Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-01-25 / 2. szám
AZ ÖRDÖQLOVAS Ez volt a kastélya, amelynek egyik termében állok Bajnán. A budai Várban, a Szentgyörgy téren állt a palotája, ebben az épületben lett öngyilkos a második világháború idején Teleki Pál. A bajnai kastély és a budai Sándor-palota gazdájának birtoka volt Bajnán, Bián, Torbágyon, Gyarmatpusztán, Sárisápon, Nagyölvenden, Szomoron, híres ménese Gyarmatpusztán és olyan vadaskertje, hogy muflonjai, dámvadjai harangszóra gyülekeztek „ebédelni”. A bajnai kastélyban volt aranyszobája, ezüstszobája, porcelánszobája; a helyiségek száma pontosan ötvenkilenc. A rettegett Metternich kancellár volt az apósa. A bajnai kastély ura a múlt században élt, s azt beszélték, írták róla, hogy lovon járt föl a várlépcsőkön át a budai Sándor-palotába (még az emeletre is), lóhátról biliárdozott, és ha Bécsben járt, a Fehér Hattyú szálló második emeletére, a megszokott szobáiba lóháton „vágtatott fel” a szűk lépcsőházon át. Félelemben, rettegésben tartotta birtokai és háza tája népét, megriasztotta Bécset, és ahogyan a „Századok Legendái”-ban olvasom, „kék frakkja, nanking pantallója, régies cilindere a legkülönbözőbb és mindig veszedelmes helyeken bukkan fel. Ma Pardubitzban vagy Boroszlóban vesz részt egy hajmeresztő toronyversenyben, majd négyesfogaton hajt le Budáról a meredek lépcsőn, kétségbeesett udvari festője kíséretében, most a zajló Dunát úsztatja át...” Kisétálok a kastélyteremből a kastélykapu elé. A klasszicista épület első emelete jó magas, azt írták róla, az első emeleti erkélyről ugratott le paripáival. — Ügy bizony — hallom a kastély elé toborzódó kis gyülekezetből —, erről mind tudnak a tudós Zsirkai István leszármazottai, akik itt élnek a mai Bajnan. — Ki volt ez a Zsirkai István? — Verseket irt, bűbájos volt, boszorkányság hírébe is keveredett. ■'Jr: v-Ä / rxW f w 7 V Az ördflglovas egykor büszke kastélya ... ... és vidéke — De a rendes „civil” foglalkozása mi volt? — ö volt az ördöglovas kocsisa. Tudós Zsirkai lett a neve. Én azonban ennek a Zsirkainak, „tudós Zsirkainak” a boszorkányosságában nem hiszek, kételkedem a „Századok legendái” állításaiban is, és úgy gondolom, hogy mennél messzebb megyünk gróf Sándor Móric, a bajnai „ördöglovas” múlt századbeli korától, annál nagyobbá válnak azok a szakadékok, amelyet az ördöglovas átugratott, annál magasabbra nőnek — a képzeletben — azok a tornyok, amelyeknek tetejére Sándor Móric a. Coquette, vagy a Pyrrhus paripa nyergében ülve „felvágtatott”. Mennek az évek, évtizedek, új századba fordult a világ, ennek a századnak is leéltük már több mint a felét, de a bajnai vizesárok, amely födött az ördöglovas paripáján átsuhant, csak nő, egyre nő. Valamikor tizenöt láb széles volt, a festő képén már huszonegy lábnyi lett, napjainkban meg azt mesélik, megvolt az harminc láb széles is. A kék frakkos, nanking pantallós ördöglovasról elbeszélések, legendák születtek és íródtak, a negyvenes évek idején regény is született róla ,s mennél kövérebb a legenda, annál soványabb lett az a valóság, amelyet a legenda pilleszárnyaival betakart. Az igazság ebben az ördöglovas-ügyben körülbelül annyi, hogy egy dúsgazdag, garázda, félelmetes vagyonnal rendelkező magyar arisztokrata nem tudott mit kezdeni a pénzével, idejével, lázadó vérével — s felcsapott ördöglovasnak. Azt a kutatás már megállapította, hogy bolond volt, embert, állatot nem kímélt, a lovaknak nem barátja, hanem bakója volt. ötven éves korára elméje megzavarodott, s élete végén olyannyira félt a lótól, kocsitól, hogy lóra többé nem ült, kocsiba nem szállt be, mert rémképek riogatták. Bizonyára kiváló lovas lehetett és volt néhány látványos bravúrja. De e bravúrok jó része nem várlépcsőkön, a zajló Duna jegén, szűk tornyokban vagy vizesáxkok mentén született, hanem a festőpalettán, a műterem vásznán, s egy széllel béléit „udvari” piktor képzeletében. Volt egy Prestel János Amadeus nevű híres német festő és rézmetsző a tizennyolcadik században. Ennek az unokája, Prestel Johann Edgehall Gottfried (de nehéz neve volt) afféle kései hajtásként inkább a művészetet majmoló külsőségeket örökölte az őseitől. Ezt az unokát, aki egy év híján Sándor Móriccal egykorú volt, az ördöglovas afféle udvari festőnek szerződtette, és a mindig félénk, riadt, az ura kegyeit kereső embert végigcipelte változatos útjain. Prestel pedig igyekezett. Prestel jó szolga volt. Ha garázda gazdája négylovas fogatán, amelyet maga hajtott, vagy hatos hintáján, az állatok életével, a hintó értékével mit sem törődve, átvágtatott egy kicsiny folyón, abból a képen jégzajlásos Duna lett, a kisebb dombból torony. Ha belovagollt bajnai kastélya előcsarnokába, Prestel már azt látta, hogy felvágtatott az első emeletre is. így született azután a Sándor-album, Prestel rajzainak, festményeinek nevezetes, s ma már ritkaság számba menő gyűjteménye, amely a százados legenda alapjává vált. Ezeken a Prestel-fóle képeken az ördöglovas Gonosz nevű paripáján öt bécsi öl mélységű kőbányába ugrat, hintón viszi át barátait a Duna olvadó jegén, szekerek fölött suhan ót a korabeli Pesten, mintha egyenesen angyalszárnyai volnának, négylovas hintón hajt le a budai Sándor-palotából, a keskeny várlépcsőkön át, a Vízivárosba, általában olyan magasságokban és mélységekben lovagol, amit ember, aki a lóhoz valamelyest ért, nem hihet el. Azután meghalt Prestel, aki a nagy bravúrokat ecsetjével kitalálta, meghalt tébolyultan Sándor Móric, aki ezeket „végrehajtotta”, s egyetlen lánya. Sándor Paula ahhoz a Metternich Rikárd herceghez ment nőül, aki a Habsburgok nagykövete volt Párizsban, a császári udvarnál Ebből a házasságból egyetlen lány született, Clementine, aki — a férfiágon kihalt Sándor-család nevének fenntartása végett — felvette a Mettemich-Sándor nevet, 1945-ig Bajnán élt és a minap halt meg Nyugat-Németországban. Bajnán megmutatták német nyelvű particéduláját, amelyen az állt, hogy „Clementine Princessin von Mettemich-Sándor”, aki 1870-ben született, Corveyban halt meg 1963-ban. Az ördöglovas ivadéka 93 évet élt. Ruffy Péter ítilfaw f KOMÁROM M A 7 É Váratlanul, mint a népmesében, tornyos termetű öregember bukkan fel mellettem. Nem láttam közelíteni, egyszerre mégis ott áll avitt kabátjában, nagy, szikkadt, kéregcsizmában, bárányból fövegben, gyanakvó mókus tekintettel a szemében. Minden hegyes és csúcsos rajta, az egész ember egy gótikus toronyhoz lenne hasonlatos, ha nem volna a beszédének íze, a taglejtése, a cigarettára való rágyújtása, a szemöldöke járása és válaszainak bölcs ravaszkodása olyannyira jellegzetesen magyar, mint maga a táj, amelyben állunk és a tél eleji napon fagyoskodva beszélgetünk. — Megveszik? — int az Öregember kucsmás fejével a kastély felé, evvel a Bajnán oly forróan időszerű kérdéssel vezetve be a társalgást, amelyet azonban egészen más hátsó és e pillanatban még titkolt gondolatok fűtenek. Lemondó válaszomra, miszerint nem vagyok vevő az ördöglovas kastélyára, az öregember arckifejezése megszigorodik, ami egyelőre értelmetlen dolognak tetszik, hiszen az ember azt hinné, Bajnán az a jó hír, ha nem vevői szándékmesen elmagyarázta, hogy ezt bakterkodást miként kell érti ni. 0 nyáron és ősszel esős; ként szolgálja a falu közöss< gét, a többi hónapokban ped a termelőszövetkezet vagyon fölött őrködik az éjjeli órái ban. Miután tisztáztuk a fogla kozását, némi hivalkodással hangjában azt kérdezte, men\ nyire becsüljük az életkorát. — Hatvanöt lehet, bátyám ■ mondtam, a körülöttünk vári kozó gépkocsivezető pedig ha vannyolc—hetvenre becsült ami az öregembert vidám eh gedettséggel töltötte el: — Hetvennyolc múltam... A bizalmat bizalommal v szonozva, elárultam az öregen bernek jövetelünk és ittartó. kodásunk célját, amit elégede ten vett tudomásul, s váratli nul evvel a kérdéssel állott el — A boszorkányokról <i nak-e? — Miféle boszorkányokról? — Hát a bajnai boszorh nyokról. — Eddig senki se mondt hogy voltak. Az öregember begyúrte a sí vege hegyét holmi szertartás. mozdulattal, mintha a szán birkabőrnek ez a gyürködé: kai közelít a magamfajta sült idegen. Az öregember evvel a megszigorodott arccal és szürkén pattogó, éles hangon folytatja: — Hát akkor mi végbül? Mármint mi végből érkeztünk négyen és az autó vezetője Bajnára egy ilyen hideg, tiszta téli napon, mit bámészkodunk a kastély előtt és a kastélyban, miféle titokzatos célok szolgálatában állunk? Ez a „Hát akkor mi végből?" olyan keményen és élesen pattogott elő az öregember cigarettája mellől, mint a régimódi tűzcsiholó szerszámból a kovakő szikrája. Szinte vallatóra fogott az a kérdő mondat, ezért magam is kérdőre fordítottam a szót és megkédeztem a hegyes csúcsokban végződő öregembert, hogy benne kit tisztelhetünk. — Dinnyés József a nevem — mondotta nem minden méltóság nélkül, majd hozzátette: — és én vagyok a bakter. — Vasúti? — kérdeztem tovább, mivel ez a foglalkozási ág manapság már csak vasutas körökben fordul elő, de ott is inkább tréfás meghatározás alakjában, mivel e szolgálati ágnak más, tisztesebben ható hivatalos neve is van. — Községi, — mondta büszkén az öregember, majd türelegyfajta védekezés volna a U hatatlanul körülöttünk repde boszorkányok ellen. — Voltak, vagy nem volti — mondta csöndesen —■, ne kutatom, de a népek beszéli Meg kell vallatni a népeket. Ez a „vallatás” o nap hátr levő részében különös ere ménnyel járt. Nem, persze ne adódott elő semmiféle olyi „vallomás", amely azt bizoni tóttá volna, hogy Bajnán élte vagy élnek boszorkányok, é pen ellenkezőleg. Az ördögi vas emberi ésszel néha felfo hatatlan és megmagyarázhat< lan alakjának és eszeveszi cselekedeteinek az árnyékáb élő nép ördögi befolyást szín tolt gróf Sándor Móricz kör már akkor, amikor az opere szerző még nem találta ki ördöglovas meghatározást. Mi sem természetesei minthogy az ördögi tulajdon, gokkal rendelkező gróf kör alsóbbrendű ördögi hatalo mai felruházott alvilági szert lyiségek bukkantak fel. Ezel helybeli boszorkányok terel lyes legendakört alkottak, t teik megörökítésére nem < újságcikk, de egy jókora tan mány lenne alkalmas. Ami mégis rászánom ezt a cikke bajnai boszorkányokra, az n egyéb, mint hivatásom par csának teljesítése. Egy falu
