Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-02-03 / 3. szám

ÖTVEN ÉVE TÖRTÉNT

CZETCZ JÁNOS TÉR BUENOS AIRESBEN

Buenos Airesben, Argentína fővárosában áll egy tér, amely nemrégen új nevet kapott. Argentínában sohasem jártunk, a teret nem láttuk, de félig hunyt szemünk mögött megjelenik egy, talán spanyol stílusjegyeket viselő, talán hipermodern házakkal szegélyezett, pálmafákkal övezett tér s ebbe az egzotikus környezetbe szinte valószínűtlenül csendül bele „General Janos Czetcz” neve. Az 1848-as honvédtábornoknak, a magyar történelem egyik kiemelkedő alakjának, Kossuth kiváló hadvezérének a neve.

Nálunk budapesten 1965- ben utcát neveztek el róla. De vajon hogyan került ez a név Argentínába, hogyan emelkedett az idő messzeségéből, a magyar történelem lapjairól a föld sok ezer kilométeres

el — ő, valamint dr. Székely József s még néhányan —, hogy ezzel a kutatómunkával foglalkoznak, s így ástak elő rendkívül érdekes adatokat Czetcz életéről is. S hogy a szó szoros értelmében előásták, bizonyságul íme néhány sor a levélből: „Cetcz rokonságából csak egy késői unoka tudott arról, hogy a „nagypapa” magyar volt, de megengedték, hogy a poros padláson vagy dohos pincében heverő régi ládákat kinyissuk: bújjuk, olvassuk a régi leveleket, térképeket.” Az ódon ereklyékből kiválogatott becses anyagot elküldték az akkor már működő New York-i és a párizsi magyar követségeknek, az argentínai Katonai Akadémiának és a felszabadulás utáni Magyarország első, Argentínába delegált kereskedelmi kiküldöttjének. „Később az

CARTAS A "LA PRENSA"

A parlamenti lépcsősoron

El primer director del Colegio Militär

Senor director:

Por resolución de las autóndades municipales el 6 de septiembre se realizó la ceremónia oficial de la imposición del nőmbre de General János Cien a la plaza delimitada por las avcnidas del Tejár y Forest y la calle Rcpubliquetas. lugar dónde se descubrió una piaca.

En mi carácter de educador y ciudadano húngaro. con 45 anos de residencia en la Argentina. considero de interes hacerle llegar algunas consideraciones y datos sobre la persona! idad del militar recordado, a quien, dcspués de 64 anos de su fallecimiento. nuestra ciudad le rinde merecido y digno homenaje.

János Czctz fue un emigrado politico húngaro quc después de la derrota en la lucha hcroica de 1848-49 por la libertad de Hungría, se radicó en la Argentina. Oficial de carrera del ejército imperial austriaco, al estallar la revolución por la libertad acudió al llamado de su patria, abandonó clandestinamente Viena y se presentó ante el gobierno de Kossuth Latos

messzeségébe, egy idegen ország lüktető fővárosának jelenébe?

Erről tudósít szinte egy kalandregény izgalmával ható levelében Soós István irólapszerkesztő, Buenos Aires-i honfitársunk. „Nem közönséges, mindennapi dolog — írja ő maga is —, hogy egy idegen ország fővárosában utcát vagy teret neveznek el egy magyarról.”

Nos, mint kiderült, ez sem közönséges es hétköznapi esemény volt, s nem is hétköznapi egyszerűséggel jött létre. Sok tényezőnek kellett találkoznia, mire teret neveztek el Kossuth tábornokáról Buenos Airesben. A fő „tényező” természetesen maga Czetcz János volt. az ő nagyszerű egyénisége, amely az idegen világban is alkotó módon, az ottani nép javára tudott érvényesülni s így beiktatódni történelmébe. /Czetcz János honvédtábornok

ugyanis a szabadságharc után emigrált, tíz évvel később, 1859-ben részt vett egy olaszországi magyar légió szervezésében, majd Argentínába vándorolt. Ottani katonai pályafutásáról a levél írója a magyar lexikonokkal egybehangzóan tájékoztat: Czetcz belépett az argentin hadseregbe, a köztársasági elnök megbízásából megszervezte a déli határok védelmét, ezredesi rangban részt vett a paraguayi háborúban, tagja lett a vezérkarnak, majd érdemei elismeréséül a katonai akadémia megszervezésével bízták meg. Ö lett az új akadémia első vezetője is. Egyébként a Buenos Aires-i katonai földrajzi intézetet szintén Czetcz János alapította.

Ez volt tehát az első és fő tényező — a magyar hadvezérnek az argentin történelembe is jelentékenyen beleszövődő személye —, amely eldöntötte, hogy ma a Buenos Aires-i téren a Janos Czetcz névtábla szerepel.

A másik fontos tényező azoknak a kortárs-honíitársaknak — mindenekelőtt az egész eseményről tájékoztató Soós Istvánnak — értékes tevékenysége, amely az Argentínába szakadt magyarok történetének felkutatására irányult. Az 1948-as centenáriumi év alkalmából határozták

tor Jósé Székely, entre ellos mochas anotaciones sobre la guerra del Paraguay, eir la que Czetz participó como oficial argentino (ingeniero-cartógrafo). Estos documentor se hallan en poder de la família del doctor Székely, ya fallecido. y de la nieta del coroncl Czetz, sefiora de Carranz. y de la família Lederer. Algunas de sus piezas históricas están deposűadas en el Museo Militar Húngaro. en Budapest.

KSTEBAN SOÓS

Profékor jubrado

Av. de M&yo 749, capital federal

Soós István cikke a La Prensa-ban

argentin magyar követségnek is jutott anyag — írja Soós István —, úgy tudom a Budapesti hadi múzeumba került.” A 48-as honvédtábornok neve, munkássága tehát az idő s a tér távlatában is eleven maradt, s ilyenformán legalább néhány argentínai magyar lélekben emlékművet állított neki. Ez a lelki „emlékmű” azonban egy múltba nyúló különös argentin—magyar kapcsolatnak csupán az első fejezete. A centenáris év munkájával maga Soós István is befejezettnek vélte a Czetcz-ügyet.

Ám tavaly júniusban a Buenos Aires-i napilapokban megemlékező cikkek jelentek meg az argentin katonai akadémia alapításának 100. évfordulójáról. Volt olyan újság, amely megemlítette ugyan az alapító Czetcz János nevét, de azt egyetlen lap sem írta meg, hogy ez a kiváló férfi — magyar volt.

Soós István tehát visszatért az egyszer már befejezettnek vélt „lelki emlékműhöz”, hogy abból most már nyilvános és valódi szülessen. Széles körű levélkampányt indított lapokhoz, s közéleti személyiségekhez. A legjelentősebb latin-amerikai újság, a La Prensa közreadta egy cikke kivonatát és ugyancsak a La Prensa közölte Alvaro M. Martinez terjedelmes cikkét, amelyben a szerző már megírja, hogy Czetcz János Észak-Argentína feltérképező je, több argentin város alapításának kataszter-tervezője — magyar volt. „ ... Mégpedig — fűzi hozzá Soós István — nem akármilyen ferenejóskás horthymiklósos magyar, hanem kossuthlajosos szabadságharcos és a mai Magyarországot építők 48-as elődje.”

Mindezek után létrejött a valóságos emlékmű, a Buenos Aires-i Czetcz János tér. És ebben feltétlenül jelentős szerepe volt még egy tényezőnek: az argentin közigazgatási szerveknek. És mi büszkék is, meg hálásak is vagyunk. Büszkék, hogy ilyen embert ajándékozott Magyarország Argentínának, s hálásak, hogy emlékét méltón megbecsülték.

Soós István beszámolójából megtudjuk még, hogy a tételnevezése s az emlékplakett felavatása katonai pompával ment végbe. Az ünnepségen hazánk argentínai nagykövete is részt vett.

Nem jártunk a földgolyónak azon a részén, talán nem is fogunk soha. De egy percre behunyjuk a szemünket s megpróbálunk elképzelni az Avenidas del Tejár Forest és a Republiquetas utcák közi. egy egzotikus fákkal s virágokkal díszített teret és egy névtáblát, amelyen ez áll: „General Janos Czetcz”.

S. M.

Simó Lajos és kisfia a radiátorg.várban

14 galtiak körülnéznek

Hírt adtunk már róla — képet is közöltünk az érkezésről —, hogy a galti Magyar Otthon Egyesület — Kossuth Ház tagjai téli utat szerveztek az óhazába. Az alábbi felvételek a galtiak kirándulásait örökítik meg. Körülnéztek Budapesten, a többi között látogatást tettek a Parlamentben — az ülésteremben éppen dr. Beresztóczy Miklós, az országgyűlés alelnöke volt a kalauzuk —, és elmentek Dunaújvárosba is, megtekintették a Vasművet, gyönyörködtek a Duna fennsíkján fekvő szépülő fiatal városban.

Városnézőben Dunaújvárosban (középen balról Bacsek István, az egyesület elnöke, bőrkabátban Tolvaj Ferenc, a csoport veze-öj* '

Az 1919-es év februárja a hadirokkantak megrendítő felvonulásával indult. „Ahogy elvonulnak — írja a Népszava — égre kiált velük a háború minden bűne, a háborút indítók minden átkozott vétke. Szörnyű és szívszaggató menet, és a Vilmos császárok, a Károly királyok, a Conrádok, a Wekerlék, a Szterényiek, az Andrássyak, a József főhercegek és Boroevicsok, a háborúnak minden gonosz megindítói és konok tovább folytatói megérdemelnék, hogy egy életen át kényszerű szemtanúi legyenek e vak szemeknek, e lábatlan tetemeknek, fültanúi legyenek a zörgő melleknek és kopogó mankóknak.” Elszántan bélyegzi meg a lap a régi rendszert, amely háborúba vitte a tömegeket, nyomorékká tette őket, de „rideg kegyetlenséggel elhajította magától a róluk való gondoskodást.”

Az újság egyben beszámol arról is, hogy az addigi évi 72 korona összegű „hitvány alamizsnát,” a hadirokkant segélyt a köztársaság évi 600 koronára emelte. Ezt sem tartja ugyan elegendőnek, de a korábbival összehasonlítva a kormány helyes szándékát bizonyítja. Böhm Vilmos hadügyminiszter beszédét idézi: .. mindaddig, amíg az országban hadi milliomos van, addig a rokkantak ügyét elfeledni nem lehet." Hangsúlyozza azonban, hogy a rokkantság kérdését egyedül segélyezéssel nem lehet megoldani, éppen úgy, ahogy a munkanélküliség problémáját sem lehet munkanélküli segéllyel véglegesen rendezni. „A rokkantakat képessé kell tenni arra, hogy újból produktív munkát végezhessenek,” vlsssza kell vezetni őket a társadalomba, amely felelős értük.

Bizony, jogos a felelősségre figyelmeztetni, sok az ernoertelenség. Manyuch János repülőgépgyári munkás félkarú rokkant lett, most irodaszolga a gyárban, 240 korona havi Jizetésért. öt gyermekével nem tud megélni. Panaszára a gyarigazgató így felelt: „Félkezű ember csak félember, elégedjék meg azzal, amit kap.” Ez a fizetés azonban még „fertályembernek” sem elég. „Amíg a vérüket ontották a Manyuch Jánosok — írja a Népszava —, addig hősök voltak ...”

A nyomorúság nemcsak a hadirokkantakat sújtja. Egy panaszos levél a kórházi állapotokról számol be. „A szegények kórházában címmel. A Bakáts téri Erzsébet kórházban fekvő 15 éves, súlyos tüdőbajos kislány a fűtetlen gyárban betegedett meg, ahol a munkások keze a gépre fagy. Az öt tagú, apátián család panaszolja, hogy a kórház ugyancsak hideg, az élelem pedig még annál is gyengébb, amit otthon ehetett. Minden nap rántott leves és savanyú káposzta. „Kérdem én, 'miért van ez így? A beteg munkásnak nincsen becsülete?"

A megkülönböztetés a lakásfronton is érződik. Egy lakás nélkül maradt proletárcsalád Karácsonyi gróf palotájának melléképületében talált volna fedélre. A lakáshivatal azonban elutasította azzal az indokkal, hogy a hivatalt a táncterembe kellene áttenni, de a gróf azt nem tudja fűteni. „Azt hiszem, a lakáshivatal eltekinthetne a jelen esetben attól, hogy a gróf' úr honnan veszi a fűtőanyagot, amikor sok proletárcsalád még az ebédje megfőzésére sem tud tüzelőt szerezni.”

Persze, nem mindenki nyomorog. A hadi milliomosok „sikereit” mások is próbálják megközelíteni. Egyetlen lapszám „Árdrágítók a pellengéren” címmel egyetlen napon hozott tíz ítéletet sorol fel. De vajon a 200—400 koronás pénzbírság és a néhány napos elzárás elegendő-e a törvényellenes áremelések, a törvényellenes haszonszerzés meggátlására ?

Egyfelől a súlyos gazdasági helyzet, másfelől a készülő békeszerződés nyomasztó árnyékában a kulturális élet tovább bontakozik. A Zeneakadémiából Országos Magyar Zeneművészeti Főiskola lett, és tanárait fizetésben egy rangba helyezik az egyetemi tanárokkal. Az új igazgató Dohnányi Ernő, „a nagyhírű művész és új szellemű pedagógus.” Helyettese aligazgatói címmel „igaz művészember, zeneművészetünk kimagasló büszkesége, Kodály Zoltán.”

A Népszava beszámol, a Waldbauer—Kerpely vonósnégyes hangversenyéről. „Ismét hallottuk Kodály Zoltán első vonósnégyesét. Tíz év előtt mutatták be Waldbauerék ezt az ihletett művet, amelyről azóta a közönség véleménye is átformálódott. Akkor kevesen szóltak elismeréssel Kodályról, az új mesterről. Közönségünk szeme előtt azonban csak most kezd kinyílni az új színekben pompázó virágoskert. Az akkor megdöbbentettek tábora a mostani hangversenyen tapssal és szeretettel ünnepelte Kodályt.”

Február közepén az újságok megállapítják, hogy Molnár Ferenc darabjának, a Liliomnak felújítása a szezon egyik legnagyobb színházi sikere. Kiemelik, hogy Varsányi Irén alakítását, Julikét az előző rendezések és előadások alapján már ismerik és csodálják, most, az új szereposztásban az új Liliomot, Csortos Gyulát dicsérik kiváló alakításáért.

Az új közönség, a munkásság is magas színvonalú kultúrához jut. Az Operaházban munkások részére bemutatják Puccini Bohéméletét, s a beszámolók sajnálkozva említik, hogy mindössze 1200 munkás tekinthette meg. Nem ilyen népes látogató közönség részére méretezték az Operaházat.

Alig néhány hét telt el Ady Endre temetése óta, s a Vörösmarty Akadémia „Ady-szobor bizottságot” szervez. Az akadémiai ülésen Hock János, a Nemzeti Tanács elnöke beszédében méltatta Adyt, mint a .forradalom költőjét, aki „az új eszmék befogadására termékennyé tette a lelkeket.” Utána Károlyi Mihály szólalt fel, és kiemelte, hogy „nem a szobor egyedül az, amit meg kell alkotni, hanem a szobor körül meg kell vetni az alapját egy szellemi gárdának, amely Ady Endre emlékéhez méltó.” Az ülésen megválasztott bizottság tagjai között láthatjuk Babits Mihályt, Móricz Zsigmondot, Kunfi Zsigmondot, Jászi Oszkárt, a szellemi és politikai élet kiváló személyiségeit.

1919 februárjában minden újság rendszeresen közli a színházak, mozik, egyéb szórakozóhelyek műsorát. Új színházak nyílnak, számos új napilap, hetilap indul. Az egyik patinás napilap, „Az Est” ironikusan így rögzíti ezt az új jelenséget: „Délben az utcán vettem egy lapot, amit ma délelőtt alapítottak, abban megnéztem a programját egy színháznak, amit ma este nyitnak meg. A világ mint egy Nizsinszkij, oly könyn.-edén forog.”

Talán mégsem oly könnyedén. Ugyanez az újságíró „Gondolatok, amilyenek mindenkinek eszébe juthatnak” címmel a világ forgásának tengelyéről így elmélkedik:

„Béke. Nem szeretem ezt a szót. Tán tízezer esztendő múlva kimehet már az emberiség nyelve alól a béke szava. Míg a béke fogalmát ismerik, addig a háborúról is lesz fogalmuk. Bizonyosan volt egy béke előtti kor is, egy kicsit régen, mikor még angyalok voltunk vagy majmok.”

M. Kállai Magda

10