Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-12-25 / 26. szám
ORSIM ÍRGOM HIVŐ ÉS HITETLEN KÖTELESSÉQE ZEUM •melkedő darabját. Rejtett plébániák padlásait, pincéit, roskaag felvidéki templomokat kutatott át, hogy az utolsó pillanatban mentse meg a „hiányzó" nagyar középkori művészetet. ,Egész Európával” levelezett, rogy műtárgyakat szerezzen, összefogott Ipolyi Arnold egy:ori vidéki plébánossal, a későbbi váradi püspökkel, a Mayor Mithológia írójával, a Töökországban rejtekező corvinák ilkutatójával, az Ipolyi-gyűjtelény alapítójával ebben a keeső-kutató munkában. Az egyori esztergomi jezsuita kolosrrt úgy tervezteti át prímási alotává, hogy az egyemeletes pületre még egy emeletet húat, az első emeleten helyezi el könyvtárat s a levéltárat, s a lásodik emeletet szánja a Keísztény Múzeumnak, amelyet ő lapít. 1887-ben a káptalan külöttei előtt kijelenti, hogy a maángyűjteményt, amely eddig íját szerzeményű magántulajona volt, az esztergomi föszéesegyháznak, a bazilikának dományozza, s ez a tulajdon kiírólagos és elidegeníthetetlen, ■z adományozó úgy rendéiként, hogy a gyűjteményt sem ■.étszórni, sem a palotából kiinni nem szabad. Végrendelkezésszerű kívánsáát betartották a második világáború idején, s betartják napúnkban is. A gyűjtemény a pajtában maradt a második viigháború felszabadító harcai soin is. E harcokban a palota em sérült meg, csupán a szomzédos vízivárosi templom kaott bombatalálatot. Az esztergomi Keresztény Múeum legszebb s legértékesebb idéki közgyűjteményünk. Közyűjteményünk? Hiszen ez a incs nem állami tulajdon, s a magyar állam bőkezű támogatassál óvja, védi azt a gyűjteményt, amely... — ...egyházi tulajdon, birtokosa a főszékesegyház, még pontosabban a gyűjtemény a bazilika tulajdona■. E múzeum — közli informátorom — helyzeté és jogi állása Magyarországon sajátosan egyedülálló. Miután nemzeti érdekű magángyűjtemény, s a műtárgyai nemzeti kincs Számba mennek, ezért az esztergomi Keresztény Múzeum állami támogatásban részesül. Az állam pénzt és személyi segítséget bocsát a múzeum rendelkezésére'. — Ki a múzeum vezetője? — Egyházi részről dr. Meszlényi Antal kanonok-prefektus, s egyházi részről a múzeum szakelőadója Farkas Attila katolikus pap. Állami részről a múzeumnak nincs vezetője, az állam csupán fedezi a személyi, dologi kiadások nagy részét, és szakmai felügyeletet gyakorol az országos múzeumok — a Szépművészeti vagy Iparművészeti Múzeum — szakemberei által. — Milyen összegű az állandó állami segítség és támogatás? — Erről egyetlen példát mondunk. A Művelődésügyi Minisztérium és az esztergomi föegyházmegyei hatóság közt 1969. február 28-án megállapodás történt a Keresztény Múzeum teljes felújítása, a korszerűsítés, a restaurálás és a konzerválások tárgyában. Közös érdek — az egyházé is, az államé is — e kincs legnagyobb fokú védelme. Ezért döntöttek úgy, hogy a szükséges termeket, raktárhelyiségeket a következő három év alatt építik ki, a műtárgyak restaurálása pedig tíz év alatt fejeződik be. — Milyen költséggel? •— Ennek a munkának a költségvetése több mint tíz millió forint. Ezt a szerződő felek kölcsönösen fedezik, de nem egyenlő arányban. Hatmilliót az állam, négymilliót az egyházi főhatóság vállalt. Az európai hírű gyűjteményt elhelyezés tekintetében is európai színvonalra emelik: biztosítják a téli fűtést — ez a legnagyobb gondja a volt prímási palotának —, légkondicionáló berendezést építenek a raktárhelyiségekben, s a műtárgyak védelmére restaurátor műhelyt létesítenek Esztergomban. Az átépítés idején a Budapestre kihelyezett restaurátor műhely végzi el a szükséges munkát. Remélni lehet, hogy az egyetlen fennmaradó gond is megoldódik: s a múzeum állandó jelleggel két muzeológus munkatársat is kap. — És Simorral, s az utódaival befejeződött a gyűjtemény gazdagítása? — A gyűjtés napjainkban is folyik: legutóbb, közvetlenül a Bizományi Áruháztól három korai táblaképet vettek. Egy másik példa: Győrzámolyban, a Szigetközben, felfedeztünk egy 67 centiméter magas, a XIV. században keletkezett hazai faszobrot, erősen rongált állapotban. A nagy értékű alkotást még 1954- ben, a nagy árvíz idején menekítették egy plébánia padlására. A magyar államalapító, Szent István születésének ezredik évfordulóját ünnepli a jövő esztendőben az ország. Ez a jubileum — akár jelképnek is tekinthetjük — egybeesik a felszabadulás 25. évfordulójával, így az új állam létrejöttének ünnepe, a nemzet létezésének ünnepével kapcsolódik össze, a továbbélés és a megnyugodás a születéssel. Ismétlődő útjaink során most a bölcsőhöz jutottunk él, Esztergom városában jártunk, s ez a látogatás valamiképpen segített velünk megértetni, hogy a múlt miképpen függ össze a jelennel, bizonyos értelemben felfedte előttünk az idők egyensúlyát. Esztergom nem csupán István király szülőföldjét jelenti a történelemben, hanem a magyar kereszténység talpkövét is, s triívél áz idő akkori szakaszában a nemzet léte szorosan összefüggött a keresztény egyház létezésével, ezt a talpkövet végső soron a magyár állam alapjai közül valónak tekinthetjük. Természetesén nincs szándékomv most elemezni az egyKŐtf szei. p-. a múló idők sodrában, csupán az adott pillanat és az adott helyzet csábított arra, hogy összefüggést keressek mai társadalmunk szellemi légköre és az egyház szerepének mostani valósága között. Az elfogulatlanság és megértés állapotának, létrejöttének összetevőit keréstém, hiszen megítélésem szerint ez az állapot áz elmúlt 25 esztendő eredményéi közé tartózik. Egy fiatal pappal, Farkas Attilával, ä Keresztény Múzeum egyházi vezetőjével beszélgettem, s mielőtt beszélgetésünk lényegére rátérnék, szükségesnek tartom megjegyezni: személyében a korszerűséggel találkoztam, eltekintve helyzetünk alapvető különbözőségétől, nézeteink nem voltak távoliak, ítéletünk a világ dolgaival kapcsolatban, bizonyos azonosságokat tartalmazott. Alkalmam volt megfigyelni világos és elfogulatlan gondolkodását, s már előbb szakértelmét abban á tárgykörbéri, amellyel papi hivatásának teljesítésé közben foglalkozik. Megvallom, nyíltabban beszélt, mint sok ember, akivel más körülmények között találkoztam, úgy gondolom, ez a nyíltság nemcsak személyének pozitív megnyilvánulása volt, hanem kapcsolatos társadalmunk szellemével, az állam és egyház korunkban létező viszonyával, Lényegében egyetlen dolgot kérdeztem meg tőle (beszélgetésünk később kötetlenné vált), mi bírhat rá egy ifjú embert, hogy nehéz kötöttségekét vállalva, életre szóló szigorú fegyelmet, vagy önmaga meghasonlását elbírva, a papi hivatást válassza. Ez a választás az én gondolkodásom szerint tulajdonképpen lemondás sokfajta más lehetőségről, s csupán a szolgálat eszmei jutalmával biztat, és nem szellemi kényszerűség, hiszen a múlttal ellentétben, napjainkban bármilyen sorsú, származású fiatal más értelmiségi pályán is érvényesülhet. Természetesen nem arra a közhelyszerű válaszra vártam, hogy elhatározása csupán a hit szólításából eredt, mert hívőnek lenni nem jelenti szükségszerűen a papi hivatás vállalását. — Mindössze háromhetes voltam, amikor meghalt az édesanyám. A nagyszüléim neveltek, majd 8 esztendős koromban árvaházba kerültem. Gyermekségem, kora ifjúságom idején olyan érzelmi válságokon mentem keresztül, amelyek gondolkozásra kényszerítettek, megértettem azt, hogy az induló életekben mennyire fontos más emberek közelsége, mennyire fontos a szeretet, amiről a modern kórban hajlandók vagyunk enyhe lekicsinyléssel szót ejteni, Szeretetről beszélek mégis, jó, okos, derék emberek közelségéről, akik önmagukból adni tudnak valamit. Arra vágódtam, hogy hozzájuk hasonló legyek. Szintén szólva, hosszú ideig nem tudtam választani a tanári és a papi hivatás Között, végső sofort talán az egyér-Ruffy Péter Mátyás király kálváriája A/ alistáll .Madonna telműség miatt döntöttem így, a pap egyetlen kötelessége az emberi lélekkel való foglalkozás, minden korban, minden időben. Ez a kötelesség nem változik és nem helyettesíthető mással. Természetesen a lélek szót nem elvont értelemben használtam most, hanem a mindennapok, életküzdelmek, válságok, örömek és válaszutak valóságos értelme szerint, — Az az idő, amikor én az esztergomi papneveldébe kerültem, tulajdonképpen az állami és egyházi érdekek összeütközésének időszaka volt. 1947-ben kezdtem meg tanulmányaimat, a szeminárium zártsága folytán csak nagyon kevés szűrődött be hozzánk a világban zajló eseményekből, küzdelmekből, mindez nélkülünk ment végbe Tulajdonképpen csak a szeminárium elvégzése után találkoztam felnőttként a világgal, Ásványráróra neveztek ki, ott kezdtem meg hivatásom gyakorlását. — Alapvető élményem volt az 1954- es árvíz, ott álltam a történés színhelyétől néhány száz méternyire, amikor átszakadt a gát. Tanúja voltam az emberek rémületének, hősiességének és elesettségének, később önzésének, amikor az ár elvonulása után az ép-Farkas Attila, a Keresztény Múzeum szakelőadója (Vámos László (elvételei) ségben maradt házak tulajdonosait gyűlölték és irigyelték azok, akiknek a hajlékát elsodorta a víz. S tanúja voltam annak, hogy rövid idővel később, amikor híre jött, az állam mindenkit kártalanít, új házak épülnek, megkísérelték a saját otthonukat lerombolni azok, akiket a sors megkímélt. Ott értettem meg, sok a tennivalónk, s az is bizonyossággá vált bennem, hogy a hivatásom nem csupán a túlvilág létezésével kapcsolatos. — Olyan időszakban kezdtem meg hivatásom gyakorlását, amikor már meggyőződésem és munkám miatt sérelmek nem érhettek. Az egyház hozzáfogott, hogy megtalálja helyét és tennivalóit az új társadalomban, ez a törekvés az én legbensőbb meggyőződésemmel és útkeresésemmel összhangban volt. — Több községben végeztem a munkámat, majd a főegyházmegye központjában, Esztergomban dolgoztam. Egy ideig írnokoskodtam az egyházmegyei hivatalban, s akkor kerültem kapcsolatba a Keresztény Múzeummal, az ott dolgozó emberekkel, s azzal a humánus légkörrel, amely az ehhez hasonló intézményeket jellemzi. Közelállónak, otthonosnak éreztem ezt az atmoszférát, mégis, amikor kineveztek ide, önmagámban, legbelül, csalódást éreztem. Ügy hittem, az eleven anyag, az ember közeléből holt tárgyak közé csöppentem, pedig én hivatásom lényegét az emberekkel való foglalkozásban láttam mindig. Éppen ezért saját kérésemre feletteseim engedélyezték, hogy itt, az esztergomi vízivárosi templomban papi tevékenységet folytassak, így ismét megtaláltam önmagam egyensúlyát. A mostani munkám összhangban van elképzeléseimmel, nemcsak egyházi értékek védelme a feladatom, hanem egyúttal nemzeti értékek védelme is. Ezen a téren nem számít semmiképpen a hívők és hitetlenek különbözősége, a nemzeti érdekek szolgálata mindanynyiunkat kötelez. Ügy érzem, az utóbbi időkben az állam és egyház viszonyában zavar, törés nem volt, mindezt személyemre kivetítve elmondhatom, azokkal a kollégáimmal, akik az állam részéről hivatottak a Keresztény Múzeum ügyeit intézni, a legnagyobb egyetértésben dolgozunk. A riporternek most már csak egyetlen kérdése van: vajon Farkas Attila úgy érzi-e, a papi hivatás lényege korunkban összhangban van-e a társadalom törekvéseivel? — Ügy érzem, összhangban van. Isten szolgálata az ember szolgálatát is jelenti, s a mai magyar társadalom az embert szolgálja. Az ember szolgálatában nem lehet ellentét hivő és hitetlen között, a papi hivatás így a korszerű magyar társadalomban nem vált léttelenné, az egyház keresi és megtalálja helyét, s a pap sem tekinthet mást feladatának, mint együtt haladni a korral, követni a gyorsuló időt — így teljesítheti csak hivatását az ember közelségében. Kristóf Attila
