Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-04-05 / 7. szám
MUNKÁSPORTRÉK Életünk nagy formálója a munka — ugyan ki tagadhatná - elóbb-utóbb átgyúr bennünket is. Hozzáidomul a kéz, a lélek, s a jól vagy rosszul végzett munka öröme, bánata kirajzolódik az arcon Is. Akiket Székely László képei ábrázolnak — ezt tán nem is kell magyarázni —, a munkában életük értelmére leltek. A két Idős vasas figyelő tekintete, az öreg kertész derűs arca, a neoncsővel és a gyógyszertől«! gép mellett dolgozó ifjú nők flgyelem-összpontosftása egyaránt tanúsítja ezt. Akár munkapszichológiai tanulmányként tekinthetünk e fotókra. 3Ce lemen Ottó KÖRORVOS, ESZTEREQNYE, ZALA MEQYE Kelemen Ottó RIPORTER: Mikor és hol végzett? KELEMEN OTTÓ: Ezerkilencszázötvennyolcban, Pécsett. RIPORTER: Mióta körorvos Eszteregnyén? KELEMEN OTTÓ: Diplomaszerzésem óta, vagyis tizenegy éve. RIPORTER: Hány kilométerre van Eszteregnyétől a legközelebbi város? KELEMEN OTTÓ: Tíz kilométerre, Nagykanizsa. RIPORTER: Hány kilométerre van a megye-KELEMEN OTTÓ: Otven. RIPORTER: Budapest? KELEMEN OTTÓ: Kétszáznegyven. RIPORTER: Eszteregnye lakosainak száma? KELEMEN OTTÓ: Ezeregyszáz. RIPORTER: Körzetének lélekszáma? KELEMEN OTTÓ: Kétezerhatszáz. RIPORTER: Milyen terveket szőtt az orvosi pályáról egyetemi évei alatt? KELEMEN OTTÓ: Kutatóorvos akartam lenni. Biofizikus. Azonban akkori családi körülményeim lehetetlenné tették tervem megvalósítását. Akkor született a fiunk is. RIPORTER: Végleg feladta ifjúkori tervét? KELEMEN OTTÓ: Gyakorlatilag igen. Ugyanis elméleti munkáról lévén szó, vissza kellene térnem az elhagyott útra, ez azt jelentené, hogy tizenegy év után a sor végére kellene álljak... Ez nem csupán emberileg, de szakmailag is irreális. RIPORTER: Milyen terveket szőtt egyetemi évei alatt az életről? KELEMEN OTTÓ: Családot, tisztességes otthont, és rendezett anyagi körülményeket terveztem. Olyat, amelynek keretében biztosított a folyamatos munkám és szellemikulturális ■ igényeink kielégítése. RIPORTER: Hogy áll e tervének megvalósításával? % KELEMEN OTTÓ: Jól. Feleségemmel együtt, aki Eszteregnyén tanít, gyakorlatilag megvalósítottuk. RIPORTER: Milyen Eszteregnye egészségügyi szervezete? KELEMEN OTTÓ: Mint a falusi átlag Magyarországon. Egy orvos, egy védőnő, házibeteg ápoló és egy orvosírnok. A lakosság 1960 óta gyakorlatilag százszázalékosan biztosított, RIPORTER: Működésének tizenegy éve alatt hogyan alakult Eszteregnye egészségügyi helyzete? KELEMEN OTTÓ: Sokat fejlődött. Előttem itt még nem volt orvos-lakás. Most kezdik építeni az újat, van védőnői lakás, és rendelő a csecsemő-tanácsadás céljára. Ezek a technikai feltételek. Tíz évvel ezelőtt negyven tuberkulotikus beteget tartottam nyilván. Most hármat. Csecsemőhalott — a néhány súlyos koraszülést leszámítva — nem volt. Ezzel szemben növekedett a mozgásszervi, tehát ízületi és reumatikus, magas vérnyomásos, illetve cukorbetegek száma. Bár minden bizonnyal nem valóságos növekedésről van szó, hanem arról, hogy ezerkilencszázhatvan óta minden parasztember állami biztosított, most rendszeresen eljönnek hozzám, és így a falu teljes egészségügyi helyzetét átlátom. Régen az előbb említett betegségekkel a paraszt nem ment orvoshoz. Ez a helyzet azzal a nagy előnnyel jár, hogy az idejében feltárt betegségek gyógyításának sokkal nagyobb az esélye. RIPORTER: Hogyan alakul a táplálkozás falun? Eszlel-e eltolódást? KELEMEN OTTÓ: Jelentős a változás. Amióta általánossá lett a termelőszövetkezet, több húst esznek az emberek. És általában a hagyományos, illetve regionális ételféleségek mennyisége és minősége megnőtt. Ésszerű táplálkozásról azonban még nem lehet beszélni falun. Dominál a szénhidrát és a hús. RIPORTER: Hogyan alakultak a lakáskörülmények tizenegy év alatt? KELEMEN OTTÓ: Amikor jött befelé a faluba, látta az új házak sorát. Azt nevezik Eszteregnyén Újtelepnek. A házak legalább harminc százaléka új. A rádió, televízió, mosógép ma már hétköznapi igény Eszteregnyén. Ezek a tényezők rendkívül pozitívan hatnak az egészségügyi helyzetre. RIPORTER: Körorvosi működése alatt járt-e külföldön és hol? KELEMEN OTTÓ: Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Romániában, Bulgáriában voltunk. És egy társasutazás alkalmával jártunk Jugoszláviában, Tuniszban, Algírban, Hollandiában és a Német Demokratikus Köztársaságban. RIPORTER: Erdekli-e a szakma fejlődése és képes-e követni az újabb eredményeket? KELEMEN OTTÓ: Érdekel a fejlődés, kell is követnem. Olvasom az Orvosi Hetilapot és még három szakmai kiadványt. Közülük az Orvosképzés című kitűnő, mert egy-egy probléma átfogó képét adja. Ezenkívül kéthárom évenként két hónapot kórházban töltök mint osztályos orvos. Továbbá havonta egyszer orvosi konferencián veszek részt, itt előadást hallgatunk, amelyet vita követ. RIPORTER: Kikből tevődik a társaságuk? KELEMEN OTTÓ: Nagyon sok emberrel vagyok kapcsolatban. Közeli társaságunk néhány orvos, illetve állatorvos kollégából és mérnökből áll. RIPORTER: Mivel tölti szabad idejét? KELEMEN OTTÓ: Szakirodalmat olvasok, mint említettem. Ezenkívül bejárunk Nagykanizsára kiállításokra, hangversenyekre. Pestre színházba ritkán jutok, mert a körorvosi teendők kötnek. Majdnem minden fontosabb irodalmi, kulturális folyóiratot járatunk és olvasunk Ezenkívül a Nagykanizsai Vasasban sakkozom, első osztályú versenyző vagyok. Ha még ezután is marad időm: fotózom. RIPORTER: Köszönöm a figyelmét és az idejét. Gróf Károlyi Gyulát sokan kegyes uruknak tisztelték birtokain, mert cselédeinek nem disznóólakat, hanem szegényes, szűkös, de mégis emberi lakásokat építtetett, olykor lóról leszállva bement hozzájuk, szót váltott asszonnyal, gyerekkel, és reggelente szalonnázó emberei társaságában itta meg első korsó sörét. Szociológus falukutatók is becsülték az öreg grófot, Ezért keltett meglepetést és felháborodást egy 1935. január 4-én kiadott tanulmánya. Károlyi komolyan vette Gömbös Gyula szélhámos ígéretét, megijedt, hogy mozog a föld a hitbizományok alatt s osztálya védelmére kelt. Nem riadt vissza leírni, hogy „Magyarország fele 1300 család kezében van”, de bizonyítani próbálta, hogy „jól van ez így”, mert az uradalmak több embert tartanak el, mint amenynyien kenyérhez jutnának, ha a nagybirtokot felosztanák. Számokat is közölt, hány gazdatisztet, tisztviselőt, kovácsot, gépészt, ácsot, kerékgyártót, kőművest, szegődményes cselédet és hány hónapos munkást, napszámost foglalkoztatnak az általa megvizsgált uradalmak. Arra a következtetésre jutott, hogy ha csak 3 millió hold földet osztanának szét, 1 251 000 lelket fosztanának meg kenyerétől, megélhetésétől. Es milyen megélhetéstől?! — erről a föld nyomorúságából idegenbe szakadt, kivándorolt magyarjaink sokat beszélhetnének. De emberségesnek mondott kegyes grófunk ezt is megírta. Az uradalmak 70 filléres napszámot fizettek 1934—-35-ben, az eltartottak átlagos családi bére évi 400 pengő volt. S ebben Károlyi Gyula nemhogy elítélni valót talált volna^ hanem megírta, hogy ez a jövedelem a jól' kezelt, tőkeerős nagybirtok cselédjének, munkásának „egyenesen kiváltságos helyzetet biztosít a mai szomorú viszonyok között falun”. Pásztor Árpád, a kor híres világjáró íróriportere, aki első magyar újságíróként otthonában kereste fel Tolsztojt és Theodore Rooseveltet, de hazai rejtelmeinknek is bátor kutatója volt, Károlyi tanulmánya nyomán már másnap Ostoroson termett, bekopogott — ha volt min kopogtatnia... — egy „kiváltságos helyzetben" élő mezőgazdasági munkáscsaládhoz. A család valóban rendkívül kiváltságos helyzetben volt, mert az apa mellett a 19 éves fiú is dolgozott, 1934-ben ketten összesen 396 pengőt és 3 fillért kerestek. Pásztor ezt hatósági segédlettel ellenőrizte, a községházán azt is megtudta, hogy a családnak 45 pengő adóhátraléka van, de az istennek sem fizetnek, elárverezni pedig legfeljebb a gyerekeket lehetne náluk. A „jól kezelt, tőkeerős nagybirtokon rendszeresen foglalkoztatott” apához és fiúhoz egy asszony, s még három gyerek tartozott, közülük az egyik angolkóros, a másik tüdővészes, az egyéves Marika csodálatosképpen még egészséges volt. Volt egy kecskéjük, egy ágyuk, egy dikójuk, padjuk, asztaluk, két székük, egy lavórjuk, ágyneműnek néhány szál rongyos lepedő. A hegyoldalba vájt barlangban laktak. Pásztor megírta tapasztalatait, de a statisztikusok, szociológusok sem hagyták válasz nélkül Károlyi tanulmányát. Móricz Miklós a gróf fejére olvasta, hogy csak kiemelt példákról lehet szó, s hogy a szociológiai felmérés nem egyszerű szorzás dolga. (Érdekes, hogy a 70 filléres napszámról és a 400 pengős családi bérről nem vitázott. Ez abban a boldog Horthy-korban természetes állapot volt.) Gróf Károlyi Gyula minden elvakultsága mellett becsületes ember volt. A kemény bírálatokra adott válaszában beismerte, hogy azért dolgozta fel 29 nagybirtok adatait —■ s ezt szorozta, általánosította —, mert az egész országban csak 29 olyan nagybirtokot talált, ahol rendesen, megbízhatóan könyvelnek, ahol a kérdéseire kapott válaszokat el tudta fogadni. A fél ország 1300 nagyúri gazdája közül összesen huszonkilencet1, És tiszteletre méltó bátorsággal leírta: „Minden nagybirtok csak akkor felel meg hivatásának és fenntartása országos érdekből csak akkor kívánatos, ha több egzisztenciának nyújt biztos megélhetést, mint hogyha az a terület egyenkint életképes kisbirtokká osztatnék fel. Indokolt, hogy az állam azokkal a nagybirtokokkal szemben, amelyek e kívánalomnak nem felelnek meg, bizonyos helyesebb elosztást célzó intézkedést tegyen”. Többféle oka van, hogy a múltból felidéztük ezt a vitát. Egyik a 70 filléres napszám, az évi 400 pengős „biztosított” jövedelem, amivel az úri nagybirtok munkásait a harmincas években boldogította, s amit még egy emberségesnek mondott gróf sem szégyellt, de a vitában részt vett szociológusok is úgy vettek tudomásul, mint megváltoztathatatlan sorscsapást. Mi ezt a nagybirtokot szétosztottuk, majd szocialista szövetkezetekben, állami és tangazdaságokban egyesítettük, hogy mezőgazdaságunkat korszerűsíthessük és „a föld népének” emberhez méltó életet biztosítsunk. Az egykori agrárproletár, cseléd vagy kisbirtokos paraszt, ha megmaradt az ősi foglalkozása mellett, ma könnyebben, kulturáltabban él, mint a múltban, s évi jövedelmi szintje az 1968-as zárszámadások még nem teljesen lezárt, de mégis áttekinthető adatai szerint inkább húszezer forint felett van, mint alatta. Ahol gyenge a szövetkezet, mert rosszak az adottságai, az állam segít. A szövetkezetek erősödnek, az új gazdasági rend számos friss és hasznos jövedelmi forrást nyitott meg számukra, s amikor a húszezer forint fölé emelkedett részesedési színvonalról beszélünk, nem Nádudvar és még ötven, vagy száz híres szövetkezet adatait szorozzuk meg — ahogyan Károlyi Gyula tette a maga 29 uradalmával —, hanem valóban átlagról beszélhetünk, ami már megfelelő alap egy magasabb, gazdagabb falusi életformához. Gazdasági életünkben szerkezeti átalakulás történt, s ennek még nem értünk a végére. A gépesített mezőgazdasági nagyüzemek kevesebb emberi munkaerőt igényelnek. A falusi fiatalok egy részét nemcsak a városok szórakozási lehetőségei, a sokféle munkalehetőség, s velük az életforma változatos színei csábítják, hanem az egész átalakult élet hozzájárul ahhoz, hogy a városokba áramlanak. Ipari fejlődésünk, építkezéseink mindenki számára munka- és kereseti lehetőséget biztosítanak, s a népgazdaság általános fejlődésében nem kis része van mind jobban mechanizálódó, korszerűsödő mezőgazdaságunk eredményeinek. A mezőgazdaságot most már hiba volna azzal a mértékkel mérni, amit Károlyi Gyula használt, s amivel szemben a harmincas évek lázadó reformerei és forradalmárai a földosztásban látták nemcsak a nagybirtokos osztály hatalma megsemmisítésének lehetőségét, hanem a sok falusi szegény felemelkedésének útját is. Ma nem a közvetlen eltartott lélehszáni a döntő, hanem a mezőgazdasági termékek minőségi és mennyiségi hozamának állandó növelése, a föld és az állatállomány népgazdasági hasznossága, s ez évről évre kedvezőbb eredményeket mutat. Mezőgazdaságunk a múltban sereghajtó volt az országok rangsorában, ma a nemzetközi jó színvonal középső szintjén tartunk, s ezt mindenki méltányolhatja, aki ismeri a harmincas évek siralmas termelési átlagait. Amint azokért az átlagokért elsősorban az ország felét birtokló mágnások voltak felelősek, mai átlagainkért új, szocialista termelési rendszerünket illeti elismerés, a kétkézi szorgalmas munkásokat éppúgy, mint a korszerű agrártudományt gyakorlatban érvényesítő vezetőket. És itt megint nem jelentéktelen okát érintjük: miért idéztük fel olvasóink előtt az 1935-ös Károlyi-vitát. Abban a propagandában amivel nyugaton mezőgazdasági politikánkat kísérik, itt-ott visszatér a múlt „nagy eredményeinek” dicsérete, s ez olykor itthon is visszhangra talál. Kezünkben van egy levél, amelynek írója nem kevesebbet mond, mint hogy véleménye szerint mai legjobb gazdaságaink — mint írja: új uradalmaink — húsz év múlva sem fogják elérni azt a szintet, amelyen Esterházy herceg Sopron megyei uradalmai a harmincas években gazdálkodtak. Ez ama keveseknek a hangja, akik anyagi veszteségeik keserűségében, vagy más személyi okok miatt még mindig a régi nagybirtok tiszteletének kábulatában élnek. Kevesen vannak, de szembe kell velük néznünk azzal a biztonsággal, amihez új világunk mezőgazdasági sikerei adják meg az anyagi alapot. Soha nem tagadtuk, hogy a régi mágnásvilágnak is megvoltak a maga híres gazdái, mintagazdaságai. Esterházy herceg, Esterházy Móric gróf. Károlyi Gyula, a Kornfeldek, a csepeli Weiss bárók és még sorolhatnánk néhányukat — de bizony nem sokáig, és semmi esetre sem jutnánk tovább Károlyi Gyula gróf 29 mágnásbirtokánál! — az akkori idők magas világszínvonalán gazdálkodtak. Az akkori idők színvonalán. De a többi nagybirtokon siralmas gazdálkodás folyt, s a 6—7 mázsás búzatermelési átlagokért elsősorban azok voltak felelősek, akiket Károlyi „fél-Magyarország gazdáinak” mondott. Akikről Károlyi és Teleki Pál számtalanszor nyilvánosan elmondta, írta, hogy korhelyek, pazarlók, semmihez sem értenek, csak silány szórakozásokhoz, váltók aláírásához, könyvet nem olvasnak, a gazdálkodásban tudatlanok és keveset éreznek abból a felelősségből, ami földbirtokvagyonukból és „történelmi neveikből” következik. Károlyi Gyula 1935-ben összesen 29 mágnásbirtokot talált, ahol véleménye szerint a könyvelést rendesen végezték. A termelési eredményekről akkor nem beszélt, de úgy hisszük, feltételezhetjük, hogy ahol a könyvelés rendben volt, a gazdálkodásra is ügyeltek — ismételjük — az akkori idők szintjén. De az agrártudomány az utolsó negyedszázadban, sőt az utolsó években hihetetlen mértékben, ugrásszerűen fejlődött. Mit tudtak Esterházy herceg, vagy Kornfeld Móric báró mintagazdaságainak különben kitűnően képzett, világot járt vezetői a hibridekről, a vetőmagkultúrákról, a gépek, gépsorok mai kihasználási lehetőségeiről, a termőföldi és állattenyésztési tápanyagokról, a növényvédelem, a vegyszerek alkalmazásának ma rekordokat termő lehetőségeiről? Semmit, vagy csak nagyon keveset, tapogatózva a sok ismeretlen és megfoghatatlan valami között, amelyek létét a múlt nagy mezőgazdái, agrártudósai legfeljebb sejtették. Ma pedig egyszerű parasztemberek mindezt olyan természetesen alkalmazzák, amint régen szántani, vetni, etetni mentek, szinte már oda se gondolva, mit csinálnak. Mi arra vagyunk büszkék, hogy tavaly már az új mezőgazdasági tudomány segítségével birkóztunk meg az aszállyal, tavalyelőtt az árvizekkel. Az új tudománnyal törtünk fel a világszínvonal középső szintjére, és nem néhány mintagazdasággal, hanem — a régi szóhasználattal élve — „uradalmaink” többségében, egész szocialista mezőgazdaságunk átlagában. Ha arról volna szó, hogy tételről tételre végezzünk összehasonlításokat, Esterházy hercegnek a harmincas években korszerű mintagazdaságaival szemben ma korszerűen gazdálkodó nagyüzemek százait tudnánk felsorakoztatni. Szövetkezeteknek is százait! Ahol ez a szint még nincs meg, ahol kevés a szakember, tétova a vezetés, talán egyéb hibák gátolják a fejlődést, megvannak a módszereink, hogy segítsünk és a segítség minden faluba meg fog érkezni, ahol szükség van rá. Ez a mi szocialista agrárpolitikánk. Dernői Kocsis László
