Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-01-25 / 2. szám
M*i fHV- BAJ NA II. UŐR „hegyes” kis öregember, s faluja, amelyet őriz. Az újtelep. ;nt: a dombhiti rész [abbi és közelebbi múltjának tárása, a falusi népiélekben mkálkodott erők tüzetes sgálata annak a meghökitő megjegyzésnek a tükréi, amelyet a hegyes öregber elejtett a hűvös napiz ben. L pedagógusok — némi szermes mosollyal ugyan —, de ól beszéltek, hogy a faluban g tíz-tizenöt évvel ezelőtt boszorkánynak tartottak néhány öregasszonyt, közüis leginkább egy bizonyos a nénit, akinek az unokája, >rvosi asszisztens és önkénrégészkutató, maga is szenélyesen gyűjti a - boszory-históriákat, de nem a baás történetek iránt érzett íeleiből, hanem tudomá? ihletből. tgnagyobb sajnálatomra a zorkány unokáid”-val nem rült eszmecserébe bocsátit, mivel éppen az ország ík végében, tartózkodott, í a lilafüredi kastély be: üdülője. Híreket kaptam ban két nevezetes bajnai boszorkány felől. Az egyi- Radanovicsnak hívták, s teller volt a foglalkozása, a k Zsirkai volt, a kastély ísa, aki egyes megállapítászerint elleste, vagy megélte az ördöglovas titkos nányát és természetfeletti hatalmát a négylábú állatok fölött. — Zsirkai vöt a legnagyobb boszorkány — vélte a hegyes öregember. — Mit tudott Zsirkai? — Hatalma volt a lovak felett. „Zsirkai legkedvesebb lovait — így a legenda — egy fiatal kocsis befogta, s ki akart hajtani a fogattal a kastély udvarából. Zsirkai kinézett a kastély ablakából, ahol éppen a grófnak jelentett, s a két ló lába a földbe gyökerezett. Zsirkai lejött a kastélyból, ránézett a kocsisra, aztán a lovai szeme közé fújt, azok engedelmesen visszafordultak az istállóba. Az engedetlen kocsis megnémult és csak hosszú hónapok múlva nyerte vissza a beszélőképességét, amikor Zsirkai megkegyelmezett neki.” — Zsirkai ösztönös paraszti hipnotizőr volt — mondja valaki a pedagógusok táborában. — Sok történet kering a faluban arról, hogy embereket gyógyított meg pillantásának erejével. A falusiak hittek benne, tisztelték és ragaszkodtak hozzá, mert pártjukat fogta a kastéllyal szemben. — Zsirkai tehát jó boszorkány volt? — Jó boszorkány volt. Baráti Géza AZ IQAZQATÓ ÜR » Negyven esztendeig tanított Bajma községben Gáspár Sándor, s talán nincs olyan felnőtt ember a faluban, aki ne tőle tanulta volna a betűvetést, vagy később ne tőle hallotta volna először Arany János, Petőfi Sándor nevét. Aligha lehetne azt a negyven esztendőt nevén nevezni, igazságos teljességében fölidézni az idők sorát, attól a naptól kezdődően, mikor szekér állt meg a tanítóház előtt, megrakva a fiatal iskolamester cókimákjával, mostanáig, mikor egy deres hajú hatalmas öregember féllábon bicegve elibénk jön háza ajtajáig, s derűvel, enyhe fölénnyel tekint ránk, mintha mi is a tanítványai volnánk. Ha valaki elveszti a lábát, de életerejét, jó vidámságát megőrzi, az mindig belső tartást, értelmes sorsot jelez. Így történhet meg az a furcsaság, hogy a nyomorékot nem érezzük nyomoréknál«, a szó értelmét veszti, hiszen az ember teljes egészében áll előttünk — mondhatnánk úgy is — töretlenül. Gáspár Sándor 1960 márciusában nyugdíjba ment, egyik lábát súlyos érszűkület miatt amputálni kellett, azóta aligalig hagyta el a házát, idős feleségével csöndesen él régi bútorok, régi könyvek között, mégsem elzárva a világtól. Sorsuk nyomasztó volna akkor, ha az a negyven esztendő, amit a férfi tanítással töltött, nyomtalanul enyészett volna el. De a magyar falvak szép hagyománya, hogy a jó tanítót az egykori volt tanítványok nem felejtik, felkeresik tanácsért, baráti szóért, s felkeresik akkor is, ha segíteni kell. Valami rejtett és nagyon erős kapcsolat maradt közöttük, ez a kapcsolat néha többet jelent, mint a rokonság. És Gáspár Sándor azok közül az emberek közül való, akiket hivatásuk sajátos lénnyé formált, ő az, aki tekintélyét, tanító-voltát örökösen megőrzi, aki bármivé nőjjünk, valamiképpen mindig fölötünk álló marad. Az „elindítók” fajtájából valók, akik nemcsak írni-olvasni tanítanak, de élni is, és visszatekintve sohasem érezzük ostobaságnak bölcsességüket. Figyeljük csak, hogyan emlékezik a tanítványaira. — A kis Tóth Pityú egyetemi tanár lett, nála élesebb eszű gyerekkel azóta sem találkoztam, a Prohászka Lali főmérnök Tatabányán. Mintha az unokáiról beszélne, megfeledkezve arról, hogy azok már főmérnökök, professzorok. És az a különös, ha látogatóba jön valamelyik, egykori tanítványai közül, megismétlődik ez a varázslat, a professzorról lehámlik professzor volta, elfeledkezik a múló időről, Gáspár Sándor jelenlétében visszatér a gyerekkor, nem is emlékként, hanem majd olyan közelien, mint a valóság. Ez a kapcsolat nem engedi „kiesni a valóságból” a fél lábú öreg tanítót, hiszen a faluban mindenkit ismer, s mindenki ismeri őt és valamennyien tudják, jó olyannak látni magunkat, amilyenek egykor voltunk, jó olyannak látni örömükben és bajunkban is. — A tanítványaim közül nagyon sokan vitték valamire. Nem tekintem az érdememnek, inkább a mostani kor érdeme ez. De jól esik arra gondolnom, hogy voltak olyan idők, mikor ezeket a gyerekeket szinte úgy loptam el hazulról, körömszakadtáig harcoltam értük, hogy tanulhassanak. Ilyen esetben mindig jól jött, ha nem csak az iskolában volt tekintélyem, hanem a faluban is. Kellett, hogy a felnőttek is hallgassanak rám, higgyék, hogy jót akarok. — Miből származik a tekintély? — Ki tudja? Talán abból, hogy az ember nyílt szívvel jár a világban és megbecsüli a többieket. Dús, ősz sörény keretezi a homlokát, kicsit hajlott, előreugró orra van és a nevetés szarkalábaival körülvett szeme. — Szerettem a községet, otthonomnak éreztem az első naptól fogva, és ezt az emberek megérzik, megérzik a szeretetet. — És engem is szerettél, öreg — szólal meg a kicsi, ezüstös asszony —, mert én is éreztem. — Akkor még gyerek voltál te is — mondja a férfi. — Emlékszel, a színdarabokban együtt játszottál a tanítványaimmal. Nézd csak meg a fényképeket, gyerek voltál. Bőrkötésű albumok az asztalon. Félévszázados fényképek. Hajdanvolt színielőadások emlékei. — Az ilyesmivel nagyon meg lehetett fogni az embereket. Nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek is játszottak ezekben a színdarabokban. Nagy eseménynek számított ez faluszerte. — És mostanra maradt-e valami ebből? — Nagyon jó tánccsoportja van a falunak. Mi még valami fészerben játszottunk, most van gyönyörű kultúrházunk. Az igazgatója Kollár Béla, a tanítványom volt. Persze ezzel nem mondok sokat, itt mindenki a tanítványom. Az is, aki esténként a kocsmában verekszik — teszi hozzá elmosolyodva. — Kell, hogy vállaljam a felelősséget ezért is, azért is. Már lassan elfelejtjük, miért is jöttünk tulajdonképpen Gáspárékhoz. A faluban azt mondták, az igazgató úr tud a legtöbbet az itt élő emberekről, Gáspár Sándor mindenről beszélhet, ami volt, ami van. Nincs titok előtte, ő ha kérdezzük, megmondhatja mindenkinek a csúfnevét is, mert itt Bajnán régi szokás, hogy gúnyos csengésű melléknevekkel ajándékozzák meg egymást az emberek. A név életük végéig rajtuk marad, még az unokájuk is viseli. Van olyan, akinek már-már elfelejtették az igazi nevét, mert például Flórián Istvánt ki ismeri Flóriánnak. De ha a Brittyi Pistát keresi valaki, akkor mindjárt tudják, kiről van szó. Az igazgató úr azt is ismeri, hogy ezek a ragadványnevek honnan származnak. Nos, hát tulajdonképpen ezért jöttünk. — Csak nehogy megtudják a faluban, hogy az idegeneknek ilyesmit kifecsegtem — nevet Gáspár Sándor. — Mert a véremet veszik. Pedig talán Pottyan Madari Károlynak is jól esne, ha megtudná, honnan kapta a Pottyan nevet. „Az öreganyja révén ragadt rá, aki unokája iránt érzett nagy szeretetében, ha egy-egy körte leesett a kertben a fáról, mindig így szólt: Pottyan körte Karcsikának. Sajnos ezt a szomszédok is meghallották, és most már az ükunokája is viselheti a Pottyan nevet.” Sültkrumpli Józsa István valamelyik őse nagyon szerette a parázsban sült krumplit, s ez a szokása névként ragadt három nemzedékére. Meszeli Tóth Balázsnak áfemmi köze a meszelőhöz, mindenről a dédanyja tehet, aki húsvét előtt mindig kimeszelte a házat, s közben így oktatta a járókelőket: „Húsvétkor ugyebár az ember a házát meszeli, meszeli.” Meszeli azóta is. Vannak persze ennél jóval drasztikusabb nevek is, mert a bajnai humor néha az illemre sincs tekintettel. Ha itt valakire váratlanul rájön a hascsikarás, azt még a dédunokája sem felejti el. Elég egy modoros kézmozdulat, egy-egy beszédbeli fordulat, s név ragad itt az emberre, kedves, kegyetlen gúnynév, amit az idő nem mos le róla. Felejtsd egyszer otthon a zsebkendődet, máris Taknyos Kovács Péternek hívnak, nőjjön egy kicsit nagyobbra a hátsó feled a kelleténél, már az ükonokád is — legyen bár karcsú, mint a nádszál — viseli azt a nevet, amit te kiérdemeltél. Hiába lettél professzor Tóth István néven, téged azért Bajnán Csefi Pityúnak emlegetnek. — Szeretet van ezekben a ragadványnevekben — meg egy kis kajánság — mondja Gáspár Sándor. — Sok az azonos családnév a faluban, az emberek így tesznek különbséget. — Gáspár igazgató urat nem keresztelték el a bajnaiak? — Nem tudok róla. Nekem nincs ragadványnevem. Talán az állásom túlságosan komoly volt hozzá. Nem hiszem, hogy elneveztek volna ... De a kis ezüstös öregasszony úgy kuncog maga elé, mintha ő többet tudna erről. Lehet, hogy mégis?... Kristóf Attila Gáspár Sándor (Vámos László felvételei) Egy kis bevásárlás az Iskola után. Jobbra lent: Hazafelé
