Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-10 / 1. szám
Táplálkozási viszonyok — a háziállatok Merjem, ne merjem idézni? Tépjem föl a tardiak legfájóbb, még be se hegedt sebét? Ha akarom, ha nem, követnem kell Szabó Zoltán fonalát... „A legtöbben azért nem jutnak tejhez, mert édesanyjuk eladja Kövesden, sokan azért, ,merl nincs tehenünk, osztán drága és nincs rá pénz’. Sokan, nagyon sokan vannak, akik húst nem esznek. ,mert drága és nincs rá pénz’. .Tojást nem ettem ebben a hónapban, mert édesanyám eladja Kövesden’ — Írja az egyik kicsi matyó, és van, aki azért nem eszik tojást, mert édesanyja eladja .sóra, gyufára’... Baromfit legtöbbnyire csak akkor esznek, ha betegek vagy pedig nagy ünnepeken. Hús disznóölés után kerül sok, máskor csak kolbászt, szalonnát, kevés sonkát, hurkát, a disznóölés maradványait eszik.” Járom a tardi utcákat, házakat... Valami nem egyezik! Az állatorvos földiktálta nekem néhány hónapja a tavaszi háztáji oltások adatait. Például 1000 sertést... De nincs ház, ahol ne gömbölyödne négy-öt-hat hízó, ne röfögne vígan tucatnyi süldő, s ne hancúrozna seregnyi kismalac! Aztán kérdezgetek. Kiderül: évente és házanként legalább k.ét hízót vágnak, de akad család, amelyik három, sőt olyan is, amelyik négy sertést öl, saját fogyasztásra. Ebből csomagolnak aztán teljes éven át a csak hetente hazatérőknek, ebből visznek a diákok száraz ebédet vagy pótlást a menzakoszthoz, és ebből kerül azokba a nevezetes fehér batyukba, az asszonyoknak, ami megmarad. A baromfi is sokszorosa, szemre látszik, a tavaszi tízezernek. Igaz, azóta kikelt, megnőtt, beérett, amit a tyúk aló tettek. Annyi a liba, hogy — Nagy József iskolaigazgató szerint — miattuk borul szinte minden este egyiptomi sötétség Tardra. A szárnyasok, hazatérve a legelőről, föl-fölrebbennek, neki a villanyvezetéknek, aztán a falu szerelője nyomozhatja a rövidzárlat helyét és okát. A szárnyasokból főzik az asszonyok a finom húsleveseket — több bennük a rágni-, mint a kanalazni való, a 392 ebédvacsora 74 fogását; a pörkölteket, paprikásokat, sülteket, töltött és .Jcirántottcsinkéket”, a 146 húsétel 20 fogását. De az eljárók! ők csak hetenként egyszer-kétszer, szombaton és vasárnap, meríthetnek a párázó levesestálból, szelhetnek az illatozó pecsenyéből... Az ifjúsági klubban hetenként egyszer hazajáró nyolc munkásfiatallal beszélgettem, közülük hat üzemi konyhán ebédel naponta. Ez jó arány. Csakhogy ők, a húszon aluliak, leginkább a vasas szakmákhoz, a gyári munkához vonzódnak. Az idősebbek azonban építkezéseken kubikolnak, útépítéshez hordják a követ, többnyire olyan helyeken dolgoznak, ahol nincs üzemi konyha. Ami még önmagában nem volna baj, hiszen a fiatalabbja, ha nincs is intézményesen biztosított ebédje, beül délben a vendéglőbe, eszik egy menüt vagy zónát, és dolgozik tovább. De ha nem, akkor legalább meleget vacsorázik. Semmi esetre se elégszik meg a hét öt napján a száraz koszttal. Az idősebbek viszont megszokták a ..zsebből evést” még a summás időkből. Mindezek után hadd módosítsam, pontosabban hadd rendezzem át a korábban vázolt táplálkozás-típusokat: 1. Hetenként egyszer-kétszer esznek meleg ételt: a hetenként egyszer hazajáró idősebbek, akik nem jutnak üzemi konyhához; ők táplálkoznak leggyengébben, holott többnyire a legínszakasztóbb munkát végzik. A szükséges kalóriamennyiséget elfogyasztják ugyan, de meleg ételhez egész héten át nem jutnak. Étlapjuk egyhangú. Táplálkozásuk — de csak ez —, ha kalóriaértékben már nem is, szerkezetében még emlékeztet a summás időkre. 2. Esténként esznek meleg ételt: ebbe a csoportba tartoznak a tsz-tagok, a háztájiban dolgozgató öregek, a naponta hazajáró diákok és dolgozó fiatalok, az odahaza étkező iskolások, ők esténként meleg ételt fogyasztanak, ebédre azonban szárazát esznek, esetleg fölmelegítik az estéről maradt levest. Táplálkozásuk változatosabb, egészségesebb, mint az előző csoportba tartozóké. 3. Friss főtt ételt ebédelők: viszonylag kevesen vannak. Közéjük tartoznak a napközisek, a kollégiumban étkező diákok és az üzemi konyhával rendelkező gyárban, vállalatnál dolgozók. Táplálkozásuk a legváltozatosabb, ráadásul ők azok, akik, ha keresnek, a legtöbbet hajlandók áldozni is a kosztra. Valamennyien fiatalok. Amiből aztán kiderül az is, hogy a munkabeosztáson túl — amiről voltaképpen eddig szóltam — hogyan befolyásolja a táplálkozást az építkezés. Aki épít vagy építkezésre gyűjtöget, az a fogához ver minden garast. A tardiak, emlékezve a múltra, iszonyodnak a hiteltől, a kölcsöntől. Legtöbbjük készpénzzel épít. És mivel nem a fiatalok építkeznek, hanem apáik, és mivel apa építkezett, építkezik, vagy fog építkezni a közeli jövőben, az apák valamennyien takarékosan élnek, és elsősorban a hasukon spórolnak. Ráadásul a hetente hazajáró idősebbek otthon maradt családtagjainak étlapja is szegényes, szinte leolvasható róla: nincs otthon a férfi, tehát nem érdemes tisztességesen főzni. Ezek azok a famíliák, amelyek csupán szombaton-vasárnap esznek nagykanállal... A fiák azonban ... Pelyhe Miklós: — Üzemi konyhán ebédelek; reggelire, vacsorára fél-fél liter tejet, húsz-húsz deka felvágottat veszek, negyed kiló kenyeret is persze, mert kell a kondi! Balogh János: — Én ebédet is, vacsorát is kapok az üzemben. Reggelire kávét, tejet veszek, és hozzá azt eszem, amit hazulról csomagolnak: húst, tojást, kolbászt, gyümölcsöt. Ha meg kifogy, ott a hentes! A magyarázat: A fiatalokat már a kész várja. A legtöbben válogathatnak: ha összeházasodnak, a fiús vagy a lányos házhoz költözzenek-e. Mert a Rózsadombra illő villák nékik épülnek, anélkül, hogy ez tőlük különösebb áldozatot követelne. ... Ha apaként meggondolom, azért, hogy ilyen villát építsek gyermekemnek, én is spórolnék a hasamon . .. Ha fiúként meggondolom, hogy szüleim gondoskodnak számomra összkomfortos, modern lakásról, én se igen verném a fogamhoz a garast. Garami László (Folytatjuk) Szociológia a városfelújítás szolgálatában Az elmúlt egy-két évtizedben világszerte elsőrendű társadalompolitikai kérdések közé került a városok felújítása. Magyarországon is szembe kell néznünk a városok elavulási folyamatával. Ez az elavulás nem kis mértékben az utolsó évtizedben felgyorsult urbanizációs folyamat eredménye. Legtöbb városunk központja a városok lakosságának gyors ütemű növekedése miatt túlzsúfolttá vált. E jelenséget még élesebbé teszi a tény, hogy városi lakásépítkezésünk sem tudott lépést tartani a városiasodás ütemével és az igények érthető emelkedésével. Különösen a felszabadulást követő első évtizedben a lakásépítkezés üteme rendkívül lassú volt s mindmáig lényegesen az európai átlag alatt maradt. így, bár ma városaink helyzete lényegesen jobb a felszabadulás előttinél — a lakásellátás minden mutatója tekintetében —, mégis égető lakáshiány alakult ki. E lakáshiány mintegy vasabroncsba fogja várostervezésünket: ilyen körülmények között az elsődleges szempont nem lehet más, mint a lehető legrövidebb időn belül, a lehető leggazdaságosabban, a lehető legtöbb lakást felépíteni s az elkerülhetetlenül azzal jár, hogy az átfogóbb urbanisztikai szempontok háttérbe szorulnak. Ezzel magyarázható, hogy városaink fejlődése az elmúlt másfél évtizedben jórészt az új lakótelepek építkezésére szorítkozott, sok vidéki városunkban még a szűkebb értetelemben vett belvárosok felújítása, sőt megfelelő karbantartása sem történt meg, s szinte valamennyi városunkban a fizikai leromlás jelei mutatkoznak a centrumot övező gyűrűben. A lakótelepek a városok peremére kerültek — főként gazdaságossági szempontok miatt —, az égető lakáshiány nyomása alatt a városok igyekeztek minden — még úgy-ahogy lakható — lakást tovább üzemeltetni, vagyis amennyire lehetett igyekeztek elkerülni a leromló városrészek teljes, vagy részleges lebontását. E városrészek fizikai leromlásának a városközpontok túlzsúfoltságának a jelei nyilvánvalóvá váltak. Az utóbbi néhány évben a várostervezők és várospolitikusok egy részét foglalkoztatta az is, hogy e fizikai-gazdasági folyamatok milyen társadalmi folyamatokkal kapcsolódnak össze. A pécsi és szegedi városi tanács megrendelésére Konrád Györggyel együtt azt kutattuk, hogy a különböző városépítési stratégiák'a két város társadalmi szerkezetére milyen hatást gyakorolnak. Mint szociológusokat bennünket mindenekelőtt az érdekelt, hogy a társadalom különböző rétegei, a különböző jövedelmű és foglalkozású csoportok mennyire különülnek el egymástól térbelileg, vagy a városszociológia szakkifejezésével élve milyen szegregációs folyamatok mutathatók ki e városainkban. A lakótelepeken végzett korábbi vizsgálódásaink arra engedtek következtetni, hogy a főként lakótelep építkezéssel történő városfejlődés fokozza a városokon belül a különböző társadalmi csoportok elkülönülését. Az új lakótelepek társadalmi és demográfiai értelemben ugyanis meglehetősen homogének: e városrészekben a családfők többsége 30—40 év közötti, az átlagosnál valamivel magasabb jövedelműek, az átlagnál lényegesen magasabban iskolázottak és jobban szakképzettek. Egy leromlott városrészben — Budapesten a Józsefvárosban — végzett felmérésünk adatai pedig azt mutatták, hogy e körzetekben megkezdődött a legalacsonyabb jövedelmű csoportok koncentrációja. Ez különösen éles volt, amikor a családok lakásváltoztatási szándékát elemeztük; kiderült, hogy az alacsonyabb iskolai végzettségű és keresetű családok zöme e városrészekben kíván maradni, a magasabb jövedelműek nagy többsége pedig szeretne innen elköltözni. Ebből arra kellett következtetnünk, hogy részben az új lakótelepek, részben az utóbbi öt-hat évben gyors fejlődésnek indult társasház-övezetek a leromló városrészekből gyors ütemben magukhoz „szívják” az átlagosnál magasabb jövedelmű rétegeket. Sok szempontból e megállapítások élesen ellentmondottak a hétköznapi tudatnak, és a várostervezők maguk egyáltalán nem voltak tisztában tevékenységük ilyen következményével. E kérdés megvilágosításában fontos szerepet játszott A téli Nagymaros (MTI felvétel) ra lehne szükség, már ma is viszonylagos biztonsággal megállapítható, hogy a legalacsonyabb és legmagasabb jövedelmi csoportok közötti különbség az elmúlt másfél évtizedben inkább nőtt, mintsem csökkent, egyes városokban legfeljebb változatlan maradt. A legalacsonyabb jövedelmi csoportoknak kimutathatóan kisebb esélyük volt az új lakáshoz jutásra, mint a náluk tehetősebbeknek. Mindebből csak arra következtethettünk, hogy bár a lakásforgalom területén a piacmechanizmus nem működik, a lakás bizonyos mértékig a béren kívüli juttatások formájává vált, és ez olyan elosztást eredményezett, mintha a lakások a piacon keltek volna el. Vajon milyen konzekvenciák vonhátók le a várostervezés és főként pedig a városfelújítás gyakorlata számára? A szociológia persze csak részlegesen tud hozzájárulni a városfejlesztés végső döntéseihez. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a lakáshiány feszítő ereje továbbra is hat, azért nem csodálkozhatunk azon, ha a várospolitikusok mindenekelőtt a mennél több s mennél gazdaságosabb lakás elve mellett törnek lándzsát. Mégis a várostervezők akarata ellenére és jórészt tudtuk nélkül kibontakozó elkülönülési folyamatok arra intenek, hogy igazuk van azoknak a várostervezőknek, akik mindenekelőtt a leromló városrészek felújítását sürgetik, e városrészekben is az „organikus” megújulást kívánják biztosítani. Ha a leromlott negyedeket teljesen lebontjuk s helyettük csak új telepeket építünk, bizonyos értelemben csak siettetjük a szegregációt. Bizonyos, hogy városfelújítási stratégiánk végső kialakítása majd az urbanisztikai, közgazdasági és szociológiai szempontok egyeztetése után következhet csak. Szclényi Iván 11 (MTI felvétel) Szeged a Pécsett és Szegeden végzett felmérésünk. A vizsgálat elemzésének mindjárt az első szakaszában igyekeztünk kimutatni, hogy a különböző társadalmi csoportok miként változtatják helyüket a lakásállomány egészében. Bár a kérdés végleges megválaszolására további kutatások-
