Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-03-08 / 5. szám
ítilM W f PEST MEC1 FÉNY Mintha régi burleszkből vágnák ki a képet; mintha azok a népszínművek elevenednének meg, amelyeket a magyar film első mestere, Janovics Jenő készített Kolozsváron — ez jut az eszembe, amint elhalad az autónk a falusi fényképész portálja mellett. Olyan régi minden, olyan vicces minden, hogy azt várom, csónakcipőjével, keménykalapjával, furcsa botjával Chaplin lép majd elénk e boltból. — Álljunk meg — s elnézem a fényképekkel kidíszített portált, amelynek névtábláján ez áll; Csanády Pál fényképész. öreg mestert várok, aki még gyümölcsfás, pálmafás háttérrel fényképez, nagy fekete kendőt használ a döntő pillanatban, a gyerekeknek tréfát mesél, hogy mosolyogjanak, a vénnek pajzán dolgokat, hogy fölkeltse arcukon a derűt — talán még magnézium is villan a „műteremben,” amelyet papírból készült kénsárga rózsák népesítenek be és vendéglői asztalok, vőfénybottal, amelyet a delikvens kézbe vesz, s a kijelölt asztalra borulva iszik. Az iccés üveget keresem, amint belépek. Nincs, sehol. Pálma sem. Sárga rózsa sem. Minden utasok pihenője Szürke csík szeli ketté a hóval borított tájat. Minden, ami mozog, él, lüktet, erre a keskeny sávra összpontosul, a fehér földek nyugalmát szétszakítva. Budapesttől negyven kilométernyire vagyunk, annak az útnak egyik szakaszán, amely a Balkánt összeköti Nyugat-Európával. Hatalmas teherautók dübörögnek el mellettünk, személykocsik sora gördül Kecskemét felé a téli hajnal gyöngyszürke fényében. Ügy haladunk ebben a nyüzsgő, eleven áradatban, mint hangya a társai közt; álmos és bágyadt még a reggel, de a járművek konok, közönyös lendülettel suhannak tovább. Dabas község határában megritkul a sor, egy-egy kocsi kiválik, jobbra tér és lefékez egy hosszú földszintes épület előtt, mintha valami idegen akaratnak engedelmeskedne. Ezt az épületet ismeri minden utazó, akit dolgai gyakorta erre szólítanak, a dabasi csárda, amolyan zöld sziget az utazás egyhangú tengerében. Megpihen itt a bolgár kamionos, a jugoszláv hűtőkocsi sofőrje, s becsábul ide néhány percre az is, aki csak Budapestről, az Alföld valamelyik helységébe igyekszik. Más aligha lehet egy ilyen útmenti vendégfogadó rendeltetése, minthogy egy korty kávéval magához térítse a korán kelőket, egy falás meleg étellel megbékítse az üres gyomrokat, egyszóval felkészítsen az utazásra. És hogy a dabasi csárda eleget tesz ilyen irányú rendeltetésének, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az épület előtt parkírozó kocsik sora. Hat óra múlt néhány perccel, most érkeztek meg az első utasok a fővárosból, kicsit gémberedettek, kicsit morózusak. A lábuk alatt ropog a fagyos hó, amikor kilépnek a kocsiból, fehér pára-gomolyagot lehelnek. Odebent meleg van, enyhén felrémlő illatokkal párnázott meleg. Ha az ember körülszimatol, alkotóelemeire bonthatja a nemes illatot, megkülönböztetheti a frissen sült kolbászt és a forró lányos szagát. — A kolbászunk — mondja a séf — falusi ízlés szerint készült, s nem árt előtte felhajtani egy pohárka szilvóriumot, hogy valódi zamata tisztán érvényesüljön. Nem sajnáltuk bele a borsot, a paprikát és a fokhagymát, hiszen anélkül a dabasi kolbász elképzelhetetlen. Kétháromszáz adag elfogy egy reggelen, mert az ilyesmi áldás az üres gyomornak. A lángostésztát hajnali öt órakor kezdjük dagasztani nagy fateknőben, aztán olyan tempóban sütjük, ahogy a forgalom megkívánja, mindig vigyázunk, hogy csak forró lángos kerüljön a vendég elé. A téli hidegben nem árt, ha valami belülről fűti az embert. — Milyen ételeket és italokat kedvelnek a pirkadatkor érkezők? — A gépkocsivezetők általában teát vagy kávét isznak, s szinte kivétel nélkül 12 A CSÁRDA Melengető kortyok nik, maguk is elfeledkeztek róla. Babgulyást esznek, aztán alföldi csikóstokányt, jó borokat isznak rá, s olyan otthonosan érzik magukat, mintha többé el sem akarnának mozdulni innen. A rakodómunkások és a gépkocsivezetők bizonyos értelemben elkülönülnek egymástól, a három sofőr előtt nagy pohár narancslé áll, és mintha — ebből eredöleg — őket jobban sarkallná a kötelesség. — Fiúk, ne tréfáljatok már — mondja az egyik —, sötétedés előtt vissza kell érnünk, baj lesz ebből. — Hát menjetek csak — vigyorog egy szürke inges fiatalember. Mi majd megyünk utánatok vonaton. A melóval úgyis végeztünk. Nem igaz? — Honnan, hová? — kérdezi a riporter nagyon szerényen, mert nem illik beleavatkozni borozgató idegenek dolgaiba. — Árut vittünk Pestre — feleli a szürke inges. — Hajnali háromkor indultunk Kecskemétről. Idejében ott is voltunk a Vásárcsarnokban. Most aztán visszafelé jövet kipihenjük a fáradalmakat: Holnap reggel úgyis kezdődik elölről az egész. Ha forró tormás kolbásszal ütik el az éhségüket. Az utas az más, annak nem kell vigyáznia az alkohollal, így hát rendszerint kisüsti pálinkával kezdi, attól étvágya támad. Egy ilyen útmenti csárdánál az a legfontosabb, hogy fűszeres, meleg étel várja a vendéget a nap bármelyik időszakában. Jót ehessen akkor is, ha nem akar sokáig elidőzni. — Mennyi időt tölt el a csárdában egy-egy vendég? — Általában tíz-tizenöt percet. De megtörtént már olyan is, hogy valaki délelőtt leült egy asztalhoz, és csak késő délután indult tovább. Ugyebár jó boraink vannak, és a jó bor maradásra csábít. Persze ilyesmi ritkán fordul elő, mert az országút vándorainak rendszerint sürgős dolga van. Néha a hófúvás is közbeszól, ilyenkor illik itt megvárni az ítéletidő végét. — És a helybeliek? — Helybeli ember csak estefelé vetődik el ide, munka végeztével. A vendégeink kilencven százaléka autós. Sok külföldi van közöttük. A bolgár és jugoszláv kamionosoknak már szinte találkozóhelye a dabasi csárda. Ha erre járnak, és csak erre járhatnak, sohasem kerülik el. — Másutt is állnak az út mentén vendégfogadók. Miért éppen a dabasi csárda örvend ekkora népszerűségnek? — Elsősorban helyzeti előnyt élvez, itt van a fővárosból kifelé jövők és az oda hazatérők orra előtt. Az alföldi csárdák mindig híresek voltak, mert ha valaki egy ilyen helyre betévedt, megkaphatott mindent, amit kívánt. Mi ezt a hagyományt próbáljuk őrizgetni, nem külsőségekben, hanem-lényeges dolgokban. Tudjifk, mire lehet szüksége az utasnak, és az itt minden időben, hajnaltzes falatok íó! késő estig a rendelkezésére áll. Persze figyelembe vesszük a kor követelményeit, hiszen a mi vendégeink nem lóháton, hanem gépkocsival érkeznek ... Déli tizenkét óra. A hajnali utasok már régen az ország túlsó végében járnak, de a betonút szürke futószalagja most is egymásután szállítja a dabasi csárda vendégeit. A kisebbik teremben a cserépkályha mellett népes társaság ül. Nyolc fiatalember, minden bizonnyal a kint várakozó teherautók sofőrjei és rakodómunkásai. Utazásuk célját nehezen lehetne megállapítani, hiszen úgy tűez a csárda nem lenne itt az út mentén, talán nem is vállalnám ezt a melót... A riporter kitekint az ablakon. Figyeli az országúti forgalmat. Végül arra a megállapításra jut, minden ötödik kocsi lefékez a csárda előtt. — Nyáron ez egészen másképpen van — mondja az üzletvezető —, akkor minden hármadi autó megáll itt. A forgalmunk körülbelül duplája a mostaninak. Ez tulajdonképpen holtszezon. A riporter körülpillant a teremben és arra gondol, bizony holtszezonban sem kong az ürességtől a dabasi csárda. Kristóf Attila Két helyiség, amelynek falait minden mennyiségben fényképek borítják; dobogó, amelyen e pillanatban két kislány, s édesanyjuk ül; a falak mentén három kis asztal, amelyeken a tanulók retusálnak; a huzalokon csipeszek és száradó filmek; az egyik helyiség közepén állványon fényképezőgép, amely valóban fekete kendővel van letakarva, s a gép előtt magas férfi, a mester, Csanády Pál. — Tessék helyet foglalni — közli, míg elkészül a kép a mamáról és két gyermekéről. Azután hozzám lép:-T- Igazolványkép? — mert erre taksál. — Nem. — Művészi portré? — Köszönöm. Tanácstalanul tekint körül: — Házasság? — Régen volt — felelem. S hogy elejét vegyem tanácstalanságának, azt mondom: — Én szeretnék önről egy arcképet készíteni. S kihúzom zsebemből évtizedek fáradhatatlan kísérőit, noteszomat és toliamat. — A tanácstól? — tudakolja. — Az újságtól — felelem. Rosszkedvűen kísér be a másik szobába, ahol leültet egy asztal mellé. — A fényképész bizonyára minden embert ismer... — kezdem. Közbevág: — Senkit. Pesti lakos vagyok, 1960 óta járok le ide, s itt dolgozom pénteken, szombaton, vasárnap és hétfőn. A Pest megyei tanács ipari osztálya ajánlotta ezt a három helységből — Sári, Dabas, Gyón — kialakult nagy települést, ahol azelőtt még fényképész sem volt. — Vonaton jár le? Félrelibbenti a függönyt; olyasféle Pobeda gépkocsi áll a portál előtt, mintha az imént mentették volna ki valamely árvízből. Ehhez hasonló dereglyéket régen kurblivassal indítottak el. — Már három motort elfogyasztott, mikor megvettem húszezer forintért — azóta 150 000 kilométert tettem belé. Szétnézek a falain: szép arcú néger nő tűnik fel, közelében egy szőke nő, derékig meztelenül. Kissé szokatlan látvány a Duna— Tisza közén.- Afrikáról rendeztek itt egy estét a művelődési házban. Az a ghanai lány erre az estre jött. — S a másik? ... — Dabasi. — S az emberek, a dabasiak, ha megpillantják derékig... — Senki nem törődik ilyesmivel. Ezek az emberek kevés dologgal, törődnek. — S a kevés közt, főként mivel? — Nézze, a közelben van a korcsma. Ülnek múltkor négyen egy asztalnál. Az egyik kimegy, mire visszajön, félretolták a székét Le akar ülni, a földre zuhan. Fölkel, kinyitja bicskáját és minden kérdés nélkül a jobb oldali szomszédjában megmártja. A dabasiak száz évvel vannak mindenben elmaradva. S némi csend után, hogy értsek, megjegyzi: — Itt dolgozom. Ezen a vidéken nem tesznek már nagy képet a falra.
