Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-11 / 1. szám

Vágtában a kerteskői ménes

(MTI {elv.)

Nyughatatlan, de rendkívül barátságos riportalanyok. Miközben beszélgetünk, egyikük meleg orrával a zsebembe túr, a másik igyekszik váltamra fektetni a fejét, és egy pajzán kedvű fiatalka, a hátratett kezemből szeretné kikapni a jegyzettömböt. Semmi szabódás, egy csepp zavar sem észlelhető rajtuk. Ha pedig a riporter jegyzetfüzet helyett történetesen kockacukrot nyújt feléjük, alig lehet szabadulni tüntető szeretetnyilvánulásuktól.

— Hányán vannak? — kérdem a kerteskői ménes vezetőjét és közben igyekszem elhárítani a Kolibri nevű telivér már-már túlzásba menő kedveskedését.

— Hetven anyakanca, négy törzsmén és a szaporulat.

A szaporulat pompás csikók tömege, amelyek viháncolva élvezik körülöttünk a kifutó ugrándozási lehetőségét és a ragyogó napfényt. Kerteskő az ország legmagasabban fekvő ménese. 470 méterrel a tenger színe fölött még soha nem neveltek angol telivéreket. Hosszú évekig kísérleti telep volt, most teljes jogú gazdaság. Az innen kikerült lovak bebizonyították, hogy minden versenypályán megállják helyüket. Az iroda zsúfolásig telve díjakkal, nyereménytárgyakkal. Budapest, Pozsony, Becs, Prága, Parudbice és még sok más város versenypályája volt a kerteskői lovak dicsőségének színhelye.

— Innen származik Absolon, az utóbbi évek egyik legeredményesebb versenylova. Kétszer nyert Millenniumi díjat.

Hosszan lehetne sorolni a szakembereknek sokat mondó neveket. Áprili V., a legeredményesebb magyar import kanca. 13 év alatt 13 gyönyörű csikót hozott a világra. A külsőre lókarikatúrának tűnő Canyon Blosson szintén ivadékairól nevezetes. Tőle származik Balkán, Bakony és a már említett nagyhírű Absolon.

Major József, a ménesmester, 1920-ban hadiárvaként került a kisbéri méntelepre. Azóta lovak között él. Itt azonban nemcsak ő, hanem mindenki lószerelmes.

— Miért?

Vállvonás, tétovázás:

— A legszebb, a legértelegelre ídött a egyik :elimet

zsákmánnyal megrakodva érkeztek vissza a várba. A piacon mindjárt megkezkótyavetye. Szép arab lovakat, ékköves kardokat vertek dobra. Különös módon cifra veretű ládából egy ijedt szemű, aprócska török gyerek került elő. A kis az egyik várbéli asszony megsajnálta és magához^

ízben az elfogott törököt a kapitány elé telték. Amikor a foglyot meglátta, Dobó ran jóízűt kacagott, hogy a könny is ki-7 ardult a szeméből.

Oldozzdtok fel, hiszen ez a mi kémünk! No, Varsányi, te ugyan jól adod a törököt!

Mondani akartam a butának, hogy magyar vagyok, de mindig fejbe ütött, ahányszor megszólaltam, aztán meg betömte a számat is.

Dobó magához intette Gergelyt és Mekcseyt, aztán Varsányival együtt a szobájába mentek,3

hogy meghal Igassákj

mim

mesebb állat... Intelligens ... Hűséges ... Értelmes .. . Lelke van .. . Nem lehet nem szeretni!

Sok ország nagyhírű lótenyésztési szakembere járt már Kerteskőn és kivétel nélkül valamennyien elismerték a bánásmód tökéletességét a ménesben. Ezt tükrözi a „riportalanyok” viselkedése is. Nem félnek, bizalommal közelednek az emberhez. Óriási felelősség nyugszik az itteni szakemberek vállán. A ménes csillagászati összegeket ér. Gabardint, a Szovjetunióból kölcsön kapott, de félig magyar származású mént háromszázezer forintra biztosították. A világpiac azonban ismer nyolcszázezer-egymillió dollár körüli értékű lovakat is.

— Mi csak mostanában kezdünk exportra küldeni. Előbb a hazai versenypályákat kellett ellátni.

A lovak megbecsülését nem lehet pénzben mérni. Erre Aranyos a legjobb példa. Aranyos már az aggkor határán túl van. Élete kész regény. Amikor hosszú esztendőkkel ezelőtt a magyar ugrókeretnek lovakat kerestek, egy alföldi fuvaros istállójában pillantották meg. Ki tudja, hogy a háború vihara csikókorában hogyan sodorta oda? Aranyost megvették, de azt, hogy a leghíresebb ugrólovak egyike lesz belőle, ekkor még senki nem tudta. önmaga hívta fel rá a figyelmet. Merő sportból, ügyszeretetből, szórakozásból ugrotta át a különböző kerítéseket és korlátokat, míg végül felfigyeltek tehetségére. A Dózsa SE-hez került és számtalan versenyen szerzett dicsőséget a magyar színeknek. A római olimpián is szerepelt.

— Most nyugdíjas!

— Hogyan értendő ez?

— Az egyesületből leszerelt, kiöregedett. Ragyogó búcsúünnepséget rendeztek neki, nyugdíjba vonulását még a tv is közvetítette. Mi pedig felajánlottuk, hogy itt a lóélet legvégső határáig bőséges kosztja és jó kvártélya lesz. Kijár a ménessel, legelészik, és nincs más dolga, mint élvezni az életet.

— Megéri ezt a kiadást?

Előbb értetlen, aztán felháborodott csodálkozás:

— Megéri?! De hiszen becsületes munkával szolgálta meg!

— Nehéz pálya? — kérdem búcsúzásnál Major Józsefet.

— Nehéz. Aki nem szereti, ne is fogjon házzá, mert nem kényelmes.

Kényelemnek valóban nyoma sincs. A kjncset érő jószágra éjjel-nappal vigyázni kell. A ménes nem sok szabad időt kínál és az átlagos állami gazdaságinál semmivel sem jobb a fizetés. Elsősorban ügyszeretet, pontosabban lószeretet kell ide. Aki a lovat szereti, rossz ember nem lehet! — vélik a kerteskőiek. Az újságíró megnyugodhat, ez az első eset, amikor teljes biztonsággal a jó emberek táborába sorolhatja önmagát.

Ordas Iván

▼

i

(XLII.)

A királyok szíve kifürkészhetetlen...

Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér, Mátyás királyról írott tanulmányában idézi a régi latin mondást: „Az ég magas, a föld alacsony, a királyok szíve pedig kifürkészhetetlen.” Idézi, mert úgy véli, fölöttébb illik Mátyásra, aki minden hatalmat központosított, s akinek nagyratörő cselekedeteit, politikájának messzire nyúló szálait egyszerű ember alig is értheti meg. Valóban, ha ma már összehasonlíthatatlanul többet is tudunk Mátyás király külpolitikájáról — csak a forrásanyag ismertetése több kötetet töltene meg, nem szólva a változatos szakirodalomról —, számos pontján ma is csak. következtetésekre és feltételezésekre szorítkozhatunk.

Mégis, éppen a megszaporodott forrásanyag cáfolja leginkább azt a feltevést, hogy a királyod kiismerhetetlen „szíve” formálja a történelmet. Bármily jelentős egyéniség volt is Mátyás, bármilyen ambíciók fűtötték is, pusztán ezzel magyarázni cselekedeteit, a magyar állam külpolitikáját, nem lehet. A tudományos meggondolások alapján egyaránt el kell utasítani a korábbi vélekedések közül Fraknói Vilmosnak azt az értelmezését, hogy Mátyás túlzott hatalomvágyból törekedett a német-római császári trónra, vagy Szegfű Gyulának elképzelését. amely a fentit toldja meg azzal, hogy a hatalomvágy a reneszánsz emberre jellemző korlátlan életigenlés, a mármár téboly határát súroló ambíció gyümölcse. Anélkül, hogy vitába bocsátkoznánk afelett, mennyire vonatkozik a „reneszánsz fejedelem” amúgyis ködös, szellemtörténeti fogalma Mátyásra, csupán arra szeretnénk utalni, hogy noha Mátyás köztudottan indulatos, ellentmondást nehezen tűrő egyéniség volt, levelei, oklevelei, diplomáciai iratai világosan bizonyítják: „nagy lelkét” mindig alá tudta rendelni a hűvös és józan megfontolásnak, a bölcs és szükséges alkalmazkodásnak. Maguk a tények bizonyítják, hogy bármily nagy volt Mátyás személyiségének befolyása, az állam külpolitikája elsődlegesen nem ettől függött.

Mégis, marad a kérdés: mivel lehet megmagyarázni azt a köztudott, minden iskolai történelemkönyvben is szereplő fordulatot, amely Mátyás király külpolitikájában, uralkodásának második felében, hatalma megszilárdulása után bekövetkezett? A fordulatot, amely figyelmét és hadseregét nyugat felé irányította, s amely korábbi legjobb híveinek ellenállását is kiváltotta? A kérdésre egyértelműen bizonyított választ a történettudomány — megfelelő forrásanyag hiányában, — eddig nem adhatott. De megfontolást érdemel egyes kutatóknak az a véleménye, hogy a bekövetkezett fordulat összefügg a belső erőforrások fogyatékosságának felismerésével. Ez indította a királyt arra, hogy fejlettebb gazdasággal, erősebb városokkal rendelkező országokat vonjon uralma alá. A feltételezés indokoltnak látszik, a megszerzett sziléziai és más városokra bizonyos mértékig támaszkodott is, noha nem jobban, mint a magyarországiakra. Az eldöntetlen kérdés immár csak az: azért nem vette jobban igénybe pénzügyi, politikai erőforrásaikat, mert nem is állott szándékában, vagy pedig csupán azért nem, mert hirtelen halála megakadályozta benne? Nos, ha erre nem is tudunk egyértelműen válaszolni, annyi azért kétségtelen, hogy a belpolitika és a külpolitika fordulatai között részben kimutatható, részben alapos okkal feltételezhető összefüggés állott fenn.

Nem könnyű megkeresni a központosítás útjára lépett magyar állam külpolitikájának fő szálait, a jelenségek kusza tömegében. Mégis, mint a központosítás menetében, ebben is bizonyos szakaszosságot lehet megállapítani. Az első évek rendezetlen belső viszályokkal teli időszaka külpolitikai vonatkozásban sem mutat mást, mint bizonytalanságot: a kapcsolatok vagy hiányoztak, vagy erőtleneknek bizonyultak. Ez időben Mátyás kormányzatának fő célja az volt, hogy az ország függetlenségét sikerüljön megőrizni. Második szakaszként, a hatvanas évek első felében, a Hunyadi-korszak hagyományaiba lépő, törökellenes politika domborodott ki leginkább. Bosznia biztosításán kívül azonban egyéb akció nem történt, ami már a kortársak bírálatát is kiváltotta. Nem gondoltak arra, hogy az erőviszonyok alakulása nem kedvező: a török birodalom ismét erősödött, az ellene küzdők összefogásának valószínűsége csökkent. Mátyás hiába sürgette Velence, a pápa, a német birodalom és mások segítségét, ígérve, hogy akár Ázsiáig visszaűzi a törököt, segítséget nem kapott. Ezek után, bár sem a sürgetést, sem a török elleni hadjárat tervét nem adta fel, figyelmét nyugat felé fordította.

Legtöbbet vitatott háborúját Csehország ellen vezette. Kirobbanását elősegítették korábbi, kevéssé ismert ellentétek. Arra is van nyom, hogy a cseh király támogatta a kincstárügyi reform miatt elégedetlenkedő erdélyi nemeseket, és a moldvai fejedelem is belejátszott az ügybe. Annyi bizonyos, hogy Mátyás, az erdélyi lázadás leverése után Moldva ellen fordult. Ez a hadjárata kudarcba fulladt, s utóbb szövetkezett is a moldvaiakkal a közös ellenség, a török ellen. Ugyanakkor a pápával szövetségben a cseh király, Podjebrad ellen fordította fegyvereit. Az évekig tartó háborúskodást bonyolította a Jagellók beavatkozása, a cseh trófiutódlás körül kitört zavarok. Podjebrad halála után. A cseh rendek megoszlottak a két igénylő, Mátyás és Jagelló Ulászló között. Végül, a hetvenes évek vége felé megkötötték a békét azzal a kikötéssel, hogy a sziléziai városok Mátyás kezére jutnak, de a cseh királyságban maradt ellenfele, halála után azokat viszszaválthatja.

Bármilyen fontosak is voltak a sziléziai városok, annyit nem értek, hogy értük Mátyás évekig háborúskodjon. A cseh háború azonban ettől függetlenül is, alapjában elhibázott lépésnek bizonyult. Közben a déli határokon megnőtt a török nyomás; a pápai szövetségben indított, s hódítóvá fejlődő há.ború felborította a cseh és magyar állam között rendi alapon kezdeményezett, s most, kedvező lehetőségekkel felújítható szövetséget. Okot szolgáltatott a Jagellók beavatkozására, feszültségre a lengyel és a magyar királyság között. Utóbb Mátyás is valószínűleg felismerte a hibát, de következményeitől többé szabadulni nem tudott.

(Következik: Két császár ellen.)

B. P.