Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-13 / 12. szám
Koppány úr véres testét, parancs szerint, négyfelé vágták, szertehordták, a kapukra szegezték, és az országban nagy csend lett mindenfelé. István úr a fejedelem, és ez ellen pisszenni se mert senki. Hanem arra alá, a Tiszán túl, Marosvárott, Erdőelvén, a sátrakban és favárakban voltak, akik a lócán csendben megültek, magukban azonban azt gondolták: — Pannóniában parádézzon csak a kende, de ide, alá, jobb, ha nem jön. Koppány úrral, mit végzett, ő dolga, családi ügy. Nekünk szavunk se hozzá, ha neki se lesz a mi dolgunkhoz. István úrnak pedig, úgy tetszett, egyelőre nem is volt más mondandója, mint amennyit a legyőzött csonka tagjai hirdettek a kapuk fölött. Amit meg gondolnak... hát hadd gondolják. A győzelem után a sereg és a kísészolgálatára. A grófot a hercegére, a herceget a királyéra, a népet, akár szabad, akár szolga, valamennyiükére. A király pedig csak Istennek felel, mert tőle kapta á hatalmát. Mármost magad döntsd el, mikor vagy biztosabb úr a házadban: ha fél pogány, fél keresztény pásztornépek, nyughatatlan kóbor kalandorok lócán ülő fejedelme vagy, s nem akkor-e, ha veszteg megülő nép, alázatos urak fényes udvarában felkent királyként trónolsz? — Jól van — felelte István. — Majd gondolkodom felette, amint kívánod. Mivel nem oly egyszerű dolog az, mint te, gondolod. Kitől legyek én király? Magamtól? Annak aligha lenne több foganatja, mint ha maradok az, aki most vagyok. Mástól? A német császártól? A római püspöktől? Azok adnának nekem koronát bizonyosan, ten-I. István és Adalbert püspök a Madonnával az esztergomi, III. Béla király korabeli dóm főkapujának márványberakásos domborművén, az 1190-es évekből rét többi tagja felmentek a régi hadi úton Fehérvárra, hogy a fejedelem ott törvényt tegyen. Amit Wencellinnek ígért, tüstént megtartotta: néki adta Ják földjét, hogy ezentúl magvát onnan származtassa. A Jákká lett wasserburgi pedig hitet tett, hogy kőmonostorral, s majd egyházzal is a jáki dombon, emlékezik meg e napról. Az elkobzott birtokok javát István megtartotta magának, miután jó részt kanyarított belőlük Szent Márton Pannonhalmán alapított monostora számára. Mártonhoz fohászkodott a had indultakor segítségért, méltó volt hát, hogy a győzelmet meghálálja néki. Elrendelte, hogy a legyőzött tartományában lakó minden nép Szent Márton monostorának gyermekeiből, gabonájából és barmaiból örökre tizedet adjon. A fejedelmi rendelkezéseket, szokás szerint, mindenki füle hallatára, ünnepélyesen kihirdették, s Aszkerik apát, hódolva megköszönte. Hanem, amikor az ünneplő közönség eloszlott, az apát bement a fejedelemhez — kiváltsága volt a szabad bejárás és valami szokatlan furcsát mondott: — Oly nagy uram a te ajándékod szegény rendünknek, hogy az könnyen irigységet kelthet a gonoszok között. Mivel védekezzünk ml akkor ellenükben? — Én dolgom megvédeni benneteket — felelte István. — Az ember halandó, Isten azonban örökéletű — replikázott a barát. — Ne temess még engem, Aszkerik! — Csak szerénységre intelek, uram. Porszemek vagyunk mi az ö trónusa előtt. — Ha én nem tudtam, felelj a kérdésedre magad. — Te mondtad uram. Királyok kegyúri joga, hogy Krisztus szegény szolgáit istápolják. S a királyok, bölcsen, ha alapítanak, ha ajándékoznak, írásban teszik azt. Oklevelet adnak, kezük jegyével, gyűrűjük pecsétjével. — S azt hiszed, te barát, hogy az a pergamendarab, jobban megvéd, mint a kegyúr erős keze? — A pergamenen a pecsét és kézjegy ugyanaz, mint a kéz maga. S akkor is megmarad, amikor már a kéz, isten rendeléséből, a sírban elporladott. — No jó — mondta István, és hallgatott egy sort. Aztán, amikor az apát már nem is várta, folytatta: — Csak az a baj, Aszkerik apáit, hogy én nem vagyok király. Magyarok fejedelme vagyok, ősi szokás és rend szerint, nem pedig királyuk, a német és római rend szerint. — Rajtad múlik, hogy azzá legyél. Ha kívánod, király leszel. — Ha kívánom. De miért kívánjam? Nagyobb lesz-e általa a hatalmam? Több-e a jogom? Erősebb a fegyverem? — Erre én nem tudok válaszolni neked, fiam. De egyet gondolj meg. A barbároknak fejedelmeik vannak, törzsfőnökeik, a keresztény népeknek pedig hercegeik, grófjaik, királyaik, kiket Isten szigorú rendben rendelt egymás nének királynak szívesen, csak az a kérdés, mi áron? Annak a sornak, amit te előszámláltál, hibás a vége. A király és az Isten ... — Isten és a király — vetette közbe Aszkerik. — Igaz, igaz. Isten és a király közé még valaki mindenképpen odaférkőzik. Aki a koronát adja. Akár császár, akár püspök. Keresztény országnak keresztény királya legyen, mondod, s úgy hangzik, nagyon jól mondod. Be ez az ország még nem keresztény, s ki tudja, mikor lesz egészen azzá. Inkább vagyok közöttük, pogányák között keresztény fejedelem, a magam ura, s fölöttük is egyetlen úr, mint felkent király, aki járomba hajtotta a fejét. — Isten járma dicsőség. — De a császáré nem. S ha ő hozza el nekem Isten jármát, ezen a jogon nem teszi-e holnap a magáét az én nyakamba? Hiszen magam is azt készülök tenni: isten jármát akasztani a pogány magyarok nyakába, hogy az alatt nekem engedelmeskedjenek. A magam főztét egyem meg, apát úr? — Az a te jármod — felelte szelíden, de makacsul az apát — engedelmesebb jószággá teszi a népedet, ha az Űr küldöttjeként trónolsz felettük, s nem fejedelemként. Ahhoz pedig, hogy miként szerzed koronádat, én hozzászólni nehezen tudok, mivel Pannonhalmának kőfalai közül, ha dombon áll is, fél oly messzire sem láthatni, mint a fejedelmi szállásról. Én nem tudom, ki, hol, mekkora úr, mit tehet, és mit nem tehet. Én csak egyet tudok. Ez a te néped száz esztendővel ezelőtt nagy kurjongatósok között benyargalt az alföldi síkságokra, meg a pannon dombok közé, s most már innen se té, se tova. Mögötte a kaput becsukták, előtte a sorompót leeresztették. A lengyel fejedelem mór küldött követséget a római kúriához koronáért, a cseh fejedelem is hasonlón van; még megeshet, hogy az erdélyi Gyula, ki szintén keresztény, előbb kér magának Bizáncban... A bolgár kagán Ajtony úrral parolázik, s Marosvár ide nem oly messze esik... Ellenben a német császár? A fejedelemasszony által édes egy rokonod uram... Ha mindazt észbe veszi, amit előhoztam, s még, amit lehetséges, vajon nem néki lenne nagyobb szüksége, hogy a sokféle érdekből éppen a tiéd érvényesüljön? Még annak az árán is, hogy Isten és a király közé ezúttal nem szorul harmadik szeme a láncnak. Egy büdös pogányt által vertél, tetemét szétszabdaltad, jól tetted. Vezér már vagy. De uralkodó még nem. Elhallgatott és István se válaszolt. Az apát végül nem tudta, menjen-e, maradjon még... Végül István felocsúdott, s felelet nélkül elbocsátotta. A kérdések úgy maradtak köztük, mint az árnyék: látszott is, ami mögöttük van, meg nem is. Aztán a pitvarból István hirtelen visszahívatta az apátot: — A levelet, mindarról, amit a monostor kapott, írasd meg, s majd pecsétet teszek rá — mondotta. (Folytatása következik.) Félév a tengeren túl Záray Márta és Vámosi János útinaplója Záray Márta és Vámosi János, a közismert és közkedvelt táncdalénekes házaspár fél esztendőt töltött a tengeren túl, szerepelt az Egyesült Államokban és Kanadában élő magyarok előtt. Élményeik olyan elevenek voltak még, hogy szinte naplószerű pontossággal idézték fel az eseményeket, s természetesen olyan közösek, hogy — szokásuk szernt — „duett”-ben adták elő, vagyis együtt, egymás szavába vágva, egymást kiegészítve mondták el a hat hónap történetét, amint következik. 1969. október 29. Indulás Amsterdamon keresztül KLM gépen New Yorkba, menedzserük, Petri László meghívására. November 1-én Kazal Lászlóval és Balogh Erzsivel — a másik népszerű művészházaspárral — fellépés a New York-i Richmond Scool nagytermében. Telt ház. Kétórás nonstop műsort állítottunk össze. Hatvan számot adunk. Az ismert dallal kezdjük: „Velünk találkozni kellett" ... és így fejezzük be: „Nekünk találkozni kell még” ... Erre a sorra fergeteges taps a válasz. A következő állomás: Cleveland. Előadásunk iránt nagy az érdeklődés. Hudák Ernő barátunk meghív vacsorára egy felhőkarcoló 46-ik emeleti éttermébe. Szappanos Ferenc vasárnapi magyar rádióadása számára interjút készít velünk. Ismét New York. A magyar származású színésznő, Kardos Magda éttermébe, az Emkébe köt szerződésünk három hétre. Minden este felépünk. Az Emkében remek a konyha, magyar gulyás és magyar presszókávé. Az utcán pedig olykor megállítanak minket s azt mondják: „Nézd csak, ez a Záray, meg a Vámosi". Talán sehol nem lehet az ilyen fölismerés, megszólítás döbbenetesebb, s egyben jólesőbb, mint New York bábeli kavargásában. És a váratlan meleg emberi mozzanatok mellett a városmonstrum művészi élményeket is tartogat. Hallhatjuk a ...szakma” legjobbjait: Petula Clarkot, Lyonéi Hamptont, Engelbert Humperdincket.^És látjuk napjaink legragyogóbb beatmusiceljét, a Hair-1, és általa közel kerülhetünk az amerikai fiatalság problémáihoz. Karácsony. Kedves barátaink tíz napra Miamiba visznek. Fehér karácsony helyett zöld pálmafák, s alattuk ajándékként a természet vidám mókái, delfinműsoir, monkie-dzsungel, óriás teknős. De hát mi nem szórakozni mentünk a tengerentúlra, hanem másokat szórakoztatni. És a Szilveszter már Torontóban ér. Három hónapig lépünk fel estéről estére a Pátria kávéházban. Házigazdáink a Pátria tulajdonosai, Rudolf János és felesége — János bácsi, Gizi néni — a felejthetetlen emberi kapcsolataink közé tartoznak. Nemcsak kimondani, de szinte gondolni sem merünk semmit, aminek kívánság jellege van, mert a gondolatainkat is kitalálják. A Pátria szomszédságában — egy sarokkal arrébb, Váry Nagy András éttermében, a Budapestben — Kovács Apollónia énekel. Az új év első hetei. Csodálkozunk, hogy két „konkurrens cég” ilyen közel van egymáshoz. De örömmel tapasztaljuk, mindkettő estéről estére zsúfolásig megtelik, szó sincs rivalizálásról. Ellenben egyszer egy héten, szabadnapunkon átsétálunk meghallgatni Pólika — Kovács Apollónia — népdalait, ő pedig a szabadnapját a Pátriában tölti s a mi könnyűzenei műsorunkat hallgatja végig, ott ül késő éjszakáig a torontói honfitársak között. A torontói honfitársak! Nehéz lenne név szerint felsorolni mindazokat, akik kedvesek hozzánk, de semmiképpen nem maradhat ki Némethné, Ria, aki úgy varr nekem ajándékba ruhákat, ahogy egy magunkkészítette süteménnyel kínálunk valakit s ugyanúgy nem lehet visszautasítani. Pedig annyi ruhát vittünk magunkkal, hogy komoly gond a hazaszállítás. (Itt meg kell jegyezni, hogy a ruhatémát Márta szólóban adja elő.) Kirándulás a galti Magyar Otthon Egyesületbe (Kossuth ház), ahol Bacsek István és Horányi Ottó honfitársak fogadnak minket. Bacsek István a fellépésünk előtt szép beszédet mond. A galti magyarokkal való baráti találkozás után visszatérünk Torontóba. Torontó, április 4. Hazánk felszabadulásának 25. évfordulója. S amidőn azzal a kéréssel fordulnak hozzánk, hogy vegyünk részt, lépjünk fel az ünnepségen, megtiszteltetésnek tekintjük és örömmel elfogadjuk. Annál is inkább, mert Torontóban már rengetegen ismernek és szeretnek miniket, népes táborunk van. De hát, mint kiderül: akadnak olyanok is, akik egy másik „táborba” tartoznak, amelyik nem szeret minket. De ami ennél lényegesebb: nem szereti az országot, amelynek üzenetét odavittük a távolba. Talajtalan kis csoport, olyan elemekből, akiknek egyetlen elégtételük, hogy fütyülnek, amikor a többség tapsol, zavart keltenek, amikor a többség ünnepel. A könnyű múzsa jókedvet árasztó gyermekei egy percre elkomolyodnak. Száznyolcvan szép nap krónikájában csupán egyetlen disszonáns este volt és akik előidézték — nem arattak vele sikert. A siker akkor is a Záray—Vámosi házaspáré lett. Űjabb derűs történetek következnek a kedves torontói Gizi néniről, János bácsiról, a többiekről. Majd a duett hirtelen átcsap a múltból a jövő regisztereibe. A „naplót” ugyanis itthon folytatják. Augusztusban Budapesten a Magyarok Világszövetsége rendezésében nyolc előadáson lépnek fel, s remélik, hogy a közönség soraiban a hazalátogató vendégek között üdvözölhetik kinti barátaikat is, mert — s ezt dallal bizonyítják — nekik „találkozni kell még”... Soós Magda CTJra itthon (Vámoi László felv.) Záray Márta a kanadai Mórltz kislányokkal és édesanyjukkal Torontói honfitársak között Záray—Vámosi duett — Torontóban 11 «NU1