Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-03-08 / 5. szám
X M *i fH I DABAS I. : P É S Z Szívesen szomorkodnék együtt vele, ha nem látnám ezt a fénykép-regimentet, amely a padlótól a mennyezetig beborít minden falat. — Igazolványképek, legfeljebb fölnagyítva. Más nem kell. — Születés, esküvő, temetés? — hiszen az élet eseményes fordulatait mindig szerette megörökíttetni az ember. Fáradtan legyint a ghanai lány és Dabas szépe között állva: — Már hiúság sincs. Az újszülöttet alig örökíttetik meg, esküvőt hetven százalékban, a temetést alig. Az esküvőnél a helyszínen — a tanácsnál, vagy a templom előtt — még beugrik a képbe egy-egy smerős, vagy rokon. Egyébként nem nagyon kíváncsi saját magára jenki. Csak ha muszáj, akkor jönnek hozzám. — S kinek „muszáj”? — Arckép személyibe, arckép útlevélbe, ilyesmi. Néha még van iskolatabló. A szomorkás fényképésztől, aki az emberi hiúságot temeti és azt a közönyt, amelyet az emberek saját ábrázatuk iránt tanúsítanak — megkérdezem: — Talán azért nem jönnek, mert takarékoskodnak? — Ügy van. Hűtőszekrény, motorkerékpár, új ház, autó a divat, arra spórol a nép itt. Fél óra eltelt, nem nyit be senki. — Holnap hazamegyek Pestre. Péntektől hétfő estig éppen elég — jegyzi meg. A korszakok bizony különbözők, gondolom, mikor elmegyek. Nyiss be bármely ódon falusi házba: a gerendás menyezet meletti falon ott függ a honvédbaka arcképe, az első világháborúból, i felpántlikázott sapkával. Egy első áldozós kislány fényképe, :ehér fátyollal. A fiatal házasok képe, amint állnak egymás mel.ett, egy asztal előtt, amelyre úgy fektetik rá kezüket, hogy ujjaik érintsék egymást. S a kép hátterében ál-gyümölcsfa virágos ága. Nyiss be bármely új falusi házba- alig látni fényképeket. Hűtőszekrényt nem biztos, de lehet. Néha autót a kertben. És tévéantennát majd minden háztetőn. — Ilyesformán van — búcsúzik a szomorkás fényképész az ajtó előtt, autónak nevezett ősi gályájához támaszkodva. Ruffy Péter Családi kép. Lent: A fényképész vén batárja A szánt elnyeli a köd Vámos László felvételei REQQELI UTASOK Az E 5-ös nemzetközi útvonal Dobásnál száz méterre megközelíti a vasutat, az „indóház” alig százötven méterre van a csárdától, a község életének ez a két fontos csomópontja tehát egészen közel került egymáshoz. Dabas 44 kilométerre fekszik Budapesttől, félúton Budapest és Kecskemét között, az alföldi síkság peremén, jószerével a puszta szélén. Ez a pusztaság most behavazott állapotában korántsem kelti a végtelen érzését, a látóhatár alacsonyan borul a tájra, a meztelen fák csakhamar elenyésznek valami szép, száraz téli párában, s e párázatból néha cserregve felszáll egy fácánkakas, hogy átzúgjon a deres távíródrótok fölött. Dabason e reggeli órákban szapora embercsoportok igyekeznek a vasútállomásra, de azoknak sem sokkal kevesebb a számuk, akik az átfutó vasútról leszállva, a község felé tapossák a havat. A negyvennégy kilométeres távolság a fővárostól és a megyeszékhely Kecskeméttől azt jelenti, hogy Dabas a két város vonzásának határán fekszik. A vasútállomáson azt mondják, hogy a dabasiak 90 százaléka eljár dolgozni a faluból, a nagyobbik fele Budapestre, a kisebbség a fiatalabb-öregebb kecskeméti üzemekbe, hivatalokba s eljár tanulni a fiatalság egy része is, holott a terebélyes faluban már működik a Kossuth nevét viselő vadonatúj gimnáziumi épületben a nagy alföldi falu első középiskolája. A vasútállomáson ebben az időben átcsattog a szegedi gyors, amelynek nem parancsol megállást a menetrend, az utasok azonban egykedvűen várakoznak azokra a szerelvényekre, amelyek megállnak a behavazott pályán. A falócán, amely a váróteremben a kényelmet szolgálja, kevesen foglalnak helyet, mert meglehetős hideg van s ibienkor a mozgás jobban esik, mint a tétlen üldögélés. Az a fiatalember, aki könyvet olvas és türelmesen üldögél, matúrára készülő diák lehet, bár az is lehet, hogy a termelőszövetkezetben dolgozik, mert ezeknek a falusi fiataloknak az öltözete annyira egyforma, hogy a kabátról, a kucsmáról már nem lehet megkülönböztetni a „diákforma” embert a kétkezi falusi munkástól. A fiatalember Móricz Zsigmond Rózsa Sándor regényét olvassa, ami nagyon helyénvaló olvasmány itt a puszta szélén, amellett a vasúti pályatest mellett, amelyet a múlt században a nevezetes haramia megrohant a legényeivel és kifosztotta az utasokat. A reggeli utasok közül többen biciklivel érkeznek, bár az autóbusz is útbaejti a vasútállomást és szaporítja a vonatra várók kis és fázékony gyülekezetét. Gumikerekű stráfkocsival ketten érkeznek, a kocsi az utasokat leteszi és azonnal elhajt a két gőzölgő világosszürke lóval, mintha a keménykötésű kocsis sajnálná a lovait ebben a szikár hidegben, amely dérrel vonja be a szerszámot. A két utas, mint kiderül, apa és fia, a pesti vonathoz jöttek, a „sógor” szívességből fuvarozta ki őket a lovaskocsival. A két utas Pestre készül, s nem kisebb ügyben, mint autót választani a pesti autószalonban, mert megkapták az értesítést, hogy sorra kerültek és a Moszkvics most már, a tavasz első napjaira megérkezik a faluba. Ismerős gépkocsivezető csatlakozik a két utashoz, a „pilóta” is Pestre készül, mégpedig vonattal. Kecskeméttől kissé Dabas felé, a nyílt országúton elfagyott a vízpumpája és most kénytelen bevonatozni Pestre, mert a fagyos időkben sok volt a hiba, kifogyott a készlet a kecskeméti boltban. A „lerobbant” és a leendő autósok tárgyalása meglehetős hangerővel folyik, mert bár egyáltalán nem ritka, hogy a falusi ember kocsit vásárol, mégis úgy illik azt hírül adni a várakozóknak. hogy ne legyen benne semmiféle hivalkodás, de azért a hárász-A Kossuth gimnázium A büszke kocsis kendőkbe burkolt asszonyi és nagy báránybőr süvegek alá rejtett férfifülekhez elérkezzék a híre annak, hogy Cs. Kovácsék tavaszra autót állítanak be a színbe, ahol pár évvel ezelőtt még a homokfutó szekér ácsorgott. Az utasok között kevés az asszony, mert a „bolti vonat” csak úgy kilenc óra körül indul Kecskemétre, s a vásárolni szándékozó asszonyok, akik már hagyományból is szívesebben vásárolnak a „hírős város”-ban, már nem kelnek fel hajnalok hajnalán, hogy elérjék a korai személyvonatot, amely Kecskemétre szállítja őket. A vásárlás egyébként módfelett időszerű tevékenység most Dabason éppúgy, mint az alföldi falvakban, mert most van a termelőszövetkezeti zárszámadások évadja, amikor is tekintélyes pénzkötegek kerülnek kifizetésre s ez az az idő, amikor a falusi ember — mai kifejezéssel élve — beruházásokat eszközöl. Hivatalnokember álldogál néhány szőrkucsmás helybeli között, akik elkísérték a vasútállomásra a vendégei. A beszédből csakhamar kiderül, hogy a hivatalnokember kecskeméti ügyvéd, a megyeszékhely legtekintélyesebb ügyvédi munkaközösségének tagja, aki előző délután érkezett Dabasra, itt is töltötte az éjszakát, mivel fogas kérdésben kellett beható tanácskozást folytatnia egy helybeli családdal s a vasútállomáson most ennek a jogvitának az utóhangjai zajlanak. Annyit tapintatlan hallgatózás nélkül is ki lehet venni, hogy az ügyvéd a dabasi felperest képviseli, akinek ellenfele gyónt illetőségű és a per tárgya egy bonyolult örökösödési história. A magyarok pereskedési szenvedélye úgy tűnik, mit sem csökkent az idők változásával, az unokává pereskedik a sógorával azok miatt a tölgyfa boroshordók miatt, amelyeket ő jussolt volna, de a sógor elszállított a közösen örökölt pincéből és eladott. A pesti vonattal házaspár érkezik, szemmel láthatólag pesti emberek s tétován várakoznak, nem nagyon ismerősök a helybeli viszonyokkal. Valakinek várnia kellett volna őket a vasútállomáson, de valami okból megkésett a vendégfogadó, ezért hát a házaspár különösebb lelkesedés nélkül behúzódik a fagyos váróterembe s már-már azt mérlegelik, hogy a következő ellenvonatlal vissza kéne térni Budapestre, de csakhamar elillan a bosszúság. Szán kanyarodik az állomás elé, két lóval, amolyan testes, nehézkes parasztszán, amelynek talpait szíjas nyárfából ácsolták, s amely egyaránt szolgál téli trágyahordásra, valamint lakodalmas népek szállítására. Most, minden esetre jó, vastag szénával van kibélelve a szán dereka s néhány lópokróc is szerénykedik az öregember alá gyűrve, aki az utasait megfelelő méltósággal és egyben szívélyesen fogadja. A középkorú pesti asszony afelől érdeklődik, mennyi az út a szőlőkig, a férje az út minőségét tudakolja, különös tekintettel arra, hogy a nagy nyári porban, járható-e a dűlöút — autóval. — Ha nem esik — mondja egykedvűen a szán gazdája, és felpakolja utasait a szánra, amelyet egyenletes ügetéssel indítanak a lovak a látóhatáron domborodó homokhalmok felé. — Sovány bácsi a szőlőjét árulja — mondják a mindsnttudó utasok s ebből a szűkszavú közlésből kikerekedik a legfrissebb dabasi újság. Kapósok lettek a dabasi szőlők, azok a kis 2—400 öles darabok, amelyeken a nagy falu legfrissebb fertálya épült és épül. Budapest terjeszkedik s akinek az erszényéből nem futja, hogy a drága Duna-kanyarban, a még drágább budai hegyek közt vegyen magának telket, az mind szélesebb körben keres és talál. A dabasi szőlőkben — mondják — már tizenöt—húsz kis szőlő gazdát cserélt, a hozzávaló vén pincékkel és présházakkal. A pestiek szeretik az ákácos, nyárfás szelíd tájat, a rézsárga homoki bort, ami a dabasi dombháton terem s jönnek a leendő nyugdíjasok, akik visszakívánkoznak a falura. Sovány bácsi vendégei is szőlővásárlók. A vasútállomás népessége háromszor csappan meg s ugyanannyiszor megnövekszik e korai órában, most már a vásárló asszonyok is megjelennek s megváltják a jegyet Kecskemétre. A komoly arckifejezésű vasutas megtárgyalja az asszonyokkal a vásárlás célját s azt a két unokájával érkezett öregszülét, aki nem titkolja, hogy televíziós készüléket keres Kecskeméten, nagy komolyan ilyen intelemben részesíti: — Aztán olyan gépet vegyen, ángyó, amelyik színes képet mutat... Baróti Géza 13 rp 1 w v r yrTywry nrrr
