Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-12-13 / 25. szám
.MOLÖCÉDl/LAKON lakosság előtt is megnyílt a Bika étterme, majd hamarosan a söröző és a kisétterem. Egy hirdetés fogalmazványa számolócédulán: „Étkezzünk az Aranybikában. Reggeli, ebéd, vacsora. Ízletes magyar konyha, mérsékelt árak. Étterem nyitva: 7—9, 12—2, 5—7. Magyar időszámítás szerint." A debreceni Néplap munkatársa a Bikában beszélgetett Nemes Józseffel, aki a moszkvai fegyverszüneti tárgyalásokról érkezett haza. A magyar parlamenter szavait számolócédulára jegyezte fel az újságíró: „A debreceni utca viszontlátása lesújtó volt. Az állomástól a Bikáig szörnyű pusztítás, alig egy ép ház. Bevonultunk a Bikába. Ez kellemesen lepett meg bennünket. Teljes szállodai rend, fürdőszoba melegvízzel, három szép étterem, szőnyegek, párnák. A szálló kapott ugyan egy ágyúgolyót a németektől, de az csak kevés kárt okozott. Engem az udvari 119-es szobában helyeztek el.” 1944 december. M. az öreg pincér feljegyzése: „Nekem abban az időben még német hangzású nevem volt. Emiatt sokan avval vádoltak, hogy német származású vagyok, következésképpen német érzelmű. Elhatároztam, hogy megmagyarosítom a nevemet. A szállodában éppen az én szárnyamon lakott az első demokratikus belügyminiszter: Erdei Ferenc. Megkérdeztem tőle, hogyan kell kezdeni egy névmagyarosítási kérvényt? Jó lesz úgy, hogy M. N. büntetlen előéletű magyar állampolgár? ... A belügyminiszter ezt válaszolta: Ez most nem előny. A legjobb hazafiak a börtönből jöttek, a fasiszták börtönéből...” H. I. felszolgáló feljegyzése: „Nagyon nehéz idők voltak, a legtöbb házon nem voltak ablakok, a Bika ablakai is hiányosak voltak. A központi fűtést tápláló kazánok elpusztultak, de a szállodát fűteni kellett. A főgépésznek az az ötlete támadt, hogy cséplőkazánokkal kell fűteni. Szereztek két gőzkazánt, amelyet békében a cséplőgépek hajtására használtak és azokra kapcsolták a gőzfűtés csöveit. A fát vagontételben hozták a guti erdőből. A cséplő kazánok 1944 decemberétől 1945 áprilisáig üzemben voltak.” S. E. a szálló cukrásza: „A felszabadulás után a debreceni cukrászdák sokáig nem nyitottak ki, mert nem volt nyersanyag. Az első cukrászsüteményt a Bika cukrászatában sütöttük. Búzalisztből túróslepényt készítettünk, nem tudtunk annyit sütni, amennyi elfogyott.” Debrecen felszabadulása napján a vasutas lakótelep egyik lakásában leánygyermek született. Dóka Irén a város jubileumának napján ünnepelte 25. születésnapját. A szabad Debrecennel egyidős Libákért (Vámos László felvételei) lány most az Aranybika alkalmazottja, a Vendéglátóipari Főiskola levelező hallgatója, németül, franciául és oroszul beszél, hét európai országban járt már, kétszer jutalomból kapott külföldi üdülést ötször turistaként utazott. A háborúból semmire sem emlékszik, hiszen azon a napon, amikor megszületett, Debrecenben elhallgattak a fegyverek. Az Aranybikát 1948. december 27-én államosították, forgalma abban az évben havi 110 ezer forintot ért el. A debreceni szállodában 1957-ben 3132 vendég szállt meg, 1968-ban 16 300. A krónikás, aki a történelmi krónikának e szokatlan módját választotta, az Aranybika halijában, az igazgató Végh László szobájában és a Bikához tartozó Gambrinus étteremben gyűjtögette és hallgatta meg e számolócédulán megőrzött adatokat és történeteket, lapozgatta a debreceni vendéglátók házi újságját. A Bika halijában gumicsizmás olasz vadászok ültek, a hortobágyi vadlibázásról érkeztek, egy távol-keleti turistacsoport, angol és svéd üzletemberek. A Nagytemplom és a Nagyerdő között a késő őszi napsütésben fehér kockák rengetege látszott, egy modern nagyváros Debrecen szívében. Ezt a nagyvárost Libakertnek hívják, mint azt a papsajttal benőtt libalegelőt, amelyre a Tiszántúl legszebb városát építették. Baráti Géza A PIHENÉS HAZA Fényes, fekete csizmában, sötét ruhában, nyakán szorosan összegombolt fehér ingben ballag a debreceni utcán Jakab Sándor, két társa kétoldalt halad mellette. A fürdőből jönnek, meggondolt, komótos léptekkel. Hétköznap délelőtt van, őszidő, s a három parasztember úgy halad a városi épületek között, mint hogyha templomba indulna vagy onnan jönne, ünnepélyes a léptük, komoly egymáshoz hajolásuk. Egy modern, csupa fény, csupa üveg épület kapuján fordulnak be, aztán letelepednek odabenn, kicsit óvakodva foglalják el a délszaki növényekkel dísztett hall süppedős karosszékeit, beszélgetnek, a szavuk csöndes, de mozdulataikban alig van idegenség. Három parasztember Csökmöly községből, Hajdú-Bihar megye határáról: Jakab Sándor, Vári János, Tóth István. Középkorúak mind a hárman, meggondoltak, megállapodottak. Másfél napja érkeztek Debrecenbe, másfél napja élvezik azt a számukra kicsit szokatlan kényelmet, amit a nagyerdei termelőszövetkezeti üdülő biztosít; ismerkednek a pihenés, vagy ahogy ők mondják, a „semmittevés” ízeivel. — Hosszú lesz ez a tíz nap, otthontól távol — mondja Tóth István, mert való igaz, valaha a parasztember csak akkor mozdult a falujából, ha vásárba ment, munkát keresett, vagy katonának vitték. Az „üdülés” ismeretlen fogalmával ismerkedik a három csökmölyi ember, illetve közülük csak kettő, mert Jakab Sándor esztendőkkel ezelőtt Pesten már megismerkedett a pihenés városi módozataival. Ülnek a mély karosszékekben, gyanakvással tanulmányozva a lassan múló időt, a szüntelen ünnepnapot, ahol a testnek semmi tennivalója nincs, csak a pihenés, csak a nyugovás. A gondolat a „parasztemberek nyugovásáról” hat esztendővel ezelőtt öltött testet Debrecenben a Nagyerdő csodálatos vidékén. 165 Hajdú-Bihar megyei termelőszövetkezet állt össze, hogy felépítse a téeszüdülőt; egy hold föld után 20 forintot fizetett be minden gazdaság az építési alapfa, igy gyűlt össze a szükséges összeg, 10 millió forint. 1963 októberének végén aztán megnyílt ez a 100 személy befogadására alkalmas modern üdülőépület. Azóta több mint 20 ezer parasztember töltött itt el 10 békés napot. Ez az üdülő nem csupán a hajdú-bihariak pihenését hivatott biztosítani, az ország túlsó feléről is érkeznek beutaltak, ugyanolyan ünnepélyességgel, ahogy Jakab Sándorék érkeztek Csökmölyről, fényes szárú csizmában, sötét ruhában. Senki sem gondolhatja, hogy nagyon egyszerű mindez: felépíteni egy szép üdülőt és megtölteni emberekkel. Hiszen azoknak az embereknek, akiknek pihenését szolgálja ez az épület, életük során semmiféle elképzelése nem volt a pihenésről. A kezdet kezdetén jöttek öreg parasztok, akik naphosszat mozdulatlanul ültek, s csak bámultak maguk elé, pirkadatkora sokesztendős megszokás miatt felriadtak álmukból, és a hajnalokon nem tudtak mit kezdeni magukkal, csak az otthoni dolgok jutottak folyton eszükbe, az állat, a föld, egy pillanatra sem tudtak elszakadni a földtől, mert az volt megszokott életük, hiába mozdultak el onnan, fogva tartotta őket. A legelején megtörtént az is, hogy egyegy termelőszövetkezetben senki sem fogadta el a beutalót, hiába volt ingyen, az emberek nem akartak nekivágni, riasztotta őket a tíznapi idegenség, az az idegenség, amit elképzelni se tudtak. A debreceni téesz-üdülő lényegében puszta létével nem szolgálhatta azt a változást, ami korunkban végbement, a modern épület, a kényelmes szobák, a bútorok, a gyönyörű környezet, önmagában tulajdonképpen nem sokat ér. Meg kellett találni azt a formát és azt a tartalmat, amely a messziről jött parasztemberek tíz napját értelmessé teszi, a „semmittevést" átalakítja valódi pihenéssé. És lassan kialakult az az életritmus, amely lényegében különbözött az otthoni napok ritmusától, mégsem volt haszontalanabb annál. A tíz nap alatt kétszer a debreceni Csokonai Színház művészei adnak műsort a téesz-üdülőben, ezenkívül a programban szerepel két színházlátogatás, ismeretterjesztő előadások, klubnapok, esténként népi zenekar játszik az üdülő nagytermében, a délelőttöket pedig a beutaltak városnézéssel, múzeumlátogatással, kirándulásokkal töltik. Jakab Sándor: Emlékszem én még azokra az időkre, amikor úgy kellett összefogdosni az embereket egy-egy termelőszövetkezetben, hogy üdülni menjenek. A parasztember gyanakvó, óvakodik minden idegenségtől, ismeretlenségtől. Engem egyszer már évekkel ezelőtt elküldött a szövetkezet Budapestre üdülni, úgy mentem én, mint borjú a vágóhídra, aztán a végén elképedve eszméltem rá, hogy milyen szépen és gyorsan telt el az az idő. Ez a tíz nap minekünk teljesen ingyen van, sőt kapunk 300 forint költőpénzt is, urak módjára élünk. Ide már szívesen és magamtól jöttem, tudtam, jó dolognak nézek elébe. Nemcsak a kényelem, a sok jó étel, meg a szórakozás elégíti ki itt az embert, hanem az is sokat számít, hogy az ország más tájairól jöttékkel találkozhat, magafajtájabeliekkel, akikkel szót lehet érteni, akiktől tanulni lehet. — És odahaza az asszony mit szól, ha a férfi tíz napra útrákél? — Ha hiszi, ha nem, az asszonyok szinte küldtek bennünket, van olyan gondolatom, hogy a távollétünk számukra is pihenés. Meg az az igazság, otthon mostanság már megbecsülésnek számít, ha valakit üdülni küldenek, az ilyesmiért a jó feleségnek sem illik morgolódni. A termelőszövetkezetünk személygépkocsijával hoztak el bennünket, azzal is vesznek haza, nekünk az ujjúnkat sem kell mozdítani. Néha bizony a kényelem miatt már restelkedik is az ember. Dehogy gondoltam, amikor beszorítottak a szövetkezetbe, hogy részem lesz ilyesmiben is. — Beszorították? — Így mondjuk, minek tagadjam, biony, be. Tizenöt holdam volt, nem menim szívesen. Az ember a jövőt nem látatja, makacskodik, néha a saját érdeke Hen. Most meg itt ülünk, mint a grófok, h — legyint Jakab Sándor —, az az jazság, a sajátunkban ülünk. A csupa üveg, csupa fény épület öreg ík között áll, szinte fel sem tűnik a töbi, nemrég épült modern ház között. Még- i a változás jelképének tekinthetjük; 20 zer parasztember ismerte meg itt, amit zelőtt nem ismert, a tevékeny pihenés yugalmát. Üdülő parasztok A vasmunkások és a parasztok üdülője a Nagyerdőben
