Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-02-03 / 3. szám

A katolikus főpapok eskütétele

Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke és dr. Kisberk Imre székesfehérvári apostoli kormányzó. A háttérben dr. Bánk József váci mecyéspüspök (Novotta Ferenc és MTI felv.)

Népünk történelmében az államalapítástól kezdve, jelentős szerepet játszott a római katolikus egyház. Politikai, társadalmi, sőt egészen a földreformig, gazdasági befolyása erős volt. de mindennél jelentősebb volt az a hatás, amelyet a magyar szellemi életre gyakorolt, részben vallásos tevékenysége miatt, részben pedig azért, mert századokon keresztül kezében tartotta az oktatásügyet.

Mindezt szükséges előrebocsátani, ha a magyar állam és a katolikus egyház, illetve Magyarország és a Vatikán kapcsolatáról beszélünk. Az első szent király apostoli címe már magában foglalta, hogy a Vatikán a magyar állam hozzájárulásával nevezhet csak ki főpapokat országunkban. Az idők folyamán, főleg amikor a Szentszék politikai befolyása is erős volt Európában, egyházi részről számos kísérlet történt e joggyakorlat megváltoztatására, de a magyar királyok a szorongattatás időszakaiban is féltékenyen őrködtek apostoli jogaik fölött.

A felszabadulás után az állam, az egyház és a Vatikán kapcsolatai mélyreható változáson mentek keresztül. Nincs helyünk itt e folyamat összes fontosabb vonatkozásainak elemzésére, csupán a főbb állomásokat jelezzük: az egyházi iskolák államosítása (ami egyébként nem lépi túl a polgári demokratikus forradalmak követelését), a megegyezés a kormány és a katolikus püspöki kar között 1950-ben, Magyarország és a Vatikán megállapodása 1964-ben, az állam és az egyház közötti egyezmény újabb húsz esztendőre történt meghosszabbítása a múlt év novemberében. E megállapodások eredményeként normalizálódott az állam és az egyház viszonya. a katolikus papok részt vettek az ország politikaitársadalmi életében, különösen aktív tevékenységet végeztek a Hazafias Népfront és az Országos Béketanács munkájában. Hasznosan támogatták a nemzetközi békemozgalom küzdelmét is, felszólalásaik a Béke-világkongresszuson — így Hamvas Endréé Moszkvában 1962-ben vagy Brezanóczy Pálé Helsinkiben, 1965-ben — nagy visszhangot keltettek. A magyar püspöki kar tagjai részt vettek a II. Vatikáni Zsinat munkájában, és támogatták azokat a zsinati szkémákat, amelyeknek célja volt az egyház tevékenységének megreformálása a kor parancsainak megfelelően.

A napokban új állomáshoz érkezett a magyar állam és a Vatikán viszonya. Országunkban számos egyházi méltóság betöltetlen volt, illetve egyes püspökségek élén vagy korban

előrehaladott vagy betegeskedő egyházi férfiak álltak. Az állam és az egyház érdeke egyaránt követelte ennek a helyzetnek a megváltoztatását. A Magyar Népköztársaság Egyházügyi Hivatala és a Vatikán megbízottai között a tárgyalások eredményre vezettek.

VI. Pál pápa — korukra és egészségi állapotukra tekintettel — hozzájárult dr. Hamvas András Endre kalocsai érsek, dr. Kovács Vince c. püspök, váci apostoli kormányzó, dr. Schwarz Eggenhoffer Artur esztergomi apostoli kormányzó nyugalomba vonulásához, és ezzel egyidejűleg elfogadta dr. Legényi Norbert pannonhalmi főapát lemondását.

A pápa dr. Ijjas József c. püspök, Csanádi apostoli kormányzót kalocsai érsekké, dr. Brezanóczy Pál c. püspök, egri apostoli kormányzót egri érsekké, dr. Bánk József c. püspök, győri apostoli kormányzót váci megyés püspökké, dr. Cserháti József c. püspök, pécsi apostoli kormányzót pécsi megyés püspökké, továbbá dr. Szabó Imre esztergomi c. püspököt esztergomi apostoli kormányzóvá, Kisberk Imre székesfehérvári c. püspököt székesfehérvári apostoli kormányzóvá, dr. Kacziba József lelkészt c. püspökké, győri apostoli kormányzóvá, dr. Udvardy József lelkészt c. püspökké, Csanádi apostoli kormányzóvá, valamint dr. Zemplén György budapesti központi szemináriumi rektort esztergomi s. püspökké, dr. Vajda József esztergomi szemináriumi rektort váci s. püspökké nevezte ki.

A felmentésekhez, illetve kinevezésekhez a Névköztársaság Elnöki Tanács 1957. évi 22. sz. törvényerejű rendelet alapján az előzetes hozzájárulást megadta.

Losonczi Pál, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke előtt a Magyar Népköztársaságra és annak Alkotmányára az újonnan kinevezett római katolikus főpapok január 23-án esküt tettek.

Az eskütételnél jelen volt Cseterki Lajos, az Elnöki Tanács titkára, dr. Horváth Richárd, az Elnöki Tanács.tagja és dr. Prantner József államtitkár, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke.

Az eskütételnél mondott beszédében Losonczi Pál először méltatta a húsz évvel ezelőtt az állam és a püspöki kar között létrejött megállapodást, majd kijelentette: az azóta eltelt idő azokat igazolta, akik a katolikus egyházban a legkorábban ismerték fel, hogy a hívők érdekei nem ellentétesek

szocialista rendünk céljaival és törekvéseivel. Az Elnöki Tanács elnöke hangoztatta, hazánk nemzetközi tekintélyének erősödése és más tényezők hatására lehetővé vált. hogy a Szentszék kezdeményezésére a hosszú időn át függőben lévő kérdéseket részben megoldjuk. Van mód az együttműködés fenntartására és fejlesztésére, a katolikus egyház hazai és nemzetközi békeszolgálatának jövőbeni erőteljesebb kibontakoztatására. Államunk vezető testületéi a jövőben is fontosnak ítélik az állam és az egyházak kapcsolatának ápolását, a viszony további javítását és nem mulasztjuk el az ehhez szükséges intézkedések megtételét sem.

Az újonnan kinevezett kalocsai érsek, Ijjas József válaszbeszédében a többi között kijelentette: „Fogadja mostani tisztelgésünket és hűségnyilatkozatunkat úgy, mint arra az együttműködésre való készségünk komoly megajánlását, amit kormányelnökünk a magyar törvényhozás házának tiszteletre méltó falai között >>a teljes harmónia érdekében« állónak mondott.”

Az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke, dr. Prantner József sajtóértekezletén az állam és az egyház viszonyának több vonatkozására kitért. Hangsúlyozta, hogy az idő bebizonyította, az 1964-es részleges megállapodás Magyarország és a Vatikán között kölcsönösen hasznos volt. Arra a kérdésre, hogy felmerült-e a diplomáciai kapcsolatok megteremtése a Magyar Népköztársaság és a Vatikán között, azt válaszolta, hogy a kormány felfogása szerint elvileg nem kizárt az ilyen jellegű kapcsolat, de megteremtése nem olyan közeli, hogy konkrétabb formában is szó eshessék róla. Közölte azt is, hogy a Vatikánnal folytatott tárgyalásokon szó esett Mindszenti József személyéről is. Problémájának megoldáséra a magyar kormány készséget tanúsít. Az ő személyét messze túlhaladta a történelem. Ennek ellenére hajlandók vagyunk személyes ügyének bármiféle olyan rendezésére, amely megfelel a realitásoknak, a felek érdekeinek.

A magyar közvélemény őszinte elégedettséggel vette tudomásul az állam és a Vatikán közötti újabb megállapodást. Olyan lépésnek minősítette, amely megfelel a magyar katolikus milliók érdekeinek, megszilárdítja az állam és az egyház eddigi együttműködésének alapjait, és hozzájárul a szocialista Magyarország nemzetközi tekintélyének növekedéséhez.

Pethő Tibor

Az elmúlt években elég sokat utaztam a világban. Portugália és sajnos, Finnország kivételével jártam minden európai országban, és mindenütt találkoztam magyarokkal. Végigutaztam a Földközi-tenger medencéjét Törökországtól, Görögországon és Itálián át Algír és Tunézia érintésével Egyiptomig, Libanonig és Ciprusig, és mindenütt találkoztam magyarokkal. Negyedévet töltöttem a latin-amerikai országokban, és mindenütt találkoztam magyarokkal. Volt, hogy én kerestem meg régi barátokat és iskolatársakat, volt, hogy engem látogattak meg valamelyik előadásom után. Volt, hogy utcán akadtunk össze, vagy vonaton kerültünk egy fülkébe. Magyarok mindenütt vannak.

Találkoztam ismert nevű emberekkel, akiknek a híre bejárta új hazájukat és a szülőföldet egyaránt. Találkoztam ismeretlen kisemberekkel, gazdagokkal, karriert befutóitokkal és szegényekkel, családapákkal és magános, visszavonult, a múltba temetkező férfiakkal, nagymamákkal és vidám társasáai hölgyekkel, öregekkel és fiatalokkal, hazavágyókkal, hazakészülődőkkel, már itthonjártakkal és haragszomrád-ot játszókkal, kisírt szeműekkel és mosolygókkal: egyszóval önökkel, kedves olvasók.

Ezekről a találkozásokról szeretnék most elbeszélgetni. Előre is bejelentem, hogy nem akarok semmiféle tanulságot levonni, szóval nem prédikálni szeretnék, hanem mesélni, élményeket föleleveníteni. Még arra is engedélyt kérek, hogy ne kelljen kesztyűs kézzel a dologhoz hozzányúlni s kimondhassak mindent, ami a bögyömben van, még akkor is, ha talán egyik-másik találkozásom nem éppen derűs élmény.

Es hogy mindjárt rácáfoljak kissé magamra, vidámmal kezdem. Sao Paulában ültem egy churrasceriában és vártam a baráti házaspárra — nem magyarokra —, akik ide

meghívtak. Mondták, ők pontosan egy órakor ebédelnek, legyek ott. Akkor már egy hete voltam Brazíliában, tudtam, hogy a dél-amerikai „pont egy óra” legjobb esetben negyed kettőt jelent, de inkább felet. De mert ezek nagyon a telkemre kötötték, ott voltam negyed kettő után öt perccel. Se hírük, se hamvuk. Hamar fölfedeztem, hogy a vendéglő a pesti Apostolok pincéhez hasonlít a Kígyó utcában: fa-boxok választják el az asztalokat egymástól. Emlékeztet kissé a hortobágyi csárdára is: olyan bőgatyás lovászlegényeknek maszkírozott pincérek hordják körül a húst itt is, mint amilyent a külföldi vendég az IBXJSZ-prospektusok után a hortobáavi csárdában elképzel, de szerencsére nem talál. (Tetszik látni, hazafelé sem veszem föl a kezemre azt a bizonyos kesztyűt.)

Asztal nem volt üres egy sem, azonban kiderült, hogy vendéglátóim késnek ugyan, de lefoglaltak egy boxot. A pincér leültetett, kérés nélkül salátákat hozott. Vártam, nézegettem, és egyszerre csak magyar szó ütötte meg a fülemet. Először azt hittem, kávrázatok játszanak velem, minden külföldre utazó ismeri és azt hiszem, a külföldi magyarokkal is megtörténik még hosszú távoliét után is, hogy egyszerre csak magyar szót, hazai hangsúlyt vélnek fölfedezni. Nem, a mellettem levő boxban csakugyan magyarul beszélgettek. Beszélgettek? Enyhe kifejezés. Egy férfi és egy nő olyan hangon cserélt eszmét, ahogyan Gertrudis királyné és Bánk bán vitatkozik a színpadon.

A hasonlat a hangerőre vonatkozik, mert egyébként két perc alatt megállapíthattam, hogy az én szomszédaim házastársak. Nemcsak abból, hogy két perc alatt hatszor vágták egymás fejéhez, hogy „hülye vagy!”, hanem abból, hogy fel sem vették. Még ha diszkréten nem akartam volna odafigyelni,

akkor is hallottam volna minden szót, de megvallom, hogy akartam is. Látni nem láttam őket, mert elválasztott a box fala. Gyermeknevelésről vitatkoztak. Ahogy ingerült félmondataikból kivettem, az asszony megígérte a fiuknak, hogy délután elmehet moziba, az apa pedig megtiltotta. Igenám, de az asszony ezt nem tudta. A férfi nem hitte el neki. „Mindig igazat adsz a gyereknek a hátam mögött”, mondta. „Te meg idegbajossá teszed az oktalan szigorúságoddal”. Tulajdonképpen e két mondatot hajtogatták, variálták, kombinálták, és permutálták egész idő alatt.

Egy darabig szórakoztatott, azután boszszantott, végül pedig, amikor egy közbeszólásból rájöttem, hogy a fiú is ott ül az asztalnál, felháborított. Ügy hogy, amikor az asszony azt mondta a férjének: „Ha ezt valaki hallaná, megesküdne, hogy bolondokházába kell téged küldeni!” és erre a férj azzal vágott vissza, hogy „ha csakugyan hallana valaki, csak azon csodálkozna, hogy te régen nem vagy ott!!”, akkor nem bírtam magammal, felálltam és átszóltam a box falán, magyarul természetesen: „Hallotta valaki, amit mondtak, és maguk helyett is szégyelli magát ez előtt a gyerek előtt.”

Hüledezve meredtek rám, mint Ocskay brigadéros a lőcsei fehér asszony kísérteiére. „De kérem”, makogta a férfi. „Fogd be a szád!” torkolta le a felesége. Visszaültem a helyemre. Ilyen gyorsan fizetni és távozni vendéget még nem láttam. (Csak zárójelben: még egy félórát vártam brazil vendéglátóimra. Amikor mentegetőztek, még hozzátették, hogy azért hoztak erre a helyre, mert Sao Paulo tele van magyarokkal, de ide sohasem járnak.)