Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-02-03 / 3. szám
■M*i fHV I ; - BUJÁK I. i; S/.cp Bözsi és a Glatz-kép. Lent: Emléktábla éves lehettem, mikor a méltóságos úr egy petrence szalmát kötött rám, s azt mondta, hogy úgy álljak, mintha nyomna. Mintha meggörnyednék. De a szalmát hiába kötötte rám, csak nem tudtam meggörnyedni alatta. Görnyedezzek csak, kérte, s én a gyermeklány, próbáltam is meggörnyedni, pedig minden annyira könnyű volt, mint a pihe. Később aztán három évig az inasa, a kisinasa voltam, vittem utána a festékeket, a nagy esernyőt, én magam is olyan úriszagú lettem tőle, hogy no. Cipeltem a palettát, meg a mesekönyveket... — Mesekönyvekei a hegyekbe, a mezőre? — kérdem. — Elfogyasztottunk vagy ötöt, én annyi mesét olvastam, hallja, míg festett a méltóságos úr, hogy némelyiket már kívülről tudtam. -4 gyerekeknek olvastam, akiket festett, maradnának nyugton, míg dolgozik a méltóságos úr. Mert mindenki szívesen állt modellt neki. Mikor az uradalom egy pengőt fizetett, ő egyötvenet adott egy napra. Néha tíz pengőt is nyomott a kezembe, nagy pénz volt az akkor, egy bujáki öltöző ruha ára. Ő olyannyira szerette a bujáki viseletét, hogy csináltatott magának külön piros gombos inget, bujáki posztóruhát, s abban járt. — Mennyi képet festhetett a Szép-családról Glatz Oszkár? — Nagyon sokat. Menyecske tejesköcsöggel, ez olaj, a mama van rajta. Anya gyermekével, ez én vagyok. Azt a képet, amelyet rólam meg öcsémről festett, nekem adta. Múltkor tizenötezer forintért kérték, mert a Glatz-képeknek egyre nagyobb ára van. De nem adtam. Nem adom. De milyen képek azok, amelyeket az alacsony, ősz, kis ember festett Nagybányától Bujákig, a bányai havasoktól a bujáki erdőkig, körmenetekig, utcasorokig? Milyenekké váltak a Szép-ek a Glatzvásznakon? Nem egyszerű csend van e vásznakon, nap és valamely — nem a naptól származó — sugárzás, meg derű. Mintha nem az égi fénytől, hanem valamely rejtett, belső fényforrástól volnának világosak ezek a képek. Meg ezek az emberek. Már nem a mama, hanem Szép Böskéék takaros kőházában búcsúzunk a negyvenhét esztendős asszonytól, akit megérintett a művészet sugara, s azóta is valamely napfény maradt az arca körül. — A háború alatt már ritkán jött. Talán egy szer-kétszer, ötvennyolcban aztán meghalt. A Kossuth-díjas, kiváló művésznek a Farkasréten nagy temetése volt. — Egy verset is elszavaltak a koporsója mellett. „Buják búcsúzik”, ha jól emlékszem, ez volt a címe. Arra kértek, én mondjam el. Nem én mondtam el. Én nem tudtam elmondani. Én csak álltam ott a Farkasréten, s mintha nagyon egyedül lettem volna. Ruffy Péter A. nógrádi sár A TÉL QYERME KÖRÖM El Jeges lankák, gyér hóval borított meredélyek a házak között, a zegzugos táj kicsiny, emberlakta darabja. A tél lassú, puha mozdulatokkal lopódzik, nem mar a fagy, nem késztet menekülésre, a szél csak enyhén ostorozza az arcot, mintha már a tavaszt jelezné. Emberke kaptat felfelé a lejtőn, hosszú madzagon szánkót vonszol maga után. Néha megcsúszik, hasra esik a hóban, oda se neki, csak törtet a dombtető felé, tűzpiros arccal, gyermeki lendülettel. — Le mersz itt menni? Ügy bámul rám, mintha valami egészen értelmetlen dolgot kérdeztem volna. — Űrhajó — mutat a szánkóra —, második kozmikus sebesség. Zsupsz! A kanyarban kisodródik a szánkó és az űrhajós nagyot bukfencezik. — A földi irányító állomás hibája — mondom. — Inkább beszélgessünk. — Miről? — Mi a neved? — Csimbi. — Szóval, Csimbi. Mit kaptál karácsonyra? — Villanyvasutat, szánkót, holdautót, meg sok mindent ... — Gazdagok vagytok? Ismét elképedve bámul rám. — Úgy értem, sok pénze van az apukádnak? — Nincs. — Hát akkor miből vette a villanyvasutat, meg a sok mindent? — Anyukám vette. — Értem. És azt tudod-e, hogy mivel foglalkozik az apukád ? — Embereket gyógyít. A rendelőben. — Szóval, orvos. — Az. — Mi a neve az apukádnak? — Király Gábor. — És a tiéd? — Ugyanolyan nevem van, de ahhoz hozzájön még a Csimbi. — És a villanyvasutat megmutattad nekik? — Meg, hát. Cserébe mehettem a kisautón. — Kinek az autóján? — A Bandién. Az a barátom. Kisautót kapott karácsonyra. Lábbal lehet hajtani. — A Bandinak ki az apukája? — Kocsis. Dolgozik a szövetkezetben. Sohase mesél neki, nem ér rá. — És a te apukád? — Az se ér rá. Nekem az anyukám mesél. — Miről? — Indiánokról, Hófehérkéről, meg űrhajóról, meg mindenféléről, arról, hogy nemsokára iskolába fogok menni. Apukám versekre tanít. — Milyen versekre? — Lehunyja kék szemét az ég, lehunyja sok szemét a ház, dunna alatt alszik a rét... — Tudod-e ki írta ezt a verset? — József Attila bácsi. Apukámmal képeket is nézünk. Sokat nevetünk akkor. — Miféle képeket? — Könyvei vannak, tele képpel. Színes rajzok, meg afféle festmények. Nem mindegyikről tudom, hogy mi van rajta. — Hogyhogy nem tudod? — Apukám se tudja. Nem emberek vannak azon, hanem mindenféle összevissza. Egy néninek három füle, meg két orra van. Apukám azt mondja, hogy az butaság. Miért festenek olyanokat? Te tudod? — Tudom, csak ilyen hamar nem lehet elmondani. Egy cigányfiú jön velünk szemben. — Szia, Csimbi, mehetek a szánkóddal? — Mehetsz hát. — ö is barátod? — kérdezem. — Nekem mindenki barátóm — feleli meggyőződéssel. — Apukámnak is. volt — kaptam egy szánkót. Büszkén vonultam az új szánkóval, a friss hóban a domb felé. Akkoriban nem lehettem idősebb Csimbinél. Nagyon elégedett voltam, hogy nekem van szánkóm, másnak meg nincs. Sok, hozzám hasonló korú gyerek élvezte ott a havas dombon a tél örömeit. Szánkóval ugyan egyikük sem rendelkezett, de volt öreg tepsijük, kimustrált mosogatódézsájuk, némelyik pedig két összeeszkábált deszkaléc segítségével siklott le a lejtőn. A domb alján három cigánygyerek állt, nekik egyáltalán nem volt semmijük. Úgy vettek részt a játékunkban, hogy a szánkók mellett futottak visongva. föl-le, fölle. Az arcuk éppúgy kipirult, mint a miénk. Rongyba búgyolált lábuk olyan nyomot sok sem vetettek rá ügyet, s mikor már kellemetlenné vált a rimánkodása, felhangzott az ismerős kórus: „Cigány, biligány, túrót, lopott az utcán, kértem tőle nem adott, oirbavágtam, elfutott.” És akkor már valóban futottak is, elefántnyomú bocskoraikban.) — Gyertek, lemegyünk együtt hárman — mondtam. — Hátha akkor nem borulunk fel. — Jó — mondta Csimbi. — Neked talán sikerül, te felnőtt vagy. Lehetsz az űrhajó parancsnoka, mi ketten meg majd a legénység leszünk. A cigányfiú ült elöl, Csimbi középen, én meg hátul. Elhangzott az indulási parancs, nekilódultunk a lejtőnek. A legénység visongatott. Talán elkerülhettük volna a bukfencezést, de én valóCsimbi... és barátai (lent) — Egyedül szoktál játszani mindig? — Nem. A barátaimmal. — Most hol vannak a barátaid? — Itt mindenütt, majdnem mindegyik házban. Körülforog, maga után vonszolva a szánkót, és a környező parasztházakra mutat. — Szívesen odaadod nekik a szánkódat, ha kérik? — Nem kérik. — Miért? — Nekik is van. — Az se baj, ha cigány? — Miért lenne baj? A cigányfiú a kanyarban éppúgy felbukfencezik, mint az előbbi űrhajós. — Na, látod — mondja Csimbi —, pontosan akkorát esett mint én. 0 se ügyesebb. Ott a kanyarban mindenki felborul. Olyan ember nincs, aki végig tudna menni. (Hirtelen felvillan az emlékezetemben egy régi kép. Szülőfalum főutcáján aprócska domb állt, és én a szüleimtől — az apám tanító hagyott a hóban, mintha elefánt járt volna arra. Sokáig szaladgáltak a szánkók mellett végül a kisebbik megbódulva a vágyakozástól, azt kérte, adjam oda a szánkót, csak egyszer, egyetlenegyszer, hadd menjen le ő is. Nem voltam irigy gyerek, de most oda sem figyeltem, pedig hallottam a kérést, önzésemen nem tudtam felülemelkedni, hiszen úgy éreztem, pontosan azzal vagyok különb, hogy nekem szánkóm van. Erre a többieket kezdte kérlelni, de a tepsisek, a mosogatódézsájában esni akartam, meghemperegni a tiszta fényű hóban, hogy végül is egyikünk se legyen különb. És a kanyarban ismét kisiklott az űrhajó. Még le sem vertük a ruhánkról a havat, még abba sem hagytuk a nevetést, mikor a cigánygyerek megszólalt. — Menjünk be hozzátok. Mutasd meg nekem a villanyvasutat. Jó? — Jó — mondta Csimbi. Kristóf Attila Li
