Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-06-13 / 12. szám

Segítség

a bajbajutottakon

A külföld magyarjai az árvízkárosultakért

Az árvízsújtotta területek lakosságáért az egész ország megmozdult. Vállalatok, gyárak, szövetkezetek munkájukat ajánlják fel, mások házak újjáépítésére vállalkoznak, a termelőszövetkezetek egész sora bajbajutott termelőszövetkezetet patronál, vetőmaggal, állattal, élelmiszerrel segíti a károsultakat. A dolgozó társadalom pénzbeli adományai is igen jelentősek. A Magyar Vöröskereszt árvízi csekkszámláján lapunk zártáig 36 millió 766 000 forint gyűlt össze. A Vöröskereszt központjában feljegyezték a segítőkészség néhány szép példáját is: dr. Korbély Nándor, budapesti lakos 5000 forintot, özv. Magyar Györgyné, ugyancsak Budapestről 10 000 forintot, dr. Szukala Géza Egyházaskozárról és dr. Kádár György Budapestről 1000— 1000 forintot juttatott az árvízkárosultaknak. Még a szociális otthonok öregjei is egyéni felajánlásokat tettek és különböző rendezvényeik bevételét is felajánlották a bajbajutottaknak.

A külföld is segít. A Szovjetunió, Csehszlovákia, Lengyelország nagy mennyiségű építőanyagot ad az árvízkárosultaknak, hogy mielőbb felépüljenek a rombadőlt falvak. Meglátogatta az árvízsújtotta területeket G. Bildesheim, a FAO európai igazgatója és P. Montanaro, a FAO világélelmezési programjának kabinetfőnöke is, hogy tájékozódjanak arról, milyen módon nyújtsanak segítséget.

Az árvízkatasztrófa áldozatainak támogatására külföldön élő honfitársaink is folyamatosan küldik együttérzésük megnyilvánulására adományaikat. Berzsenyi Imre (Sydney), Schmith Susan (USA), Kertész József chicagói esztergályos, Z. K. Clevelandból, Kovács Péter (USA), Cseresznyés Péter (USA), K. Aí. sydneyi lakos küldött adományokat az árvízkárosultak javára.

Egyre többen érdeklődnek az iránt is — így például Mrs. Margaret Csák (USA) és Fodor Imre (Lidköping) —, hogy ruhaneműt és ’ élelmiszert milyen módon juttathatnának a legjobban rászorulóknak. Jelentkezésüket köszönjük, ám hadd tolmácsoljuk a Magyar Vöröskereszt kérését mindazoknak, akik adakozni kívánnak az árvízkárosultak javára; a használt és új ruhanemű összegyűjtése, küldése, elosztása lassú és körülményes — fertőtleníteni kell stb.; az árvízsújtotta területeken jelentős — más célokra szükséges — erőket kötnek le — a segítség hatékonysága is kétséges, élelmiszer meg bőven van Magyarországon, adományaikat tehát inkább a Magyar Vöröskereszt „Nemzeti segély” csekkszámlájára: 235—90171—8501 fizessék be, mert a károsultak pénzbeni támogatása bizonyul a legcélszerűbb és leggyorsabb segítségnyújtásnak.

MINISZTERELNÖKÜNK JüQOSZLAVlABAN

Fock Jenő, a Minisztertanács elnöke — Mitja Ribicsicsnek, a szövetségi végrehajtó tanács elnökének meghívására — feleségével és kíséretével június 2-án hivatalos látogatásra Jugoszláviába érkezett. Kíséretében volt: dr. Biró József külkereskedelmi miniszter. Kovács István, a kohó- és gépipari miniszter első helyettese, Gyenes András külügyminiszter-helyettes és Várkonyi Péter, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának elnöke. A két kormányfő kölcsönösen tájékoztatta egymást országaik helyzetéről, megtárgyalták a két ország kapcsolatainak alakulását, a továbbfejlesztés lehetőségét, megállapodtak a gazdasági együttműködés fokozásában, valamint eszmecserét folytattak a két országot kölcsönösen érdeklő nemzetközi kérdésekről.

Kormányfőnket Joszip Broz Tito, a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság elnöke és felesége is fogadta a dedinjei rezidenciában. A szívélyes légkörben lefolytatott beszélgetésen a jugoszláv elnök és a magyar kormányfő megelégedéssel nyilatkozott kétoldalú kapcsolataink fejlődéséről.

Fock Jenő Indulás előtt: A miniszterelnökkel szemben (balról): Vályi Péter pénzügyminiszter, Péter János külügyminiszter és Fehér Lajos, a Minisztertanács elnökének helyettese

(MTI íelv.)

PÉTER JÁNOSNORVÉGIÁBAN

Péter János, a Magyar Népköztársaság külügyminisztere a norvég kormány meghívására június 2-án hivatalos látogatásra Norvégiába érkezett. Magyar— norvég viszonylatban ez az első külügyminiszteri találkozó. Péter János és Svenn Stray, norvég külügyminiszter behatóan megvitatta a kelet—nyugati kapcsolatok helyzetét és az európai konferenciával összefüggő kérdéseket. Az eszmecserén megtárgyalták a 'magyar—norvég kapcsolatokat is és megállapították, hogy még nagy, kihasználatlan lehetőségek vannak a gazdasági és ipari együttműködések fejlesztésében.

*

Péter János külügyminiszter búcsút int elutazásakor

(MTI felv.)

(/\'-zCfrs&r

ausztráliai magyarok

II. SYDNEY (folytatás)

Talárt az eddigi írásokból is kiderült : nem útibeszámolót írok, hanem magyarságtudományt „művelek”. Ausztráliában is arra voltam kíváncsi, hogy ez a földrész hogyan adja át sajátos ízeit az odakeveredett 40 ezernyi magyarnak. Mit tartanak meg e csodálatos és valóban megragadó világban régi önmagukból, milyen vonások hullanak ki és mivel pótolja ezeket a sokszínű, sokféle nemzeti kultúrát ötvöző ország.

Beszélgető partnereim többsége segítette és méltányolta ezt a szívós és fegyelmezett „egy témára tapadásomat”. Segítették, mert önmaguknak feleltek az én faggatásaimra: milyen is ma az ausztráliai magyarság, és hogyan tartható fenn az ausztráliai magyar emigráció magyarságtudata?

MAGYARNAK „LENNI VAGY NEM LENNI”

Dr. Bodolai Zoltán, a Sydneyi Magyar Sakk Klub egyik vezetője így válaszolt a fenti hamleti töprengésre.

— Ausztrália soknemzetiségű ország. Skótok, írek, angolok, hollandok, magyarok és mások adják a népességét, és mindegyik őrzi a maga hagyományait. A nemzetiségek kultúrája két rétegből áll: a nemzeti örökségből és az itt szerzett vegyes kultúrából. Ez az alapja annak, hogy érdemes és lehetséges — az ausztráliai gyökerek bárminő sérelme nélkül — a magyar kultúra megtartása.

Az ausztráliai magyarság nagyon heterogén — és Sydney különösen az. Az itteni köznyelv tréfásan háromféle magyarról beszél: vannak az úgynevezett „hidas” magyarok, akik 1938-ban jöttek ki és akiknek annyi pénzük sem volt, hogy a Harbour-bridgen megfizessék a hídpénzt. Azután a „bezzeg-magyarok” következtek, a második világháború befejezése után: őket bezzeg nem fogadták zászlóval. 1956 után az „új-ausztrálok”, akiket annyiféle jelzővel lát el a többi csoport, hogy az már több mint tréfa.

Bodolai Zoltán többször is idézte beszélgetésünk során Kunz Egon érdekes és jó könyvét, amelyet a magyar emigrációról írt. A kutató szerint az ausztráliai emigrációban kevés az úgynevezett „intézményes” és sok az úgynevezett „magánmagyar”, ti., akik nem tartanak kapcsolatot semmilyen egyesülettel vagy egyházközséggel.

Sok kérdésben vitatkoztunk Bodolai dr.-ral, de abban egyetértettünk, hogy a magyarságtudat fenntartása a szülőföld kulturális segítsége nélkül lehetetlen. „Tarthatatlan álláspont — mondotta —, amit némelyek képzelnek: a külföldi magyarságot kinevezik a nyolcadik törzsnek, és közben nem vesznek tudomást az otthoni magyarságról, a hét törzsről.”

Beszélgetésünk nem maradt elvont elméleti síkon. Bodolai Zoltán figyelemre méltó javaslatokat tett. Többet kellene törődni szerinte a magyar nyelv gyakorlásának audiovizuális eszközeivel, hanglemezzel, hangszalaggal, filmmel. Az otthon készülő olvasókönyv vagy énekeskönyv is fontos, de sajnos a gyerekek nagy része már nem olvas és nem ír magyarul. Jó dolog, hogy magyar művészek látogatják az ausztrál emigrációt, de túl sok a pesti kabaré és kevés az olyan művészi élmény, mint amit a Bartók vonósnégyes adott, vagy amit a táncos Pálfi Csabától kaptak. Szívesen meghallgatnák a Kodály-kórust, örömmel látnának vendégül neves magyar írókat. El kellene érni, hogy az ausztrál egyetemek elfogadják második modern nyelvként a magyart, ahogyan az már megvalósult a kanadai egyetemeken. Ha sikerülne, a középiskolákban is be lehetne állítani érettségi tárgyként a magyar nyelvet. Az ausztrál egyetemeken sok magyar fiatal tanul, akik a diploma megszerzése után szívesen mennének haza „post graduate” továbbképzésre.

Nem tértem ki a találkozások elől olyan egyesületi vezetőkkel, akik enyhén szólva nem viseltetnek baráti érzelmekkel az új Magyarország iránt. A Magyar Híreknek ugyanis — mint kiderült — „a túloldalon” is van számos régi, hűséges és ragaszkodó olvasója. (Az egyik partnerem — ellenfelem — nagyon felkészülve jelent meg asztalunknál: kijegyzetelte a Magyar Hírek legutóbbi példányait, és részletesen elemezte, mi az, ami számára elfogadható és mi az, amivel nem tud egyetérteni.)

Azután meg az vesse rám az első követ, akit nem furdal ilyenkor a kíváncsiság: kipróbálni a maga erejét és nyílt vitában összemérni érveit az ellenfelekkel-Az emigrációs közélet Ausztráliában is egymással vetélkedő és marakodó apró csoportosulásokból tevődik össze, de ezek nincsenek egymástól fallal elválasztva. Bálok és baráti körök ívelik át a sokszor szembenálló egyesületeket, így történt, hogy az ismerősök ismerősei segítségével egyszeresük a kerekasztal körül ültünk olyan emberekkel, akik kömereven kezdték a beszélgetést és csak „a második félidőben” vallották meg, hogy pár napja még álmukban sem hitték volna, hogy az eszmecsere — amelynek most már örülnek — egyáltalában létrejön. (És még egy jellemző vonás: az említett egyesületek vezetői félnek egymástól. Mindegyikük elmondta, hogy ő maga nem „fanatikus”, de a többi vad és gyűlölködő. „Mélboume-ben elképzelhetetlen lenne, hogy nyilvánosan leüljünk beszélgetni a Magyar Hírek főszerkesztőjével, ráadásul egy zsidó vendéglőben — mondotta saját vakmerőségén csodálkozva egy „dacos” magyar egyesület egyik vezetője. Ez a megjegyzés akkor vált mulatságossá, amikor meyn.upia a poénját: Melbourne-ben ugyanis szinte ugyanezt és ugyanúgy mondta nekem az előbbi egyesület helyi megfelelőjének egyik vezetője Adelaide-ről.)

„A másik oldal” egyesületi vezetői megkértek arra, ne írjam meg nevüket. Ez a kérés felesleges volt, annál is inkább, mert mulatságos volna, ha nem volna szinte tragikus, hogyan keverednek össze a tényleges arányok egyébként értelmes emberek gondolkodásában. Vagy nem nevetséges, amikor egy-egy kis egyesület néhány tucatnyi tagjának szószólói Jókai-, Mikszáth-könyveket, filmeket, a táncosoknak és az énekkarnak kottákat kérve komolyan képzelik, hogy a Magyarok Világszövetsége elnöksége elájul ettől a „megtiszteltetéstől”. Mintha az otthoniaknak bármilyen előnyt jelentene, ha ők „megjelennek” a Magyar Hírek hasábjain. Pedig beszélgetésünk nem volt érdektelen: szinte minden aktuális kérdés szóba került. Az idei jubileumi év, a felszabadulás negyedszázados és Szent István születésének ezeréves évfordulója, a dátumok egybeesése és az ebből levont, homlokegyenest ellenkező következtetések: „a másik oldal” szerint ugyanis, az ezeréves Szent István születésnap vagy Bartók halálának évfordulója történelmi tények ugyan, de annál rosszabb a tényeknek; minek esnek egybe a felszabadulás 25 éves évfordulójának megünneplésével? Ezért forró hazautazási kedvüket tegyék takaréklángra az emberek. Nem annak örülnek tehát, hogy az otthon méltóan ünnepli Szent Istvánt, hanem bosszankodnak ezen. (Ez a nyakatekert „logika” persze, visszaüt: a jubileumi év hazalátogatói száma ver minden rekordot. Ausztráliából is.)

Vitatkoztunk mindenféléről: 1956 helyéről és szerepéről hazánk újabb történelmében, az ország függetlenségéről, a gazdaságirányítás átszervezésének következményeiről, népszaporulatról, lakáskérdésről és társadalmi szerkezetről.

Derekasan összecsaptak a nézetek. Ugyanakkor hangsúlyosan merültek fel azok az előbb említett pontok — könyv, film, kották —, ahol elképzelhető lesz kéréseik teljesítése.

LÁTOGATÁS „A TÚLOLDALON”