Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-04-05 / 7. szám
MMWMMWMMMMMMMMMMMMMWMVMWMMVMVWVWWMMWM Még az elmúlt év őszén közöltük Gyuresó István szlovákiai magyar költő Az unokák megszületnek című szép versét. Nemsokára levelet hozott a posta. Dr. Bátki György írta, az amerikai Syracuse-ból. (State University College of Forestry) A Gyurcsó-vers angol fordítása volt, alatta pedig e pár sor: „Tisztelt Uraim! A legutóbbi Magyar Hírek közölte Gyuresó István: Az unokák megszületnek című versét, amely annyira megtetszett, hogy azonnyomban nekiültem a fordításnak, Annál is inkább, mert rövidesen mi is unokát várunk és a vers nagyon megkapott.” Bennünket viszont e rendkívüli reagálás. Köszönet érte a költő nevében Is. Kedves olvasónk utólagos szíves engedelmét kérve, közöljük — ámbátor torlódás miatt kissé késve — a fordítást, és azok számára, akik akkor esetleg nem olvasták, az eredeti verset is. .........................................................................^“YivrmvwirrwwrifmnmvviniwwmiwvwwnfirifLiii^^ QYURCSÓ ISTVÁN : QYURCSÓ ISTVÁN : cÁz unokák utexjAzüJAbuk! Az unokák sírnak, az unokák járni tanulnak, az unokák beszélni tanulnak .. Az unokák, amikor jeles ünnepeken körben állnak a nagyszülők udvarán — nem értik egymást. Az unokák a nagyszülőket sem értik. „Gyöngyöm, virágom!" Az unokák nem értik, mi az a „gyöngyöm" s mi az a „virágom". k^anx/xklUjxn unt ko m ! The grandchildren are crying, the grandchildren learn to walk, the grandchildren learn to talk ... The grandchildren, when on holidays they are standing in a circle in the grandparents’ courtyard do not understand each other. The grandchildren do not understand even the grandparents. „Gyöngyöm, virágom!" The grandchildren do not understand what „gyöngyöm” means and „virágom” means. Az unokák idegen tájról jöttek a nagyszülők udvarába, ahol apjuk vagy anyjuk tanulta az anyanyelv varázsigéit. Az unokák karikában állnak a nagyszülők udvarán. A nagyszülők sírnak! A nagyszülők mosolyognak, a nagyszülők madártejet főznek, s a nagyszülők beszélni tanulnak az unokák nyelvén ... A nagyszülők szíve kerek alma, beleharaphatnak az unokák. A nagyszülők szive tiszta szoba, ahol leülhetnek az unokák. De egyszer elfogynak a nagyszülők, elfogy a kerek alma, kihűlnek a tiszta szobák. Az unokák nem tanulják meg a varázsigéket, és elfelejtik a világot. The grandchildren came from faraway countries to the grandparents’ courtyard, where their father or mother learned the magic words of the mother tongue. The grandchildren are standing in a circle in the grandparents’ courtyard. The grandparents are crying! The grandparents are smiling, the grandparents are cooking „madártej” and the grandparents are learning the language of the grandchildren ... The grandparents' heart is a round apple, the grandchildren can bite into it. The grandparents’ heart is a tidy room, in which the grandchildren can sit down. But someday there will be no grandparents, no more round apples, the tidy rooms will grow cold. The grandchildren ivill not learn the magic ivords and they will forget the world. Az anyanyelv új Hazánkban is nagy kincs BELGIUMI HOZZÁSZÓLÁS SINOR PROFESSZOR CIKKÉHEZ Tolnt Judit, a belgiumi Laseheterwegben élfi honfltársnőnk levelet küldött szerkesztőségünkbe, amelyben Sinor Dénes professzor Miért tanuljunk magyarul című, 1968. november S9-i számunkban megjelent cikkéhez szól hozzá. Sorai figyelemre méltóak, ezért leveléből mindazt, ami véleményünk szerint közérdekű, az alábbiakban közöljük: Nem vagyok ugyan szakember, de talán a laikus véleménye sem lesz önöknek teljesen érdektelen. Szeretem nyelvünket. Az ember könnyen lenézi azt, amit nem ismer. A Nyugat a kultúránkból jórészt csak a tschikosch-gulasch-paprikasch giccsét ismeri. (Pedig a magyarok is már inkább „az autó ülésén, mint a nyereg alatt puhítják a húst!”) Ez az egzotikus köd még jobban megnehezíti az új környezetbe való beilleszkedést. Aki biztos magában, akinek háta mögött ott van a közösséget jelentő múltja, a jelennel is könnyebben megbirkózik. A vele kapcsolatban állók pedig csak becsülhetik azért, amit magával hozott, sőt, bizonyos mértékig tiszteletet éreznek „egzotikus” kultúrájáért. Tud valamit, ami számukra eddig ugyan ismeretlen, ez kíváncsiságot ébreszt, és a kíváncsiság az új kapcsolatok alapja. Egy idő múltán tapasztalhatja, hogy környezete is sokat átvesz ebből az idegen vagyonból. Vitákra, a szó szoros értelmében vett eszme-cserékre is sor kerül, aminek kapcsán választott új hazájának szellemi és technikai értékeihez is jobban hozzáfér. Emellett a haza léte olyasfajta biztonságot nyújt, amiért azelőtt a szülői házat keresték fel újra a már felnőtt gyerekek. Ez az évszázad, főleg az elmúlt harmincöt év igen sok szülői házat semmisített meg fizikai és erkölcsi értelemben egyaránt. A kis családból kiszakadtaknak a nagy család nyújt támaszt. Az otthonnak, a támasz pótlásának feladatát vette át ma olyan szép igyekezettel az ország, amivel a történelemben egyedülálló és úttörő feladatra vállalkozott. Lehetséges, hogy más nemzetek fiainak ilyen támogatásra kevesebb szüksége van, mint a magyaroknak, de mi büszkék lehetünk rá, mert ez az igyekezet is azt bizonyítja, hogy a szocializmus igyekszik megérteni az embert. Sinor Dénes professzor azt írja, hogy az embercsoportokat összetartó belső erők leghathatósabbika a nyelv. A külföldön élő magyarok egy másik embercsoport közösségébe kerültek, de ha paradoxonnak hangzik is, csak a saját nyelvük, a saját kultúrájuk ismerete segíti őket ahhoz, hogy ennek az új közösségnek — nemcsak nyelvtani értelemben vett — nyelvét megértsék és, ami legalább annyira fontos, a magukét megértessék. A közösségben élő ember a maga készségét adja környezetének, egymásra hatnak. Az új környezetbe került embernek újra kell kezdenie. Ha mindent kitöröl magából, ami a múltjához kötötte, önmagát ítéli el. Embertől emberig kapcsolatok csak úgy építhetők, ha „köztünk” nem „a jeges űr lakik”. A kíváncsiság minden kapcsolat kiindulópontja, kielégítésének alapja pedig a nyelv, az Ariadne fonala az emberek egymásra utaltságának labirintusában. Aki eredetét megtagadja, elveszti ezt a segítő fonalat, önmagával sem ért szót. Ez pedig meghasonlásra, elkerülhetetlenül tragédiához vezet. A renegátokat sehol sem szerették, be nem fogadták. Mindenkiben él egy jó értelemben vett hiúság, hatni akar a környezetére. Alapos nyelvtudás nélkül a civilizáció mai fejlettségi fokán senki sem boldogul. Az anyanyelv ismerete megkönnyíti a befogadó ország nyelvének, kultúrájának megismerését is. Az, aki nagy szókinccsel, széles ismeretségi körrel rendelkezik, jobban érdeklődik új otthonának nyelve, környezete iránt is. Közölni akar, meg akarja osztani a másikkal a maga tudatának tartalmát, így rákényszerül arra, hogy annak a nyelvét is magasabb szinten sajátítsa el. Igaz, hogy nyelvtanunk egyetlen latin, vagy germán nyelvével sem azonos, de gondolatritmusban, szellemben például a francia nem is olyan idegen a számára! Végül pedig, de nem utolsósorban: a magyar szép nyelv. Aki szereti a zenét, az élvezi nyelvünk ritmusát is és vigasztalást talál irodalmunkban az egyedüllét nem is olyan ritka óráiban. Epreskert. öreg, kopott partájházak közé szorított darabka liget a hatodik kerületben. De a fák. bokrok között megbúvó épületekhez a magyar képzőművészet ezernyi emléke fűződik. Mert az Epreskert vagy fél évszázada jó tanyája, szíves otthona, műhelye a művészetnek. Dolgozott itt Székely Bertalan és Lotz Károly, Benczúr Gyula és Stróbl Alajos Fényes Adolf és Kernstock Károly, Ferenczy Károly és Ferenczy Béni, Lyka Károly és Réti István, Szinyei Merse Pál, Vaszary, Csók, Szőnyi, Aba Novák. Szine-java a magyar művészvilágnak. Az Epreskert most is a Képzőművészeti Főiskolához tartozik, a ma nagy mestereinek alkotóműhelye, az új nemzedék iskolája, otthona. Selmeczi Tóth János képriportja a szobrászati és festészeti tanszék két vezető tanára, a magyar művészvilág kiváló munkása, Pátzay Pál Kossuthdíjas szobrászművész és Bernáth Aurél, Kossuth-díjas festőművész műtermébe kalauzolja olvasóinkat. ^WW\AA/WVWWWWWWWWWVWW\AA/WWWWWWWWV Dóőrhírsi híradó a kálid Jíruufi haláláról A Magyar Állami Hangversenyzenekar sikere Londonban A szigetvári vár baráti köre fontos kortörténeti forrás birtokába jutott: egy 273 éves könyvhöz amely érdekes adatokat közöl, a Zrínyi-családról. Az Augsburg városában 1696-ban kiadott könyvet egy amatőr történész, Farkas Jenő budapesti nyugdíjas juttatta el a várbaráti körhöz. A szerző Leonardus Frizon francia jezsuita szerzetes, aki úgynevezett panegiri koszokat (dicsőítő beszédeket) gyűjtött össze a kötetben. A latin nyelvű, barokk stílusú beszédek francia uralkodók és főpapok érdemeit méltatják, és csupán két „külföldi híresség” szerepel a könyvben: a nagy hadvezér Sobieski lengyel király és a hadvezér-költő Zrínyi Miklós. Ez utóbbi, mint kiderült számos értékes adatot tartalmaz a Zrínyiek életéről, tetteiről. így megerősíti azt a tényt, hogy Zrínyi Miklóssal, a költővel nem a bécsi ármány végzett — mint annak idején és azután is sokan vélték —, hanem valóban vadkan ölte meg, 1664-ben a Csáktornya melletti kursavaci erdőben. A közlést, úgy véljük, hiteles tényként kell elfogadni, annál is inkább, mert Frizon atya a francia királyi udvarban élt, márpedig a francia uralkodók kitűnő információkkal rendelkeztek a magyarországi helyzetről, eseményekről. Az Állami Hangversenyzenekar 120 tagú együttese negyedik alkalommal szerepelt Angliában. Nyolc városban adtak koncertet, az első előadásra március 5-én került sor. A zsúfolt Royal Festivál Hallban, Erdélyi Miklós vezényletével és Igor Ojsztrah közreműködésével megrendezett koncertről a Times kritikusa, Chissell megállapította, hogy a hangverseny legemlékezetesebb szereplői a vonósok voltak. A fúvósok „csodákat műveltek, amikor Liszt szimfonikus költeményének végén feltámasztották a félig holt mazeppát.” A Daily Telegraph kritikusa lelkesen dicsérte a zenekart, amely „sok rokonszenves kvalitással tündökölt, beleértve a vonósok meleg tónusát, és a fafúvósok körvonalazott, metsző hatását.” 11
