Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-12-25 / 26. szám

o

Ügy tartották már régiek is: költözés — leégés. Gondos tervezéssel persze az égési sebeken is enyhíteni lehet. Ág Zoliék a város egyik végéből a másikba négy óra hossza alatt költöztek át. Természetesen segített a hurcolkodásban Zoli két barátja és az öccse is. Az egyik barát vadonatúj személykocsijával három fordulóra átvitte az ágyneműt, a ruhaneműket, az előre összecsomagolt könyveket és minden olyan apróságot, ami a piros Fordban elfért; sőt puha szőnyegek közé göngyölve még a televíziót is.

Maradt a bútor.

Négyen lehordták mindent a ház elé, aztán Zoli ellépett a közeli tehertaxi-állomásra, hogy fogjon egy kocsit. Kifürkészte előre, hogy ezen az állomáson mindig várakozik egyegy tehertaxi. így volt ez mostan is. A sofőrnek elmondta, miről van szó.

— Sok a bútor? — kérdezte a sofőr.

— Á, egy-két fotel, heverők, ilyesmi.

— Akkor mehetünk.

A vezetőfülkében a sofőr mellett egy legényke ült, középtermetű, pattanásos arcú kamasz. Afféle tróger, gondolta Zoli, aki odacsapódik egy-egy tehertaxishoz, néhány napig dolgozik, keres valamennyi pénzt, aztán továbbáll.

A sofőr hátraparancsolta a fiút a platóra, hogy a megrendelőnek legyen elöl helye.

— A segítsége? — kérdezte Zoli a sofőrtől.

— Az, szegény.

— Hány napja?

— Ö, már egy éve.

— Olyan hűséges?

— Az, szegény.

öt perc alatt odaértek a régi ház elé és a sofőr gyanúsan mérte végig a kirakott bútorokat.

— Ez nem egy-két fotel, uram.

— S az nagy baj?

Hidegen mosolygott a felséges király,

S így fogá meg Györgyöt

Toldi György veresebb lón a főzött ráknál, Homályosan látott a szép napvilágnál. Aztán egy hidegség végig futott rajta. Fázott, mégis izzadt; elsápadt az arca, ia

Neki már világ és törvény szerint vége,

Jól tudom rám nézne földi öröksége.

Pedig isten mentsen, hogy így elfogadjam, S a világ bosszantó rágalmait halljam!

Ezt én nem akarom és nem is tanácsos, Hanem ím letészcm széked zsámolyához: Hogy ki legméltóbb rá, felséged tudhatja, Királyi adomány-képen annak adja. Elmondó Toldi György és hajionga mélyen;

, >A király kilátta, mi szándéka legyen;

■ , Kitalálta szépen a fő gondolatit,

WMelyet Toldi György úr szépen elhallgatott.

Mondom: nekem nem kell az öcsém vagyonja, Én lemondok róla,

telkemet ne nyomja.

Hirtelen nagy lárma, nagy sikoltás támad: Tűz van-é, vagy árvíz, vagy viják a várat? Nincsen tűz sem árvíz, de nem is jó ellenség, Hanem van egy másik rémítő jelenség.

így szólott és köszönt a felséges királynak, Hazament s nekiállt otthon a hajának. Nekiesett tépni, homlokát öklözni:

Csak lesték a szolgák: kell-e már kötözni

— Nem túl nagy baj.

— Nem fér fel egyszerre a kocsijára?

A sofőr kihúzta magát:

— Az enyimre uram? A duplája is.

Föllépett a fiú mellé a platóra és utasításokat adott, hogy Zoli meg a barátai milyen sorrendben emeljék föl a bútorokat. Ök ketten csak fent intézkedtek. A fiú éppen olyan precízen és szakavatottan rendezkedett, mint a taxi vezetője. Ügy látszott, fél, sőt negyed szavakból is megértik egymást. Brr, ne, arrébb a sarkát, tömít, széket a kisszekrény tetejére; csak ilyesmik hallatszottak.

Félóra alatt meg volt pakolva a kocsi. A fiú a szorítógurtnikat fürge, okos mozdulattal átdobálta a bútorokon, befűzte a kocsi oldalainak csatjaiba, meghúzta, megkötötte, s jelentette a sofőrnek: indulhatunk. A sofőr megvizsgálta: elég erős-e a kötés, s minthogy nagyon is rendben lévőnek talált mindent, azt mondta a fiúnak:

— Itt maradsz hátul. Ha megmozdulna valami, jelezz.

— Nem fog megmozdulni.

— Nem baj. Itt maradsz hátul.

A fiú megtörölte izzadt homlokát, s mintha boldog lett volna. Nem a sofőr pillantásában levő elismeréstől, csak a szavaktól, amelyekben az utasításon kívül nem volt más.

Zoli a táskájából borosüveget vett elő.

— Egy kortyot indulás előtt?

— Nekem semmiképp — mondta a sofőr —, a Gyuszi ihat egy kortyot. De egy decinél nem többet.

A barátok a piros Forddal előrementek, s Zoli a sofőr mellett foglalt helyet újra.

— Ügyes gyerek — intett hátra, ahol a fiú szorongott a bútorok között —, az első ránézésre nem is hinné az ember.

— Az. Ügyes gyerek — mondta a sofőr.

— A fia tán?

A sofőr meglepetten, szinte riadtan nézett Zolira:

— Ugyan. Mit képzel.

— Vagy rokon?

— Nem.

Csendben mentek, nem sietve. A sofőr mozdulatlan pillantással nézte az utat, arca kemény volt, profilja éles. Pe-ABANY JÁNOS elbeszélő költeménye nyomán összeállította Cs. Horváth Tibor, rajzolta Korcsmaros Pál.

Egy nagy srilaj bika fut a keskeny utcán. Valahogyan vágóhidról szabadulván. Sikolt a fehérnép, esve már kétségbe; Férfiak kiáltják; elébe, elébe!

De egy sincsen, aki elébe fordulna, Hanem még a fúru-lyukba is bebúna,

Toldi nem futott el, csak felállott szépen S a bikát bevárta az utcaközépen.

Toldi Györgyöt megrémíti öccse merész tréfája. Szolgáival nyomban útrakel és meg is előzi Miklóst, előbb ér Budára, mint ő. Ez a célja: siet a királyhoz, és álszent kétségbwésscl elpanaszolja neki, hogy gyilkos lett Toldi Lőrinc kisebbik fiából.

jól van, elfogadom, S rá te vagy legméltóbb tehát néked adom: Olyan feltétellel

adom pedig néked. Hogyha holnap a cseh bajnokot kivégzed.

Pest városába érve Miklós tanácstalanul bolyong az utcákon. Nem ismer senkit, nincs kihez fordulnia, azt sem tudja, mihez kezdjen. Végül fáradtan letelepszik az utcán egy padra.

Aláfüggesztette

fejét nagy bánatban. Mert egy pénze Ls nincs üres tarsolyában, Pedig négy nap óta

csak gombát mit evett Melyet vándorolva

útfélen szedhetett.

TOLDI

dig mintha az orruk állása, mi több, a formája, gondolta Zoli. A szemük metszése. Különben miért kérdeztem volna: a fia tán? Na, de hány hasonlóság és hány véletlen van a világban? Akik hosszú ideig együtt dolgoznak, valamiképp, ha máshogy nem, belül, hasonulni kezdenek egymásra, n int a házastársak tizenöt, húsz esztendő után.

— A Gyuszi? — kapta fel hirtelen a fejét a sofőr. — Szerelemgyerek ez. Tizennyolc éve lassan, hogy megszületett. Tudja, hogy van ez, az anyja nem volt valami nagy erkölcsű asszony.

Mentek.

— Nem laktak messze tőlünk, az ötödik vagy hatodik házban. Tudtunk a Gyuszi anyjának minden dolgáról. Egyszer csak, ugye, jött ez a gyerek. Micsoda patvarkodás ment ott, az egész utcában. Képzelheti, az apasági keresetre öt embert idéztek meg. Micsoda ribillió, micsoda cirkuszok. Vérvizsgák, perlekedések a végtelenségig, mígnem a Simon Jóskára a bíróság ráhúzta a vizes lepedőt.

Meg sem mozdult a sofőr arca.

— így hát Simon Gyuszinak hívják most ezt a gyereket.

Meg kellett állniuk egy útkereszteződésnél.

— Magának van gyereke? — kérdezte Zoli.

— Nekem uram? Három szép nagy gyermekem van nekem. Mind kirepült már a fészekből. Az utolsó most esztendeje. Mind szákmát tanult, mindnek kenyér van a kezében. Már egy unokám is van, pedig fiatal ember vagyok, látja, negyvennyolc év, mi az?

— Átjutottak a kereszteződésen s befordultak a széles főútvonalra, amely Budára visz.

— Hát persze — mondta a sofőr — férjhez ment aztán ennek a gyereknek az anyja is. Zsák a foltját. Nem élnek jól. Egyik évben együtt vannak, másik évben szanaszét. Azért is nem lett ebből a Gyusziból semmi. Éppen hogy kijárta a nyolc iskolát, az anyja elzavarta dolgozni. Menj. keress magadra. Én tömjem a beledet abból a kétszáznyolcvan forintból, amit a híres apádtól levonnak?

Nem nézett a sofőr Zolira, csak az utat figyelte szüntelen. Lassított és gyorsított, ahogy a forgalom engedte, s hátulról sem jött jelzés, hogy megmozdult volna valami

— Csak néztem, hogy tengődik a kölyök. Nagy bútorszállító kocsival jártak akkor vidékre. Egyszer találkozók vele estefelé. Hová mégy? A Nagy vásártelepre. Ott dolgozol? Ott, Gyuszi bácsi.

Zoli cigarettára gyújtott.

— Magát is Gyulának hívják?

— Ügy hívnak engem is. Áron Gyula. Erdélyi születés.

Átkaptattak a Szabadság-hídon.

— Máskor — folytatta a sofőr — találkoztam vele hajnalban. Hát te hová mégy ilyen korán? Pékségbe. Kenyeret hordunk ki. A vásártelepet otthagytad? Fiatal vagyok, elküldték onnan. Innen nem küldenek el? Hatórás munka.

Ág Zoli csak nézte a sofőrt, akiben egy ártatlan kérdésre mintha valami zsilip nyílott volna meg, s láthatóan jól esik neki, hogy valaki beszélhet a fiúról. Mindegy, kinek. Idegennek. S tán az a legjobb, idegennek beszélni. Olyannak, akivel talán soha többé nem találkozik az ember.

A sofőr felnevetett hirtelen:

— Nekem aztán sikerült, hallja. Ottthagytam azt a rohadt nagykocsit, átszálltam ebbe a nyeregbe. Kísérőm nem volt. Hát azt mondom egyszer ennek gyereknek: te, gyere mellém. Kitanulod mellettem a szakmát, s ha betöltőd a tizennyolcadikat, beíratlak sofőrképzőbe.

Zoli eldobta a cigaretta csutkáját.

— De még nem töltötte be? — kérdezte.

— Nem. Majd a jövő hónapban. De a felvételije már el van ' intézve. És akkor szakma lesz a kezébe. Jó kenyér. Éppúgy, mint az én három nagyfiamnak. Éppolyan jó kenyér, uram, amilyen magamnak van.

Megérkeztek az új lakás elé. A gyerek pillanatok alatt kioldotta a gurtnikat, s negyedóra alatt a férfigárda mindent lepakolt a kocsiról. Mire végeztek, a taxióra 100 forintot mutatott. Lám, gondolta Zoli, meg lehet úszni a költözködést olcsón is.

Borral kínálta a társaságot újra, és a sofőr ismét megengedte a fiúnak, hogy megigyon egy pohárral. Miközben így ittak, Zoli a vezetőfülkének támaszkodó sofőrhöz lépett.

— Még csak egyet — mondta. — Az apasági keresetre maga is meg volt idézve?

A sofőr hosszan nézett rá hunyorítva.

— Meg, uram.

— Vérvizsgákra, hercehurcákra, cirkuszokra.

Áron Gyula a volán mögé ült és lassan azt mondta halkan:

— Meg, uram.

A fiú már akkor ott ült mellette.

Az apa indított. Elhajtottak.

9