. Nekik minden a helyén volt, mozdíthatatlanul. A rossz helyén. S hogy mi máris a jó helyére teszünk-e mindent? Nagyralátás volna minden feltétlen bizonyosság. De nem az óhaj, a munka, a jogos remény. Abban bízunk, hogy a helyéhez — ahhoz a bizonyos egyetlenegyhez, amely mégis nyilván megvan valahol, s arrafelé, amerre mi sejtjük — minden legalábbis közelebb kerül. Hisz’ nem is sejtés ez csupán: tudni véljük, költőink az irányt mutatták, Adyt idézte a tengerentúli levél. Idézzem hát Byront: az iránytű tudja, hogy van pólus. Nyilasi Tibor Kanadában éld szobrászművész műtermében Kodály Zoltán portréján dolgozik (Mr. Barry Coomber telv.) SE5H52SSSE5E5S5E5E5ESS5 cAz Opimlum bmMiwl Még tart a színházi szezon, de az Operaház — mintha az év végi mérleget készülne megvonni — sajtóértekezletet tartott. Lukács Miklós igazgató szavaiból azonban csakhamar kitűnt: a tájékoztatás sokkal inkább előre mutat, mint visszafelé, nem annyira a múltat, mint a jövőt érinti. A bejelentések egy része a pesti operalátogatók számára fontos, de voltak olyan közlések is, amelyek nemzetközi viszonylatban érdekesek, örvendetes újdonságként vezeti be Operaházunk, hogy azok a világsztárok, akiket a múltban csak három-négyszeresen felemelt helyárakkal hallhatott a közönség — mint Ania Silja, Mario del Monaco, Nicolai Gedda, Renata Scotto, Giacomo Aragall —, bérleti előadásokon is fellépnek, nagyszerű produkcióikat a bérletesek is „megkapják”, felülfizetés nélkül. „Ez így igazságos és demokratikus — mondta az Operaház igazgatója —, hiszen a bérletesek a mi törzsközönségünk.” Az Operaház épről évre kétféle, egyformán jelentős elkötelezettséget vállal: hogy felújítja a klasszikus műveket, s hogy magyar zeneszerzők alkotásainak ősbemutatóit teszi lehetővé. A jövő szezon izgalmas bemutatója Az ember tragédiája lesz Ránki György zenéjével. Az Operaház társulata a jövő évadban is több külföldi meghívásnak tesz olonpt sssEsasHsasHSEsasasasÉS Húsz éves a Ferihegyi repülőtér Húsz éve, 1950. májusában kezdte meg működését a Ferihegyi repülőtér, Közép-Európa akkor legmodernebb légikikötője. 1969-ben 750 ezer utas fordult meg a repülőtéren. A MALÉV korszerű gázturbinás és sugárhajtású gépei 1970- ben már 28 ország 34 városába repülnek. Az évente 20—23 százalékkal növekvő forgalom „kinőtte” a repülőterei, azért további fejlesztése vált szükségessé. A több mint kétmilliárd forintos fejlesztési terv első ütemében bővítik a forgalmi épületet, megépítik a Roosevelt téri új MALÉV - székházat és 460 személyes szállodát. A távolabbi tervek között új forgalmi épület és leszállópálya építése szerepel.
