Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-10 / 1. szám
ÍÁmi ORS II NÉPI EGYÜTTES SVTTES le. Mindenesetre ez volt a legemlékezetesebb élmény. A sikerről már több variációban lehet beszélni. A világ sikertáblázatán sokféle tényező határozza meg egyetlen művész vagy művészegyüttes sikerét. A Magyar Állami Népi Együttes — mintegy húsz év alatt — nem is könyvelhet el mást, mint sikert, legfeljebb a jelzők változnak: forró, fergeteges, szűnni nem akaró, emlékezetes, felejthetetlen... — Tehát — kérdezem a menedzsert, aki fejben őrzi az elillant évek siker-gócpontjait és időpontjait —, hol, mikor és milyen hőfokon ragadta meg önöket a siker? — Beszéljek talán arról, hogy a londoni Royal Festival Hallban, ahol előttünk még folklór együttes nem szerepelt, a nyár végén, tehát a legholtabb „holtidényben” tizenkilenc előadást tartottunk, előadásonkint 2000- es nézőátlaggal? Ez olyan „betörés" volt a hűvös londoni Hallba, amelyhez foghatót addig még alig tapasztaltak. Minden előadásunkat vastaps fejezte be. Aztán beszél a veronai nyári játékok megnyitójáról, amelyen az együttes elsőként lépett fel, és erről a fellépésről még két hónap múlva is írtak a veronai lapok. Bolognában a rendőrségnek kellett védeni az Operaház bejáratát azoknak a rohama ellen, akik nem jutottak jegyhez. A siker kétségtelen. A sikert azonban folytatni kell. A folytatásnak két forrása van. A kimeríthetetlennek tűnő magyar néptánc és népdal, valamint az előadó művészek. Hogyan állunk e két forrás bőségével? — Minden műsorunkat, amelyet eddig bemutattunk, filmen is megörökítettünk, így a jubileumi évre tervezett felújításhoz minden eddig előadott műsorunkat egyszerűen ki tudjuk venni a dobozból s lepergetve az együttes előtt, fel tudjuk idézni minden műsor minden mozzanatát. Itt szeretném elmondani, hogy együttesünk működésének megkülönböztető jelei vannak. Egyik az, hogy minden műsorunk önálló, művészi kompozíció, a másik pedig az, hogy mi vagyunk az egyetlen európai népi együttes, amely egyszerre több műsort tart repertoáron. A másik forrás, az örök megújulás forrása: maga a nép. A Magyar Állami Népi Együttes művészileg kidolgozott műsorait filmszalagok őrzik, de van az együttes archívumában 30 000 méter filmfelvétel, amelyet kutatók vettek fel. Ifjú és öreg parasztok ősi művészetét örökíti meg az a páratlan értékű gyűjVIRÁQÉNEK ÉS ÜVEQESTÄNC gyűjtőink és kutatóink, valamint más, hivatásos gyűjtők és A zenekar. Berki László prímással meg. A magam részéről azt hiszem, itt az együttesben váltam művésszé, a közös munka során. Sokat köszönhetek dr. Molnár Imrének, egykori énektanáromnak, ő egyike volt azoknak a kiváló zeneoktatóknak, akik nem csupán az emberi hangot akarják nemesíteni, hanem magát az embert is. Ismétlem, soha egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy egykori pályaválasztásom miatt sajnálkozzak, ez a munka kitölti az ember életét, mondhatnám úgy: rendelkezik annyi szépséggel, hogy egyensúlyt és megnyugvást teremt. Törékeny alkat, az arc jellegét lényegében a nagy fekete szem határozza meg. Kislányos, bájos jelenség, mintha a neve is ezt fejezné ki: Boda Kati. Az első meglepetés: a törékeny kislánynak kétesztendős gyermeke van. A második: tíz esztendő óta táncol az Állami Népi Együttesben. Második gimnazista volt és vágyként élt benne, hogy egyszer majd gyermekorvos lesz belőle, amikor Rábai Miklós egy amatőr tánccsoportban felfedezte és szerződést ajánlott neki az együtteshez. A döntés nem volt éppen egyszerű: dédelgetett álmokról kellett lemondania, mert az orvosi hivatás és a táncosnői pálya bizony nehezen összeegyeztethető. Megbánta-e? — Történhetett volna máshogy is, de meg nem bántam. Attól a pillanattól kezdve, hogy ide kerültem, mindenem a tánc lett — elnézést kérő fintor —, nagyonnagyon szeretek táncolni. Most három esztendeje kaptam meg az első nagy szerepet a Kisbojtárban, Kata szerepét, sok örömöm tellett benne, nem csoda, hogy a régi elképzelések, álmok elfakultak. Ügy érzem, itt van a helyem, semmit el nem vesztettem, és olyan örömeket és szépségeket nyertem, amelyekről másképp aligha tudtemény, amelynek tekercsei időről időre Rábai mester vágóasztalára kerülnek. Azok az öreg magyarok, akik emlékezetükben, lábuk mozdulásában még érzik vagy őrzik a régi táncok sajátos mozdulatait, sorra elmennek, elfelejtik a táncot, de a filmszalag őrzi, s amikor az együttes koreográfusai új műsoron dolgoznak, felelevenednek a tánc ősi elemei, a dalok ma már majdnem ismeretlen dallamai, szövegei. Az együttes olyan örökséget tart életben, amelynek becses értékére, pótolhatatlan szépségére Bartók és Kodály hívta fel a nemzet figyelmét. Baróti Géza Budapesttől hatezer kilométerre találkoztam vele először, Kazahsztán távoli földjén. Én egy kulturális delegációval utaztam, ő szólistaként egy művészcsoporttal: találkozásunkban tulajdonképpen nem volt semmi meglepő. A nevét persze már ismertem régebbről is, a Magyar Állami Népi Együttessel vált ismertté Csapó Károly, de az igazi találkozás mégiscsak kazah-földön történt, mondhatnám úgy is, ott értettem meg valójában, mi köze van a művészetének a hazánkhoz. Celinográd hatalmas színháztermében lépett fel háromezer ember előtt és találkozása e közönséggel — e roppant ütemben fejlődő, a technika és a munka lázában égő távoli táj fiaival — A szólisták: Boda Kati és Csapó Károly mással szemben, a budapesti tél csöndes teher színei szűrődnek be az ablakon át a szobába, hétköznap van, mondhatnám úgy is, a készülődés időszaka. Ismét váratlanul találkoztunk, de most már ismerjük egymást. Arról az élményről kérdezem, amit a magyar népművészet hírvivője érez, amikor idegen nemzetek fiaival találkozik. — Pontosan egy ilyen találkozáskor, tízegynéhány esztendővel ezelőtt Párizsban értettem meg a hivatásom lényegét. Hosszú ideig turnéztunk akkor Franciaországban, és az első fellépéseink egyikén szinte fizikai valóságában érintett meg ez a közelség, amely köztem és idegen emberek között, a színpad és nézőtér között feévek végén bennünk, fiatalokban, egyetemistákban roppant vonzódás élt, hogy megismerjük népünk művészetét, meséit, dalait, táncait. Sokat jártunk falura és a népdalgyűjtés révén kapcsolatban maradtam gyermekkoromban kirajzolódott érdeklődési körömmel is. Amatőr együttesekben léptem fel, lelkes kedvtelésből, de talán, ha a házmesterünk annak idején nem figyelmeztet, ma angol tanár vagyok. — Mi köze ehhez a házmesternek? — Ö hívta fel a figyelmemet arra, hogy a házunktól néhány lépésnyire, a Podmaniczky utcában valami együttes énekeseket keres. Valóban így volt, én jelentkeztem, habár nem tudtam, miféle együttesről van szó. (Vámos László felvételei) számomra mindezideig elképzelhetetlen élményt jelenteit. A régi magyar nemesi udvarházak szokásos öltözékét viselte, a nyakon szorosan záródó fekete szűk mentét, s a dalok, amelyeket énekelt, elmúlt századok hangulatát hozták közel, szomorkás, csapongó, dacos hangulatokat, a végvári vitézek, nemesi apródok, bujdosó kurucok hajdan volt létezését idézték fel; számomra ismert, így végső soron közeli történeti képeket. Különös megrendülésemet mindezeken túl a távoli nép fiainak reakciója okozta. Pontosan megértették, miről szólnak ezek a dalok, átélték hangulatukat, idegen szépségüket, Csapó Károly előadói tálentuma a múltat és a népet hozta közel, sikere tulajdonképpen nem egyszerű színpadi siker volt, jóval több történt ennél: a közvetítő, a követ teljesítette itt küldetését. Most, ahogy ülünk egyszülő érzelmi hídon létrejöhet. Az volt az a pillanat, amikor minden, amit tanultam, amit begyakoroltam, eszközzé vált és a lényeget az őszinteség jelentette. Nemcsak énekeltem, hanem éreztem legbelül mindazt, amit nekem ezekkel a dalokkal ki lehet és ki kell fejeznem. Attól az időtől kezdve nem magam számítottam már, hanem az, amit közvetítenem kell és, érzésem szerint, valamifajta küldetés csak így teljesülhet. — S hogyan kezdődött? — Tízéves korom óta énekelek rendszeresen. Egy neves egyházi kórusban kezdtem, ez az énekkar arról volt nevezetes, hogy a szopránt és altot is fiúk énekelték. Ezek a gyermekkori emlékek, élmények és tanulságok lehet, hogy veszendőbe mentek volna, hiszen érettségi után a bölcsészkar angol tanszékén folytattam tanulmányaimat. Ügy tűnt, az életem egészen másfele fordul. De akkor, a negyvenes Már a második meghallgatáson is túljutottam, amikor kiderült, hogy a hivatásos művésszé válás küszöbén állok, ugyanis akkor alakult meg az Állami Népi Együttes. A vizsgákon megfeleltem, így történt, hogy az együttes egyik alapító tagja vagyok. Ennek most már tizenkilenc éve. És ez a tizenkilenc esztendő sok emléket rejt: örömet, munkát, sikert. Végül is az az igazság, sohasem bántam meg, hogy akkor hallgattam a házmesterünkre. Az elmúlt időkben nagyon sok szép, érdekes feladatot kaptam, úgy ismernek, mint népdalénekest, de az a kor, ahonnan a dalamaimat választom, kevésbé ismerős. A virágénekek, a nemesi udvarházak zenéje, a kurucdalok végső soron egy olyan kor hírmondói, amely a nemzeti kultúrából bizonyos értelemben kimaradt. Az Állami Népi Együttes műsoraiban ébredtek fel ezek a dallamok, s úgy gondolom, értéket mentettünk nék. — És milyen a táncosnő magánélete? — A férjem a Híradástechnikai Kutató Intézetben technikus. Most végzi az egyetemet, van egy kétesztendős kislányunk, Mónika, nagyon jól élünk. Együtt lakunk az édesanyámmal, a gyermeknevelésből nem sok gond háramlik rám, ő annak a bölcsődének a vezetője is, ahol Mónika napjait tölti. Én nem mondhatok semmi olyat az életemről, ami panaszként hangzana. — Sokszor járt külföldön? — Nagyon sokszor. Bejártam egész Európát, voltam a tengeren túl is, szép sikerekre emlékszem, valahogy külföldön is azért az a legjobb, találkozni az emberekkel a színháztermekben és a magunk módján elmondani önmagunkról, a mi világunkról valamit. Kristóf Attila
