Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-11-29 / 24. szám
VÁROSNEGYED •* SIETI UTCA Van egy kor Magyarországon, amely a példátlan pusztulások után új országot épít, lerombolja a nyomor tanyákat és emberhez méltó otthonhoz juttatja a volt szegénységet. Ezt jelképezi az utca másik oldala. S hogy a mi küzdelmes korunk még nem a szocializmus győzelmének a kora, a mi korunk csak átmenet a mélységből a magasságba, azt jelképezi a Pöttyös utca mindkét oldala. 5fj Mi történt itt? Leromboltuk a régi rend hagyatékát, Budapest nyomornegyedét, a Mária-Valéria Habsburg főhercegnőről elnevezett barakktábort, a hírhedt Valériát, de nem romboltunk le minden szükséglakást és nem tüntettük el a teljes negyedet. Annyit építettünk, amennyit tudtunk és amennyit az anyagi eszközök akkor megengedtek. A Valéria denevértanyáinak kilencven százaléka eltűnt, de megmaradt a Mária-Valéria újtelep, az Üllői úti városi kislakástelep, s negyvennyolc nyomasztó, földhözragadt épületében ötszáz lakás. Ezekben a lakásokban haloványan, már csak pislákolva, egy nem teljesen elsüllyedt régi világ mécsese ég. Itt még a szoba-konyhás lakást két család is lakja, itt még van mosókonyha, amelyben több, gyermekes házaspár él. Ha az Üllői út felől a Pöttyös utca menetirány szerinti bal oldalán járok, ezt az olaszos külvárosi tájat látom: fafalú házak sora, mosókonyha híján a madzagokon lógó száradó fehérnemű. Földszintes lakásvonulatok, a házak számozva vannak, s külön a lakások is. -De nem utcanév, hanem blokkok szerint. Ha a Pöttyös utca másik oldalán sétálok, a József Attila lakótelepen járok: világos színek, toronyépületek, távfűtés, korszerű iskolák, művelődési ház, modern üzletek, parkoló gépkocsik sora, a háztetőkön televíziós antennaerdő. Ezért írtam, hogy ez a legfurcsább pesti utca; egyszerre szép és rút, egyszerre bájos és komor, egyszerre az ég felé szökkenő és földberoskadt. A Pöttyös utca tanterem: két kor és két világ tanítható benne. * Sétálgatok Máté nénivel ebben a különös Pöttyös utcában. A piacról, bevásárlásból jött. Alacsony termetű, cúgos cipőt visel, fejét fekete kendő borítja és dédmama. Máté Józsefné a megmaradt valériás „házak" egyikében, szoba-konyhás lakásban, együtt él a férjével, lányával, lánya urával és dédunokájával. — Ha egy szeget a falba akarok verni, leesik — mondja. — A falak fából épültek, s a fadarabok közt mintha megszáradt fű volna. Minden egy-szoba konyhás lakásban két, vagy három család lakik. S ha az idő engedi, ha ünnepnap van, kiülnek a Rubicon túlsó partján a barakklakások elé és ... — Nézzük a József Attila telepet. — S jniről beszélgetnek? Mire gondolnak közben? — Ki mire. En például arra, hogy mi mikor kerülünk sorra. Mikor kapjuk meg az új lakást. S ezekbe a szavakba, szomjas tekintetekbe, ebbe a vasárnap délelőtti „nézés”-be, ebbe a várakozásba, s a Pöttyös utca két oldalába kissé bele van temetve a történelem. S egy kor átmenete. — Egyszer mindenki átjut a Rubicon túlsó oldalára. — Mit tetszett mondanii? — Máté néni furcsállva néz. — Semmit, Máté néni, semmit. — Mintha szólni hallottam volna... — teszi azután hozzá. * Átsétálok az utca másik oldalára, a József Attila lakótelepre. Mindenkit át kell hozni a Rubicon innenső oldalára. A költő sorát kérem kölcsön: „ez a mi munkánk; és nem is kevés.” A Dunáról írta, de a Rutíicont is érteni lehet alatta. Ruffy Péter (Vámos László íelvételei) József Attila lakónegyed HÉTKÖZNAP DÉLELŐTT Abban az időben, amikor a Mária Valéria telep fölött megkondultak a bontócsákányok, az út másik oldalán pedig önteni kezdték az első háztömbök vasbeton fundamentumát, minden tollforgatő ember becsületbeli kötelességének érezte, hogy ellátogasson a város peremére, papírra vesse tűnődő gondolatait arról az évtizedes nyomorúságról, amely már nem is testileg fájt a valériások-Agi és a többiek nak, de a véget nem érő megaláztatás örökké nedvező s gyógyíthatatlannak tűnő lelki sebeket okozott. Ezek az írások mindig kétarcúak voltak, a nyomor sűrű és ragacsos ábrázolásával szemben fölvillantották a majdan József Attila nevét hordozó lakótelep tündöklő világvárosi ábrázatát. Ezek az új lakótelepről írott vallomások mindig egyfajta ünnepélyes hangon íródtak, a tollíorgató emberek nem tudták s — nyilván — nem is akarták titkolni megindultságukat, tollúkat magával ragadta az építés lelkesítő látványossága, az új születése valami korhadt ódonság romjain. Ahogy a régi Valéria elenyészett, csak mutatóban maradt meg nyomasztó, poloskás zűrzavarából néhány ház, a közelmúlt emberi nyomorúságának ez a sajátos skanzenje —, úgy emelkedett az ünnepies hang a József Attila telepről szóló írásokban. A tollforgató emberek megállapodtak bizonyos szárnyaló jelzők és ragyogó képek használatában. Sokáig úgy tűnt, a József Attila telepen mindig vasárnap van, az új lakótelep lakói mindig ünneplőben járnak és a leveses fazekakban szerdán és pénteken is kövér tyúkok puhulnak. A telepet hosszú évekig a legsivárabb novemberi ködben is úgy ábrázolták, mintha május lenne és a tágas tereken örök majálist ünnepelne a lakosság. Ezen az őszutó szürkeségébe s a magas ködoszlopokon néha áttörő halovány napsütésbe burkolt napon a hétköznapi krónikáknak apró elemeit iparkodtam összegyűjteni s a huszonötödik év ünnepélyességét a hétköznapiság hátterében megmutatni, mert úgy vélem, 1969 végén, amikor Budapest külső területein — a mai város peremén — tucatnyi óriási lakótelep toronyházai hordozzák az ég boltozatát, már a József Attila telep is megérett arra, hogy életét a józan szemlélődés jegyében ábrázoljuk. A telep a déli órákban meglehetősen kihaltnak tetszik. A házfelügyelők gyanakodva kandikálnak az ismeretlen látogató után, aki találomra becsönget néhány lakásba és amikor a csöngetésre senki sem jelentkezik, a látogató új csengőre helyezi az ujját. Az ilyesmi gyanús, mert a telepen — mint minden sűrű városi településen — megfordulnak olyanok is, akik nem tisztességes szándékkal nyomogatják a csengőket, hanem azt akarják kitudakolni, hol nem tartózkodik senki a lakásban. A látogató tehát előbb-utóbb feladja a tájékozódásnak ezt a módszerét s miután egy zárkózott házfelügyelő hajlandó felsorolni a háztömb lakóinak foglalkozását, az utcák és terek szövevényében iparkodik írásának anyagát összegyűjteni. A házfelügyelő szűkszavú felsorolása egyébként majdnem semmitmondó, nem tartalmaz rendkívüli adatokat a lakók foglalkozása, családi állapota és anyagi viszonyai felől. Miniszteri előadótól szövőmunkásig, pedagógustól újságíróig, névtelen kereskedelmi alkalmazottól széles körökben ismert tervezőmérnökig minden foglalkozás, korosztály megtalálható, amely a város lakónegyedeiben általában ott szerepel a lakások névtábláin. Az Utca, mint említettem, meglehetősen néptelen, a lakosság nagyobbik fele dolgozik, otthon legfeljebb az öregek ülnek. A gyerekek iskolában, óvodában, napközi otthonban és bölcsődében, mégis a játszótereken mutatkozik némi elevenség, mert a környék iskolái sem mentesek a helyszűke gondjaitól, az oktatás több műszakban folyik, az általános iskola alsóbb osztályaiból pedig már hazaengedték a gyerekeket. Maradnak tehát az elvétve feltünedező, bevásároló és a gyerekeket őrző nagymamák és nagypapák, valamint a telep legifjabb korosztálya. Mivel a telep határán R. P. barátom éppen egy idősebb nénit kísérget — szaporán kérdezgetve —, én a játszóteret közelítem meg, ahol egy kis csoport, nyilván egykorú és összeszokott gyerek élvezi a szabad délelőtt csiklandós tétlenségét. Három kislány és egyetlen fiúcska használja most a játéktér egyszerű, de számukra végtelenül szórakoztató szerkezeteit. Mind a négyen kifogástalanul, melegen öltözöttek, jól tápláltak, egészségesek és vidámak. A’ látogató közeledésére nem sok ügyet vetnek s nehéz eldönteni, hogy ebben a fölényes tartózkodásban milyen szerepet játszik a szülők intelme s milyet a gyerekeknek az a lázas nemtörődömsége, amely játék — számukra a legfontosabb emberi tevékenység — közben elfogja őket. Aki leghamarabb leküzdi közömbös érdektelenségét az idegen látogatóval szemben, az Ági — hat éves múlt az ifjú hölgy —, s aki megpillantva a fotóriporter gépét, önkéntelen ősi hiúsággal megigazítja kötött sapkája alól kicsüngő rakoncátlan fürjeit, majd pózba áll s ezt a többiek is gyorsan utánozzák. A fénykép tehát elkészül s a gyerekek tovább játszanának. — Beszélgessünk, gyerekek — indítványozza a látogató, mire Ági és barátai méltatlankodva néznek vissza. — Minek?... Már lefényképeztek minket. — Gyakran fényképeznek benneteket ? — Ojjé ... A kisfiú, aki nevét gondosan titkolja, annyit elárul, hogy a nyáron filmezték is őket, de a filmet — őszinte sajnálatára — sem a moziban, sem a televízióban nem vetítették. A legszőkébb kislány csúfondárosan rászól a kisfiúra : — Mert külföldiek filmeztek, te buta, nem tudod? Abban a szerencsés helyzetben vagyok tehát, hogy a József Attila lakótelep legifjabb lakói közül már nemzetközileg is jól ismert palántákkal állok szemben, akik cseppet sem zavartatva magukat, fel és lemásznak a mászóállványon, a csúszkát azonban nem veszik igénybe, ki tudja, miért? Ági mégis barátságosabb természetűnek tetszik, mert annyit elárul, hogy édesapja ruhagyári dolgozó — ezt így közli velem, szabatos megfogalmazásban —, anyukája nem dolgozik, de most nincs otthon. — Hol van? — Orvoshoz ment, mert kisbabát várunk. Később, közvetlensége felenged s elárulja pajtásai nevét és pajtása szüleinek foglalkozását, amazok azonban húzódoznak a személyes vallomástól. Az a gyanúm, hogy unják a kérdezősködést. Az úton csörömpölve zúg a délelőtti forgalom s azon túl ismét háztömbök, még távolabb új és régi gyárak s egészen messze, a beépítetlen telkek, a minden világváros körül elterülő préri. Azt szeretném tudni, hogy ennek a csillogó szemű, rendkívül értelmes és barátságosan közlékeny kislánynak meddig terjednek a földrajzi ismeretei ? — Arra nagyon messze — mondom Áginak —, ahol a kémények füstölnek és még azon is túl, mi van? — A szerviz — mondja Ági egyszerűen. — Miféle szerviz? — Autószerviz... A Jóska papájának van egy kis Trabantja és odajár javíttatni. Egyszer engem is elvittek. A Trabant népszerű kisautó Magyarországon s a gyerekek mohón, váratlanul kicsurranó szavaiból kitűnik, hogy az autó rendkívüli vonzerővel bír számukra. Egymással vetélkedve sorolják fel, hogy melyik barátjuk és barátnőjük szüleinek van már kocsija, a jelenlevők közül a szófukar Marianról közük, hogy tavaszra nekik is lesz. — Az autó klassz dolog — mondja váratlanul a kisfiú. — És a lakás?... Az, hogy ilyen szép lakásban laktok ezen a szép helyen? Ági, ajkát biggyesztve: — Az embernek van lakása ... De az autót venni kell... . E meghökkentő bölcsességgel Ági és barátai életszemlélete be is teljesedik. A Mária Valéria telepről egyébként álmukban sem hallottak. Baróti Géza 13
