Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-10 / 1. szám
Is' AZ ALAPÍTÓ Szerettem volna sorsát, egyéniségét megismerni annak, aki ennek a huszonöt esztendőnknek egyik ieggyengédebb alkotását alapította és vezeti. Ez az alkotás nem vasból és acélból, téglából vagy cementből épült, hanem illanó dalból, bővérű táncléptekből, népjátékok és lakodalmasok fergetegéből, a szomorúságtól a vígságig ívelő hídból, abból a gyengéd varázslatból, amelynek népművészet a neve. Az alkotást egyszerűen Magyar Állami Népi Együttesnek nevezik, az együttes tele hintette magyar népdallal éj magyar népi táncok lépteivel a nagyvilág városait, s olyan nemzeti vagyont halmozott föl számunkra, amelyet pénzben, aranyban mérni nem lehet, csak Párizs, Moszkva vagy London elragadtatásának sugárzásában, megismertetésünk értékében és elismertetésünk nagyságában. Az együttes ősét alapította és az Állami Népi Együttest vezeti a negyvennyolc esztendős Rábai Miklós Kossuth - díjas koreográfus, tanár és táncmester, népdalgyűjtő és néptáncok följegyzője, egy szünet nélkül lángoló-lobogó ember, ennek az alkotásnak, a népi együttesnek lelke és tudora, fáradhatatlan ösztönzője és alakítója, akinek sorsában és életében az a sajátosan furcsa, hogy soha nem készült arra a szerepre, amelynek napjainkban a hírét köszönheti. — S minek készült? — Kémia- és természetrajztanárnak. Az is lettem. — S a kémia iránt mi vonzotta? Szándék vagy a véletlen terelte arra? — Az utóbbi. Békéscsabán születtem, édesapám pék volt Csabán, a csabai gimnáziumba jártam, Tömör József volt a kémiatanárom, szerettem őt, szerettem neki a szertárban segíteni — ez a véletlen lendített azután a szegedi egyetemre, ahol kémia- és természetrajztanári képesítést szereztem. Hogy tanulhassak és .diplomát szerezzek, hajnalonként a szegedi Oroszlán sütődében dolgoztam. Kenyérdagasztásból éltem és tanultam. Amint nézem szépen, élesen metszett fejét, amelynek közepe táján kuruc figurákra emlékeztető széles, lecsüngő bajusz kanyarodik; amint nézem ezt a férfit, aki maga is olyan, mintha az Ecseri lakodalmas figurái közül lépne elő — arra gondolok: az élet mindig más. A sorsban nincs kiszámítható. Az emberben semmi sem szabályos. Mert szabályos az lett volna, ha Rábai Miklós ezzel kezdi: „Talán hét éves lehettem, mikor a mezőn haladva megérintette fülemet egy lágyan zengő hang, s ének...” Nem így történt. Minden egészen más körülmények között történt. — Ha vissza-visszatérek Szegedre, a népi együttes nagy nyári sikereinek a színhelyére, először nem a Fogadalmi templom elé, a Szabadtéri Játékok színhelyére megyek, hanem az egyetemre, köszönteni régi — Koch Sándor, Greguss Pál — professzoraimat. Azután elsétálok Móra Ferenc múzeumához, mert itt valamikor sorsfordító dolog történt velem. Mi történt volna vajon, ha a múeum néprajzi szertárának őrét nem Drágszéli táncszvit hívják be katonának? Akkor Rábai Miklós ma kémiatanár Békéscsabán? — Felvettek — a behívott őr pótlására — gyakornoknak. Tulajdonképpen az volt a feladatom, hogy molytalanítsak, mindig molytalanítsak. Ha jól belegondolok, a molyoknak köszönhetek mindent. „Mindent?” Voltaképpen mit is? Elnézegette ezeket a molytalanításra váró, remekbe készült szűröket, subákat, Rábai Miklós Iáj bikát, női főkötőket, egy nép színes, szárnyaló képzeletének alkotásait, vonalakat, virágokat, a feszes és bájos rend alkotásait, s tűnődni ‘kezdett ezen a renden és ezen a röppenő képzeleten. Olvasgatni kezdte a múzeum híres-neves Somogyi Könyvtárának néprajzos munkáit, azután belevetette magát Kálmány Lajosnak a múzeumban őrzött, akkor még kiadatlan hatalmas népköltési gyűjteményébe s melengetni, eszméltetni kezdte őt ez a nép és e nép világa. — S egyszer, a Tisza-parton. valamely forró, nehéz erővel fölébredtek bennem a gyermekkor képei, a békési, battonyai, dobozi, mezőtúri rokonság, unokatestvérem esküvője Battonyán, amelyet tizenegy éves koromban néztem végig: lovasok jönnek a széles paraszti utcán, borral teli butykosokkal kínálják a násznépet. Eszembe jutott egy távoli békési rokon, s a citeraszó, amelyet ott hallottam; körülfontak azok a képek, hangok és emlékek, amelyek sokkal-sokkal később a Hétszínvirág vagy a Békési esték játékaiba költöztek. Már rab voltam, már fogva tartott ez a világ, nem tudtam sem kiszakadni belőle, sem szabadulni tőle. Vége volt a háborúnak, Rábai Miklós kémiatanár a Nagytemplom melletti csabai gimnáziumban tanított, mikor iskoláját felszólították: társadalmi munkában üvegezzék be a csabai Munkácsy Mihály Múzeum ablakait. — Hogy üveget vehessünk, csináltunk egy kis előadást, s annak bevételét fordítottuk vásárlásra. Két lány énekelt, hat fiú táncolt, négytagú zenekar játszott, én néha klarinétoztam. Nem volt sem magnetofonunk, nem tudtam kottát írni, tánclépést lejegyezni. Rögtönöztünk, de csak tiszta forrásból merítve. Később társultunk a MADlSZ-szal, s megcsináltam — hogy miért éppen a magyar felvilágosodás költője lett keresztapánk, azt ma sem tudom — a Batsányi táncegyüttest. Akkor már tudatosan és szervezetten gyűjteni kellett. Két kerékpárral járták a falvakat Vésztőtől Sarkadig, szombat délután szalonnával, kenyérrel, vöröshagymával keltek útra, vasárnap este kerekeztek haza. Három fiatalember tüsténkedett a népdalok, néptáncok, siratóénekek, lakodalmi szokások gyűjtögetése körül: Sajben Lajos, aki ma mérnök Pesten, Sík Ferenc, aki színházi rendező lett Pécsett és Rábai Miklós, akinek a foglalkozása tulajdonképpen az, hogy bemutassa a magyar nép művészetét a világnak. — Ez a Batsányi táncegyüttes olyan társaság volt, hogy Bartókot, Kodályt énekeltük, balladákat csináltunk, népszokásokat rögtönöztünk a színpadon, magunk szabtuk, varrtuk a ruhákat, magunk mostuk, a falvakat jártuk, de belépődíjat nem szedtünk, csak csizmát kértünk, mert csizmánk nem volt, az drága volt, s egy-egy falusi portán mindig elkelt egy-egy pár azokból. Ez fellobogás volt. Ez forró erő volt. És hit. — Valamit csinálni, ami szép, s az ország hasznára, az ember gyönyörködésére való. Ez sütött, ez a szándék átforrósított valamennyiünket. Hogy minden szebb legyen, hogy minden jobb legyen. Kellett táncolni. Kellett énekelni. S a nem feledhető emlék, mikor a nép tulajdon magéval, saját hangjával, dalaival, táncaival és szokásaival szinte szembesül, a nézőtér és a színpdd között. Ez valami varázslatosan szép volt. Minden emberünk azt érezte, tett valamit az országért, ezért a népért, Bartók örökéért, Kodály zenéjéért, egy új társadalmi rendért. Az 1948-as centenáriumi versenyen együttesünk országos nagydíjat nyert, s a díj nyomán levelet kaptam Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi minisztertől, hogy jöjjek fel Pestre, s vállaljam el a Testnevelési Főiskolán szervezett néptánc tanszék vezetését. Viharsarki mondással fejezem ki akkori érzéseimet: se köpni, se nyelni nem tudtam. Hogy én? Főiskolán tanár? Akkortájt kezdtem csak tanulni. Hogyan taníthatok akkor? Elvállalta. — Budapesten megszerveztük az egyetemi hallgatók MEFESZ táncegyüttesét, amelyből kinőtt a DISZ központi együttese. Losonci Ágnes, Csenki Imre, Asztalos Sándor s én vetettük fel később egy Állami Népi Együttes életrehívásának a gondolatát. Az együttes 1950-ben megalakult, s 1951-ben bemutatkozott. Ennyi a történetünk. Enynyi az én curriculum vitae-m. Azóta együttesével bejárta a világot. — Anélkül — mondja —, hogy a világból valamit is láttam volna. — Nos, mit látott például Párizsban, Londonban, a Festival Hall-ban? — Én mindig és mindenütt csak a lábakat, a színpadot, a rivaldát, a zenekarunkat látom. És sehol soha mást nem hallok, csak a mi dalainkat. Én csak akkor vagyok nyugodt, ha a budai Vigadó épületében lehetek. Csak akkor élek, ha itt vagyok. S ha kifáradok, ledőlök erre a díványra. Alszom. Felébredek: de jó ... Megint csak itt vagyok. Itt minden ismerős, itt mindennek célja, rendeltetése, törekvése van. Itt minden melenget. Az a színes olajfestmény is, amelyet nemrég kaptam, a londoni magyar követség útján. Egy angol küldte, egy angol festette, egy jelenetet ragadva ki az Ecseri lakodalmasból, amelyet ebben az évben vendégszerep-4 FELÍimt A MAGYAR ÁLLAS AZ ECA 1951. március 31-én a Minisztertanács határozatot hozott a Magyar Állami Népi Együttes megszervezésére. A táncosok, énekesek, muzsikusok toborzása — úgyszólván verbunkos zenére — már 1950. szeptember 1. óta folyt. — Így aztán vannak olyan tagjaink, akik régebben tagjai az együttesnek, mint amilyen idős maga az együttes — mondja Fehér Miklós, aki — nemzetközi szóval — a menedzseri tisztséget látja el. A felszabadulás után Magyarországon kivirult a néptánc és a népdal kultusza, minden faluban akadt valaki, aki folytatni akarta Bartók és Kodály csodálatos munkáját. Az amatőr együttesek legjavából alakult a Magyar Állami Népi Együttes, azzal a hivatással, hogy feltárja a még ismeretlen népi tánc- és dalkincset, summázza az addig elért eredményeket, és magas állami támogatással reprezentálja a magyar népművészetnek ezt az annyiszor meghamisított ágát. — Sokan úgy vélekednek — mondom a kitűnő és lelkes, fiatal menedzsernek —, hogy az együttes tulajdonképpen színházi vállalkozás, amelynek bizonyos bevételt kell elérnie. — Valóban el kell érnünk bizonyos bevételt, azt azonban már kevesen tudják, hogy minden forinthoz — amelyet az együttes előadásain beveszünk, az állam öt forinttal járul hozzá. fgy talán kétségtelen, hogy az együttes legfontosabb célja a magyar néptánc és népdal megőrzése. Abban az időben, amikor az együttes alakult, gomba módra szaporodtak a különböző népi együttesek,, amelyekben nagyon sok félbemaradt orvos, mérnök, de művészetkedvelő anyagbeszerző és hentessegéd is szerepelt. Ezekből fölözték le a legjobbakat. ez volt az alapító gárda, amelyből ma már alig 12— 15 művész dolgozik az együttesben. — Kiöregedtek? — Eljárt fölöttük az idő. Az állami segítség lehetővé tette, hogy az 1966-ban lezajlott nagy arányú átszervezés alkalmával ezek, a sok példás sikerre viszszatekintő tagok sértődés nélkül térhettek vissza polgári életükbe, az úgynevezett hűségjutalom lehetővé tette, hogy megrázkódtatás nélkül térjenek vissza „civil” foglalkozásukhoz. 1951 és 1966 között azonban sok víz folyt le a Dunán. Ezekben az években a Magyar Állami Népi Együttes — ez a sorok írójának meggyőződése — meghódította az egész világot. A húsz év mérlege még nem készült el, nem is készülhetett el, de az eddig elért eredményekről már beszélhetünk. Az együttes túl van a 2500-ik előadáson, ebből több mint 900 előadás külföldön zajlott le. — Hol? — Huszonhét országban jártunk. A Szovjetunióban és az Egyesült Államokban, Kanadában és L atin-Amerikában. A nagy európai országok csaknem kivétel nélkül vendégül láttak már bennünket. Franciaországban öt alkalommal vendégszerepeltünk, Angliában és Itáliában kétszer, ezenkívül a skandináv államokban, a Német Szövetségi Köztársaságban. Eddig összesen hárommillió néző előtt szerepeltünk. A hazai előadások negyven százaléka Budapesten került a közönség elé, a hatvan százaléka vidéken. Az együttes előadásai számára tágas színpadra van szükség, következésképpen eddig főként szabadtéri előadásokon léptünk fel, így a Szegedi Szabadtéri Játékokon és különböző hazai fesztiválokon. — Egyelőre maradjunk külföldön, — Kérem. A beszélgetésnek ebben a szakaszában és hangulatában minden riporter óhatatlanul azt a kérdést teszi fel, hol aratta legnagyobb külföldi sikerét az együttes, és melyik volt a legemlékezetesebb vendégjátéka? A menedzser így válaszol: — Fordítsuk meg a kérdést, hogy könnyebb legyen válaszolni. Az együttes legemlékezetesebb vendégjátékának színhelye Latin-Amerika volt. Ez volt egyúttal a leghosszabb külföldi vendégszereplésünk is. A turné 105 napig tartott, ezalatt az együttes 43 ezer kilométert repült és kilencven előadást tartott. Számunkra ez az út a délamerikai és közép-amerikai kontinens megismerésének útja volt, már amennyire meg lehet ismerni egy földrészt 105 nap alatt, amely 105 nap nagy részét az utazás• és a 90 előadás köti lésünk során a londoni Festival Hallban látott. A kép hátlapjára verset írt, elragadtatott hangon, a Hungarian State Company tagjaihoz. A kép négy nagybetűvel van szignálva: KEOS. Sem nevét, sem címét nem tudom. Az ismeretlen angolt jelképezi talán? Nézem az Ecseri lakodalmas angol tolmácsolású fergetegét. — Én még kútra jártam vízért. Egyre kevesebben járnak már kútra vízért. Nyloninget hordunk. Inget már alig hímez valaki. Már nem verbunkolunk. Számot vetettem hazánk — s az egész világ — rettentő törvényével. A népművészet, a népviselet, a népi szokástömkeleg kihal. Mi a pusztulót mentjük, a haldoklóba lehelünk életet, mert ez a művészet nagy, a nép művészete — ha sikerül megmenteni — örök. Ruffy Péter Kalotaszegi leánytánc
