Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-02-03 / 3. szám
JÓ PALÓC Fekete-fehér látkép. Roskadt, elmosódó hófoltok, az őszi szántások csillámló feketesége, a fehértéli égen fekete varjak serege. Az út a világ végére vezet, Bujákon belefúl a sáros dombok lágy hajlataiba, nincs tovább ... Aki a megyeszékhelyre menne, vagy a dombos Nógrád hajdani székvárosába, az Ipoly-parti Balassagyarmatra, esetleg Pásztora, annak viszszafelé kell fordítani a szekere rúdját, vagy a gépkocsi hűtőjét. Buják, a népviseletéről híres palóc falu ebből a fekete-fehér látképből szürkén bújik elő, vékony sáron és híg ködön lebegnek a házak, ember alig jár az utcán, nagynéha bukkan fel a léckerítés fölött egy süveges férfifej azokkal a széles járomcsontokkal, szőke szemöldökökkel és kordovánpiros orcákkal, amelyek évszázadok óta őrzik a bujáki fejeken a török származás vonásait. Ez a „jó palócok” világa, itt minden faluban „álmot” mondanak alma helyett, ezek mögött a csontos homlokok mögött az a csavaros gondolkodás lakozik s az a gyermeki egyszerűség, amely Mikszáth életművét belengi. A véletlenre bízom, kit szólít elém e hívatlan látogatásom, amelyet a falu egykedvűen fogad, legfeljebb egy ferdére metszett, kicsit lesajnáló pillantással, hogy ugyan kik lehetnek azok a bolondok, akik e sáros télidőben idáig hajszolták a kocsit s most ott toporognak a terméskőből rakott Cserhát kisvendéglő előtt. B íjákon nem kelt feltűnést az idegen, mert alkalmasabb s kellemesebb időben autóbuszok ontják ide a népet, megcsodálni a falu hímes tarkaságát, de mindebből január közepén semmit sem látni. Csak a színehagyott havat s a fekete varjakat. Az autóbusz megállónál mégis összeverődik pár ember, köztük az a köpcös öregember, aki félszemére billenti a kucsmát s oly közömbösen várakozik, mintha csak időtöltésből' hagyta volna ott a meleg konyhát. Az élő Mikszáth-illusztrácio barátságosan fogadja az idegen közeledését, de a kézfogásra nem a jobbját, hanem a kemény bal kezét nyújtja, jobb ernyedten pihen a ködmön zsebében. — Ne vegye sértésnek — mondja Molnár József —, de a másik kezemmel maródi vagyok. Éppen Pásztora megyek felülvizsgálatra. Bizonyságul elő is vonja a kezét a zsebből, a mozdulat azonban erős fájdalmat okozhat, ezért hát visszateszi a pihenőre. — Cukorrépát kazlaztunk, sáros volt, megcsúszott a lábom és elestem, a kezem meg alám törött. Valami elpattant a vállamban. A baleset a selypi cukorgyárban történt, ahol Molnár József munkát vállalt az őszön, egyébként földművelő ember. Az édesapjának tíz hold földje volt, sáros hegyoldalakra kaptató „szigorú” föld, azt ő még hatvanban beadta a termelőszövetkezetbe, egy darabig dolgozott is benne, aztán úgy találta, Fekete-fehér látkép hogy jobb kereset adódik, ha alkalmilag vállal munkát állami gazdaságban, erdőgazdaságban, legutóbb pedig a selypi gyárban. — Onnét most aztán a tavasszal nyugdíjba is megyek. Molnár József hatvanhat éves, élete tehát pontosan tükrözi a bujáki parasztok életét a századforduló első évei óta. Az apai tíz hold földet parcellánkint kaparta össze a család, s mire egybeállt a nógrádi viszonylatban csekély értékű birtok, meghalt az apa. Molnár József magára maradt a földdel, megházasodott és gyűrte tovább a kemény, szíjas, sáros dombokat. Két kis tehénnel szántott, a szívós föld kivette az ember és az állat erejét. — Amikor az elsőszülött gyermekem meghalt, annyi tej nem volt a háznál, hogy megitathattuk volna, pedig csak azért sírt. Torokgyíkban halt meg a fiam, a lányom pedig hároméves korában csak lázas lett és meghalt. Azt mondták tüdőgyulladás volt. Két élő gyerek maradt a Molnár családban, A lány már asszony és Pesten él, a fiú kőműves mesterséget tanult s Bujákon építi azokat a szép kőlábas házakat, amelyek lassan egészen átalakítják a török-palóc falu arculatát. Ügy gondolom, hogy a két tehetős gyermeknek módjában áll megsegíteni az öregeket, de Molnár József egészen a szemére csúsztatja a báránybőr süveget, egészen a borzas szemöldök pereméig s a fájós jobb kezet is elővonja védett pihenőhelyéről, ami nem megy újabb fájdalom nélkül. — Azt minálunk senki se fogadja el. — Nincsen jó viszonyban a gyerekeivel, bátyám? — csodálkozom, de a süveg alá süppedt szemöldökök széthúzódnak és a mélyen ülő szemekből kisüt a bölcs mosoly fénye. — Hát a büszkeség? — kérdezi viszsza, és helyreteszi a fájós kezet, közben a vállában megroppan a sérült ín. Belemelegszünk a beszélgetésbe, pedig a cipőtalpon átszivárog a hideg nyirkosság, a vékony latyak, amit Nógrád átkának tartanak. Molnár József nem ítéli el a sarat, mert azt mondja azon a bűbájos palóc hanglejtésen, hogy annak is megvan a maga rendeltetése. — A hívatlan vendég elkerül minket ... A „vendégmarasztaló” sár fogalmával sűrűn találkozni lehet irodalomban és szóbeszédben egyaránt, de a vendégriasztó sár kissé meghökkent. Molnár József is észreveszi az idegen meglepődését, ezért az egészséges balkezével megszorítja a látogató karját, — Azért egy pohár bor nélkül senki sem megy el Bujákról, Faluhelyen s télen a bor mindig előkerül a beszélgetésben, mert vagy sok van belőle, vagy' kevés, hol alacsony az ára, hol pedig magas. Buják a jelek szerint e téren is kivételnek számít, mert Molnár József elégedetten nyilatkozik a bujáki borról. — Mindig annyi terem, amennyit megisznak a népek. — Fordítva nem igaz, bátyám ?... Annyit isznak, amennyi terem? A két szürke pamat a szemek fölött megint széthúzódva követi az arc mosolygó változását. — Fordítva semmiképpen sem igaz ... Mert sohasem annyit isznak a népek, amennyi terem ... — Hanem? — Többet... Erről a kijelentésről azután nehezen tudtam eldönteni, hogy a szelíd büszkélkedés fogalma alá esik, vagy panaszként fogjam fel s mivel éppen a kocsma előtt állottunk, meghívtam Molnár Józsefet egy melegítő pohárkára, amit elhárított, mondván: a doktoroknak nem az a dolguk, hogy a betegre várjanak, s ő mielőbb szeretne megszabadulni a kínzó fájdalomtól, mert még van munka a gyárban. — Bár — mondja váratlan komolysággal Molnár József —, jobban tenné a teremtő, ha kevesebb bort hagyna teremni Bujákon. Férfiembertől az ilyesmi ritka vallomás, de Molnár József nem marad adós a magyarázattal, csak egy kis hatásszünetet tart, hogy az idegennek legyen oka és ideje nagy szemeket mereszteni. — Azért lenne jobb a kevesebb, mert a mi határunkban nova bor terem és otelló... Az aztán olyan, mint a hívatlan vendég, ha bemegy az ember fejébe, három nap is kevés, hogy kimenjen ... Komolyra fordítottuk a beszédet, mert még arra szerettem volna választ kapni a Mikszáth írásokból kimetszett jó palóctól, miképpen veti össze a maga fiatalságának emlékeit a mai tapasztalataival Molnár József. — Már csak jobb manapság, nézze — mondta. — Nekem a két gyermekem elhalálozott, orvos se látta őket, csak a halottkém, kiterítve. Manapság meg evvel a rongy kis húzódással szakorvosi vizsgálatra kerget a doktorunk, Az én időmben arra se volt nagyon ideje az embernek, hogy elsirassa a holtakat, annyira húzott bennünket a törekvés a kenyér után. Mostan meg dologidőben Pásztora utazok és még arra is jut időm, hogy magával elbeszélgessek, pedig — hallja — még a nevét se mondta meg. Baráti Géza A jó palóc jr:' , V1' jtt&SSr ®{j$^ v . ’ í!j í(X faWt i\df,RÁn ni SZÉP BÖSKE — Keresse meg a Szép Böskét... — Vagy a mamáját, Szép Ángyéit... A szavak hangsúlyán éreztem, hogy az emberek nem szép Bő két, hanem Szép Böskét mondtak, kis betű helyett naggyal, mintl az egyenesen családnév volna. Álltunk a szitáló ködös télben a négyablakos ház elölt, ameli i.ek homlokzatán emléktábla áll: „Glatz Oszkár festőművész, 18', —1958”, s a tábla jobb sarkában azoknak emlékezete, akik állító tűk: „Nógrád m. népe.” Ha a tanácsházán, az anyakönyvek előtt fellapoztam volna bujáki lakosok névsorát, egyetlen embert sem találtam volna, al Szép családnéven anyakönyveztek. Találtam volna Sáfrány-oki Szabó-kat, Szépet egyet sem. A törökkori vár omladéka alatt elterülő faluban olyan raga ványnév lenne ez, mint Nagy Béla Korhely, vagy Kis József Sz már, amely számos faluban tulajdonságok szerint különbözteti m a hasonló nevű embereket, akik közt van Nagy Béla Rendes, i van Szamár is, meg Korhely is, meg olyan ragadványnév, amely csak az élőszó bír el, az is ritkán, nemhogy papírra lehetne lenyor tatni. Ha a Szép nem családnév, nem is ragadványnév, akkor mi fi termett, s minek nevezzem, s hogyan született, s miért születe s mit jelölnek vele, s kit neveznek Szép-nek abban a nógrádi fát ban, amelynek neves a népviselete, híres a népe, szépek a házai, emberei, a szokásai, de olyannyira szépek, hogy évtizedekre id vonzották, idekötözték Glatz Oszkárt, a festőt. Először Szép tíbske házához megyünk, de nem leljük otthc csak a mérges kutyát, amint jöttünkre végigszalad a kerítés me tén. — Szép Böske a mamájánál, Szép Ángyéinál van — halljuk szomszédot, s a falu másik felében, takaros nagy ház tornácál belépünk egy szobába, amelyről díjnyertes képet festhetne Gla Oszkár, ha nem halt volna meg 85 esztendős korában, tizene. esztendeje. Glatz Oszkár színeinek, valósáateremtő képzeletének, mesteri p lettájának a híján csak szavakkal tudom lefesteni a képet, ame megrohan, amint átlépünk a küszöbön. Három-négy nő ül a szobában és hímez. A fejek piros atlas kendővel vannak bekötve. Az arcok pedig olyanok, mintha ne Nógrádba, hanem egyenesen Anatóliába utaztam volna: török. szemek, széles és kiugró arccsontok, az orcának nem piros, hane őszi galagonyalevelekhez hasonló színe van, s a bőr egészséges, cserzett, sötétes barna, olyan, mint azoké, akik valaha lófark zászlókkal érkeztek erre a tájra és oly sokáig uralták, hogy ii létük még négyszáz év után is megfigyelhető és észrevehető. A sz ba két sarkában fából faragott ágyak, hímzett párnákkal ma a mennyezetig megrakva. S körös-körül a falakon égetett cseréj tányérok, azokon a magyar flóra sok-sok virága, meg ága, m< erdei levele, a színek és formák egészséges összhangjában. — Azt a szép családot keresem — mondom, de most kis betűn, jelzőként inkább —, amelyet Glatz Oszkár annyi képen megörök tett. — Én Sáfrány Imréné vagyok — mondja Szép Ángyéi, o mama - én pedig Szabó Jánosné — teszi hozzá Szép Böske, a lánya. Először az édesapát, Sáfrány Imrét festette meg Glatz Oszki mikor a felvidéki, erdélyi, külföldi évek után ide szólították, iá húzták öt ezek az arcok, piros atlaszkendők, ezek a házsorok, ez az erdők, s ez az egész hegyi világ. Azután megfestette Szép A gyeit, a feleségét, azután Szép Böskét, a lányukat, akinek szt leles arca, telt szépsége számos képét kísérte végig. — De szép asszony ez a Mari — kezdi a történetet Sáfrány h réné. — Ez a Mari az én édesanyám volt. „Jön már a Szép Mar mondogatták vasárnap a templom előtt a férfiak, így ragadt rá a Szép név. Ennek a Szép Marinak az unokáját, a Böskét is Sz Böskének nevezték, de az egyik dédunokának is Szép Gyuszi h a neve. — A méltóságos úr is mindig Szép Böskének hívott — folyta az első modell, aki gyerekkorában a művész kisinasa, később U szebb képeinek ihlető tündére volt. A szavakat ugyan hűen ad• vissza ezen a papíron, a hangsúlyt azonban nem. A Szép-ek pa Cok, Mikszáth népének nyelvét beszélik, olyan zenével és zei zetekkel, amelyet csak lekottázni lehet, leírni már nem. — A méltóságos úr abban a házban, ahol az emléktábla kapott egy szobát a gróftól — folytatja... — Melyik gróftól? — ö, az egy cifra nevű ember volt, aki Bujákot bírta: Papp heim Siegfriednek hívták. S abban a szobában élt a méltósá úr minden nyáron, de évtizedeken át. Nem volt abban a szobái más, mint ágy, mosdó, négy szék. meg igen sok festék. Négi
