Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-02-03 / 3. szám
A D 1/ Immár ötven éve menetel „a halottak élén.” A ma Magyarországa rá emlékezik. Napilapok hasábjain ragyog a neve, még élő kortársak tekintenek vissza csatáira, folyóiratok értékelik örökségét. De ettől a mostani emlékezéstől távol van minden kincstári, szoborszerű merevség. Nem muszájiinnepség ez, inkább lelkiismeretvizsgálat, hogyan él Ady „az Ifjú szívekben,” s ha nem eléggé, mi ennek az oka; miként hat, ha mindjárt áttételesen is, forradalmi hite, szelleme, költői újat mondása, zseni-ereje a ma irodalmában; hogyan zeng igaza, magyarsága lelkűnkben, s hol a helye a világpoézis birodalmában. Úgy véljük hát, helyesebb, ha az ünneplő méltatást elhagyva, inkább őt magát idézzük, és a cikkek garmadájából kiemelve egyetlenegyet, a Szlovákiában élő magyar író, Fábry Zoltán szavainak tükrében megmutatjuk Ady mai „ébresztését.” ADY ENDRE : 1/Oet'lwezi SZENDE PÁLNAK KÜLDÖM Már magasról nézvést Megvolna az ország. Werbőczi-utódok Foldozzák, toldozzák. A Föld nem tud futni, Csak a Földnek népe S ezer Kinizsi sem Térülhet elébe. Nagy az idegen Föld, Sokasul az útja, Tegnap csatatér volt S ma puszta a Puszta: Éhes magyaroknak Nem futja a kedvük, Míg az igazukat Tán kiverekedjük. Verekedés közben, Hajh, ürül a korcsma. Menekül az ínség Szökve, bukdácsolva. Bécsben a korcsmáros Tán még nem is sejti, Vagy ha tán sejti is, Könnyen elfelejti. Éles a hajósíp, Hallja baj-tetőzve Zselénszky gulyása, Tisza urak csősze. Hívogatja a síp, Nyomor eldobolja: Ügy elfogy a magyar, Mintha nem lett volna. Elmegy a kútágas, Marad csak a kútja, Meg híres Werbőczi Űri pereputtya. Árvult kastély gondját Kóbor kutya őrzi, Hivasd a törvénybe, Ha tudod, Werbőczi. Ferenczy Béni rajza az alvó kültérii Fábry Zoltán: ß' „tfjbó/é/ő.. . makacs halott ’ ... Az előbb kétszeresen is kihangsúlyoztuk, hogy a költészet korunkban — és minden időben — őrszerep! Az „Őrzök vigyázzatok a strázsán” — kiáltás: a háború és embertelenség ellen kiálló Ady legkövetkezetesebb magatartása. Mindig őr volt és a háború e szerepét csak felfokozta és világgá bizonyította. Ady háborús költészete nem véletlenül lett a magyar- és a világirodalom egyik csúcspontja. Világos, hogy ezt az Adyt kell az előtérbe állítani, ezt vállalni és továbbadni. Az Ady-maximum: az Ady-mérték, és minden, ami erről lehámlik, minimum, elavult. Ady a háborúk, az embertelenségek egyik legnagyobb magyar ellenszere: kinyilatkoztatott ember az embertelenségben. És ez a kinyilatkoztatás — mert töltete örök — aktuális marad, amíg a földön embertelenség szülte háborúk lesznek, embertelenségek, melyek kiprovokálják az emberséget, a történelem erkölcsi realizmusát. Ady minden dühe és elkeseredése azon „sírjukban is megátkozott gazok” ellen irányult, akik az emberiségre hozták és hozzák „Gyógyítónak a Háborút, a Rémet”. És az első világháborúnak e nagy magyar tanulsága a második világháború után és a harmadik előtt már világméretben érvényes: a tegnapinál mennyivel tudatosabb gazok és mennyivel hidegebb gyilkosok dolgoznak szerte a világon. Csupa gyilkos és mindenütt halál! Robert Kennedy halála: mindennél természetesebb és logikusabb korjelenség. Az ember szinte várja a következő áldozatot. Revolvergolyó, tőr és méreg, tank és gáz, napalm és bacilusok készítik elő a talajt az eddig és így sose voltnak: az atombombának. Az ember azt hihetné, hogy amikor két világháború után immár oly nyilvánvaló a háborúellenesség primátusa és a béketudatosítás muszája — egy Ady-formátumú költő másodvirágzását éli. És az ellenkezője az igaz: feledik, feledtetik. Miért? A felelet egyetlen szó: a közöny. Maguk az emberek a béke legnagyobb hátráltatói, ellenségei. Az emberek feledni akarnak: jaj, egy szót se a háborúról! És ez a bűnös közöny szakítja meg Ady humánum szerepének folyamatosságát, mert ez a közöny nem más, mint emberségszabotálás, humánumszigetelés. És a háború és a béke perében ki, mi nélkülözhetné az Élet szent és tudatos hívőjét, szerelmesét, Adyt?! öt kell hallgatni, követni, mert az Élet „nem azért adott annyi szépet, Hogy átvádoljanak rajta Véres s ostoba jeneségek”. Itt és így teljesedik ki Ady költészete örökséggé: „Amit adtam örökség s nem divat.” Az öröklők felelőssége az örökhagyókénál is nagyobb! (Részlet a Tisza táj 1969 januári számának Ady-interjüsorozatából.) Esztrai Istvánt kiszöktették, ami könnyen is ment, mert a kántai bérlő, aki Bécsig hajtatta a marháit, mindig több hajcsárt szegödtetett, mint amenynyi kellett. így szaladt ki Magyarországból ez a félig oláh, félig magyar, derék Esztrai István s indult el a nagy, a titkos, a kincses Amerikába. Sokan követték vágyban és gondolatban a bátor Esztrait, aki úgy hagyta otthon feleségét és két gyermekét, hogy hozni fogja a vagyont, amely hiányos volt. — Édes apám Amerikában gyűjti a sok pénzt — mesélte az idősebb gyermek, a fiú —, de ha hazajön, akkor majd, meglássátok, én is bátrabb leszek, — mert gyáva fiú volt. Mert a fiú, az idősebb gyermek, a fiatalabb Esztrai, nem is hallott más szépet és kívánatosat, mint az ekkor még mesebeli Amerikát. A Szilágyságban történt pedig ez, ahol az embereknek sok nyugtalanságra nem volt okuk s a nyomorúság sem tiporta túlságosan őket. De hallották, hogy másképpen is lehet. Nézték a megszerezhető, jóságos földeket s ezekre éhezvén kóbor útra keltek. Az ifjabb Esztrai már kezdte elfeledni, hogy ki és mi volt az apja. Amerikából egyre gyérebben jöttek a levelek s az ifjabb Esztrai István elfeledte, hogy messze távozott apjától kell várnia a megváltást: elment egyszerűen asztalosmesternek. Fölbomlott a kis telek és föld, amit az atya otthon hagyott. Az ifjabb Esztrai húga is nőtt, akit férjhez kellene adni. S valahogyan a falun hagyott anyának s nővérnek és a városon fölnőtt, erős és bizodalmas fiúnak szerető aggodalmai találkoztak. Már az ifjabb Esztrai nagy legény volt, saját műhelyében majdnem urasan dolgozott és keresett. Már férjhez ment a másik gyermek, Eszter leányzó is a bátyja jóvoltából. S azután pedig az következett, hogy az ifjú Esztrai gyarapodván, csinált egy szép koporsógyárat. A koporsógyár gyönyörűen bevált s az ifjabb Esztrai abban is gyönyörködhetett, hogy a húga boldog. Szántóvető embere, férje úgy gazdálkodott, hogy nem kellett megijedni a második gyermektől sem. Ellenben Amerikából nem jött semmi írásos, valamis hír a régen kivándorolt Esztrai Istvánról. Itthon suhogós tavaszok, naperős nyarak, mosolygós őszök s bolondos telek múltak egymás után, az emberek éltek és gyarapodtak. De' onnan messziről nem jött még levél sem, még hír sem,, nem jön már onnan semmi sem. De jött egyszer hivatalos levél arról, hogy Esztrai István bányamunkás meghalt s az ifjabb Esztrainak elgörcsösült, elszorult a szíve. Azután pedig kiválasztotta a legszebb koporsót, habár tudta, hogy ebbe nem fektethetik az atyját. Megölelte a koporsót s elküldte remény nélkül az 6 szegény, nyugtalan, halott, por atyjának. (Nagykároly és vidéke, 1913. október 1.) Bejelentőid és rövid elmélkedés a magyar polgárságról Hogy a Népszava szállást ad nekem, a hajléktalannak, szá- I momra ez köszönnivaló, nagy dolog, de az Idő, az ő öreg fejével csodálkozás nélkül bólint rá egyet. Istenítéletes, vagyvagyos harcnak förgetege indult meg, s e nagy harcra szív- j vei, hittel, s vérrel fölkészült, egységes hadsereggel, mellyel az én lelkem tarthat, csak egy van. az, amelynek a Népszava a zászlója. Hiába, Magyarországon a polgárságot is úgy kellett kinevezni, mint a tudományt, mint a nemzetiségi törvényt, mint az általános tankötelezettséget, mint ezer fundamentumtalan, kulturális intézményt: nincs polgárságunk. A gyönge és töredékes is, ami volna, keresi a közös paplant a latájner-néppel, a birtoktalan vagy eladósodott dzsentrivel, a mindenféle gyülevésszel, mely azután magát együtt vagy '■> külön-külön középosztálynak címezi. Ez ország penészes, feudális, tarthatatlan romlottságát talán legjobban polgárságának szörnyű, silány gyávasága mutatja. Egy zagyva, kevés polgárság, amelynek élelmesei sietnek fölkapaszkodni az uralkodó osztály pódiumára, s mely a polgár címet szégyenli. Franciaországban diadal harsog ki abból, mikor valaki polgárnak mondja magát, s ezer és ezer példája van a római patrícius Clodiusnak, aki, hogy tribunjoggal lehessen, plebejus által adoptáltatta magát. Magyarországon pedig aproletárságnak kell elvégeznie, betöltenie a polgárság szerepét a polgárság helyett, s minden szabadság-kérdést itt úgyszól- | ván a szociáldemokráciának kell megoldania. Báró Eötvös József írta: „A születési arisztokráciánál néha későbbi nemzedékek, a pénzarisztokráciánál azok, akik családjuknak magasabb állását megszerezték, nem méltók tiszteletünkre, s ezért természetes, ha oly korszakokban, midőn a két arisztokráciának hibái egyszerre tűnnek föl, s egy magát túlélt patriciátus mellett egy fölfuvalkodott tőzsérarisztokrácia támad, végre az arisztokráciának még a neve is utálatossá válik, s az emberek annyi romlottságot látva, a demokráciában keresik egyedüli menekülésüket”. Mintha ma és rólunk írta volna, 1 az ezerholdas mágnások, milliókat harácsoló zsidók, s a hozzájuk szegődött iparlovagok uralmának idején, amikor pláne , demokráciát hiába keresnénk menedékül a polgárságnál, mert polgárságunk nincs. Polgárságunk helyett a demokrácia min- I den munkáját, a fejlődés járomtörvényeit is lehetőleg tudomásul véve, a szociáldemokráciának kell elvégeznie nálunk. Közben az úgynevezett polgárság Tiszának csinál ovációt, saját hite, büszkesége nincs, s boldog, hogy együtt lehet „középosztály” a haramiabasa szolgabíró urakkal. Büszke polgársága csak olyan társadalomnak van, ahol a polgárság for- j radalmat csinált, s véres kézzel dobálta ki kastélyaik ablakán elnyomóit. A magyar polgárság csinált talpnyalást, üzletet, kalábriászt, de forradalmat soha, s ezért — nincs, s ezért kell ma minden erőnek oda állnia, ahol a forradalom — van. Alázatosan, de mégis büszkén bocsánatot kérek, hogy ilyen nagyon-nagyon aláhúztam annak a nem nagy eseménynek bejelentését, hogy a Népszava engedelmével itt fogok kiáltozni, ha lelkem jogos keserűségével, dühvei vagy riasztó 1 kedvvel túlontúl megtelik. (Ady Endre cikke a Népszava 1913. szeptember 8-i számában.) ........-"y.TWi;>,viwT -~i
