Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-12-25 / 26. szám
A Metropolis elétt Beszéd a külvárosban Utazás a világűrben (IfJ. Novotta Ferenc felv.) POV QOrjoJk QONDOLATOK ANDRES SALQÓ FESTMÉNY-SOROZATÁRÓL Ladányi Mihály: S &nek moll-ban. Ügy érzem, már nem tudnék szecessziós dalt pengetni hozzád a dob-utcai lépcsőházrács hárfáján — úgy érzem, vége a nyugtalan bohóc-időknek azon a napon, amelyen szoptatós dajkává változol — úgy érzem, gyönyörűség-rügyes melled engem is jóllakat mézízfi estékkel, csodálkozással, és puha, tejjel-teli mell lesz a Nap, és tejsugarakként zubognak számra az édes szavak, és még akkor is tejszagú lesz az este, amikor már kifulladt katona lesz a szív és rongyokra-szakadt lobogó lesz az elme... sikoltánakj Minden ablakaitól a pesti utcának. Dehogy van! lábával elébe toppantott. Rémítő szavával erősen kurjantott: E fogással visszahttkkenté a murhát. 5» azon pillanatban megragadta szarvát. Széles jókedvében kurjantott nagyokat, Ivott, megint táncolt: megint ivott sokat. A két bajnok pedig csónakon egysxere Indult s érkezett meg a bajvívó helyre. Ott Miklós, mihelyest partot ért a lába Csónakét berúgta a széles Dunába: Mintha korcsolyázna, futott az a habon, Partba vágta orrát a pesti oldalon. Cseh vitéz kerdezé: miért cselekedte, I Hajóját a Dunán hogy eleresztette? Egyikünknek itt ma gyászos lesz a vége, S nem lesz a halottnak hajóra szüksége. Művészet és irodalom egymással kölcsönha' tásban élnek a világon, egymást táplálják, gazdagítják, s a szellem különböző területeinek alkotásai válhatnak egymás forrásává, új művet életre keltő csírává. Most egy olyan csodálatos albumot tartok a kezemben, amely a színek muzsikájával, a vonalak dinamikájával teremti újra a világirodalom egyik remekét: Cervantes Don Quijote-ját. Don Quijote megelevenítője a festészet területén: Andres Salgó, Mexikóban élő magyar származású festőművész. Nem először találkozunk vele, hiszen néhány éve járt is itthon, sikeres kiállítása volt Budapesten. De akik szeretik, s figyelemmel kísérik a mai piktúrát, találkozhattak alkotásaival úgyszólván a világ minden részén. Mexikón, második hazáján kívül Európában, Afrikában, Amerikában több mint ötven kiállítása volt, képei számos nagyváros múzeumában megtalálhatók. Ügy tartják számon, mint aki legjelentősebb műveivel a mexikói képzőművészet egyedülállóan eredeti műfajához, a muraifestészethez kapcsolódik. Jó volna látni szerte a világban fellelhető műveit, kivált a monumentális falfestményeket. De úgy érzem, az album, amelyet kezemben tartok, s amely Andres Salgó Don Quijote-sorozatából készült, magába öleli alkotója valamennyi művészi, emberi sajátosságát. Lehetséges, hogy a reprodukciók soha nem érhetnek fel az eredeti mű hatásával, mégis az emberközelség, meghittség különös lehetősége rejlik bennük. Órák óta forgatom az album lapjait, s egyszerűen nem tudom letenni. Talán az eredeti festményen harsogóbb a vörös, fojtogatóbb a lila, perzselőbb a narancssárga, de így egybekötve, könyv alakban válik igazi Don Quijote-tá, a regény testvérkötetévé. És mennyire az valóban! A kettő szellemi azonosságához nem férhet kétség, mert — noha más művészet nyelvén — ugyanazt mondja el, ugyanabból az eszméből fakad, amelyből Cervantes fokozatosan kibontotta a hóbortos és nemes lovag alakját. Az indításnál a regény gondolata mint vaskos-szatirikus tréfa fogant meg Cervanlesben, s aztán a lovag komikus figuráját szemünk láttára növeli olyan hőssé, aki szimbólikus emberi méretek betöltésére rendeltetett, s nem véletlen, hogy álmatag vállalkozásai felett mindig bizonyos tisztelettel vegyül a nevetés. Hiszen lénye fura, olykor hibbantnak tetsző megnyilvánulásaiból is tiszta, emberi méltóság sugárzik. Ezen a ponton ragadja meg Cervantes csodálatos leleményét, a manchai lovag alakját Andres Salgó, s toldja meg saját leleményével: hogy tudniillik a mába transzponálja, s ezáltal a figura jellemének humanisztikus alaptónusa még félreérthetetlenebb, határozottabb kontúrokat kap. Don Quijote Andres Salgónál nem a szélmalommal áll szemben, hanem ösztövér Kocinanteja hátán, hosszú dárdáját magasra emelve, egy elembertelenedett metropolis ádázul tornyosuló felhőkarcolói ellen indul rohamra. Érezzük, hogy ezek a házóriás-szélmalmok nem a kenyérmagvakat zúzzák össze, hanem az emberek lelkét. De amit itt csak sejtünk, azt nyíltan hirdeti a „Beszéd a periférián”, ahol Don Quijote az épületmonstrumok s az épületeken tekergő rabláncok előtt áll és szónokol. Hórihorgas és átszellemült alakja magasabbnak tűnik, mint a felhőkarcolók. Vajon miről beszél? Nem tudhatjuk, legfeljebb a regény Ricote-epizódjára asszociálhatunk, a szegény mór szatócsra, aki III. Fülöp ktutasítási rendelete alapján kénytelen volt elhagyni Spanyolországot. Ami Cervantesnél ezzel kapcsolatban elhangzik: a nép egy részét igaztalanul sújtó törvény bírálata. Ez jut eszünkbe az említett képet szemlélve, s az, hogy a mai metropolisokban a mai Don Quijote-nak is van erről a témáról mit mondania. Az a kép, amelyen a megsokszorozódott Don Quijote a koncentrációs táborok szögesdrótja mögé került — megszámlálhatatlanul sok Don Quijote szorong a drótkerítés mögött —, világossá teszi az alkotó rokonszenvét saját szellemének szülötte iránt. Már régen nem Ha megkérdeznénk a hazalátogató magyarokat, hogy mi vonzza őket újra és újra a Duna két partjára, bizonyára sokféle feleletet kapnánk. A család, a régen látott város, vagy csak a Horvát-kert aranybaborult őszi fái; egy ktspörköli valamelyik óbudai kocsma piroskockásra terített asztalánál, régi meghitt barátok. Ugyan ki tudná felsorolni mindazt, amitói az embernek egyszeribe meleg lesz a szíve körül és elrohan az első jegyirodába, hogy helyet foglaltasson magának a legközelebb induló repülőgépre. De bármennyien is vallottak már arról, hogy mi hozta őket haza, az indokok között mindig ott szerepelt a pesti humor is. A hamisíthatatlan, lefordíthatatlan és exporlálhaiatlan pesti humor, amely csak a pesti aszfalton terem, s mint valami kényes délszaki növény, idegenben elsorvad. Am virágzik itthon, változatlanul és gazdagon, hagyományai, melyek még Karinthy Frigyestől és Molnár Ferenctől erednek, azóta apáról fiúra szállnak, és vérében van minden pestinek, korra és nemre való tekintet nélkül. Hát hazajönnek, ezért-azért, s nevetni egy jóízűt, kacagni, szívből, igazán; ahogyan csak ott lehet, ahol ezt a műfajt kitalálták, s ahol virágzik mindenütt, hol csak két ember összeakad. A pesti humor csíp és mar, nem kímél se akit, ahogyan nem kímélte a napokban azt az idősebb kanadai hölgyet sem, aki sietős útjára beült a legújabb pesti újdonságba, a kis fehér 500-as Fiat minitaxiba, amelyet nálunk most stílszerűen miniszoknyás és minikorú csinos lányok vezetnek. Az ifjú pesti lány látva, hogy sürgős útról lehet szó, alaposan a gázba lépett. Amikor már a negyedik nagy limousine-t előzte meg, az idős vendéghölgy úgy látszik meggondolta a sürgősségei, mert így fordult sofőrjéhez: — Az istenért lelkem, legyen egy kicsit óvatosabb! Engem otthon öt gyerekem vár! A csinos minisofőr egy pillanatig tűnődött a válaszon, aztán le sem véve lábát a gázról így válaszolt: — Hm... a hölgynek öt gyereke van otthon, és nekem mondja, hogy legyek óvatosabb? ... Földényi F.rvin a hóbortos, a kelekótya lovagról, hanem az igazságért, a nemes eszmékért síkraszálló emberről van szó, aki sajnos még a mi századunkban is sokszor a durvaságnak, a fanatizmusnak, az erőszaknak esik áldozatul. A már-már elviselhetetlen szorongásban tartó látomás után, nagyszerű feloldás a sorozat záróképe, a rakétán a világűrbe száguldó lovag. Tulajdonképpen milyen bolondos, milyen esztelen, s milyen hamisítatlan Don Quijote-i ötlet s vállalkozás: egy nekivadult lövedéken a csillagok közé repülni. De ez az ötlet, ez a vállalkozás reális, sőt realizálódott mór. És Andres Salgó nagy erővel, s mély humanizmussal azt sugalmazza, hogy Don Quijote minden nemes és hősi szándéka ugyanilyen reális, és ugyanígy megvalósulhat. Az egyik művészet olykor a másikból meríti tárgyát. És nem véletlen, hogy ki mit választ, ki honnan merít. Andres Salgó valamikor a fasizmus elől ment el Magyarországról, s most Don Quijote-sorozatában az emberiség egyik legszebb, hősi-tiszta jelképével azonosulva tért vissza hozzánk. Soós Magda A hálátlan mészárosok egy hitvány darab májat vetnek oda a bátor legénynek, aztán dolgára küldik. Miklós kis ideig tanácstalanul lézeng Pest utcáin, majd hirtelen ötlettel visszafordul a rákosi temetőhöz. Az özvegytől szeretné elkérni megölt fiai páncélját, fegyvereit. Azokkal felszerelve magát, kiállhatna a cseh lovag ellen. Az aszszonyt azonban már nem találja ott. Keserves gondolatat közt egy sírhantra borulva elalszik. Vágószékre voná két szurvánál fogva \ mészárosokat elökiáltotta, Nagysokára el is jöttek uzok osztán, rős köteleket és pányvákat hozván. Lódobogás hallék: elrepült az í Feltekinte Toldi a szép holdvil Hé! ki az? hová méssz? ”, 1 te vagy, öreg Bence? ) Istenein! nem lehet! milyen nagy szerencse! JS Másnap reggel a Duna pesti partján, meg a budai oldalon felvert díszes királyi sátrak, a korláttal elkerített bajvívótér körül tömérdek ember seregük össze. Zajongva vitatják, kiáll-e vitéz ma a cseh lovag ellen? Meri-e követni valaki a Duna szigetére, ahol már annyi bajnoknak okozta halálát? 45S* Egyszer jön a nagy cseh Buda vára felől, Táncol nagy lovával a korláton belől; táromkodik csúnyán, a magyart böcsmérii: Iogy nincs, aki merje magát vele mérniA A vén szolga, akit Toldi Lőrincné küldött elbujdosott fia felkutatására, nem jött üres kézzel. Cipóba sütve száz aranyat hozott neki. Miklós bol* dog: reggel megvásárolhatja a legpompásabb vértet, a legjobb fegyvereket. Mégis kihívhatja párbajra a gyilkos csehet! De addig még Sátra van a fél éjszaka, ez elég ahhoz, hogy nagyot vigadjon örömében. Miklós rábízza Bencére vagyonát, mindössze egy aranyat tart magánál, majd sarkában az öreggel a legközelebbi csapszék felé veszi útját. Felverik álmából a kocsmárost, meg a szurdék, ban heverő cimbalmost, jóét' vággyal megvacsoráznak, aztán Miklós kipenderül az ivó közepére és ... imé hirtelen a pesti oldalon Nagy örömzaj támad és nagy riadalom: Ismeretlen bajnok fekete paripán Vágtat a zászlóhoz és mérkőzni kíván. jSisakellenzőjc le vagyon bocsátva, iCsúcsáról fehér toll libeg-lobog hátra; Toldi (mert hisz’ ö volt) a tollat levészi. Mindjárt ott teremnek a király vitézi. 'S eveznek a tollal, mint hogy tisztük tartja. A cseh bajvívóhoz a budai partra; {Vérszín a cseh tolla, fölcseréli vele: A bajra hívásnak volt e dolog jele. Izalatt a várba gyors híradók mentek, A király lejött és sok nagyúri rendek.
