Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-25 / 2. szám

4 USTQ

Az ember gyakran úgy van a szülőföldjével, mint a nagy impresszionista festők képeivel: ha túlságosan közelről nézi, nem is látja igazán. Nemcsak azért szeretek utazni, mert idegen tájakat, másfajta embereket, művészeti gyönyörűségeket ismerek meg, hanem mert onnan távolról jobban látom az itthoni dolgokat. Olykor az embernek messzire sem kell mennie, elég felülnie a Budapest— Bécs expresszre. A múltkoriban is végigcserkésztem a fülkéket, nem találok-e ismerősre. Az egyik első osztályú piros pamlagon egymagában ült egy szép, nem fiatal asszony. Arcának csak a felét láttam, a többit beletemette egy francia művészeti folyóiratba. Kijelentem — hiszen ezt a tollrajzot a feleségem is olvassa —, hogy a folyóiraton volt egy Marini-szobor, ennek a kedvéért álltam meg és néztem az illendőség határán kissé túllépve a szépasszonyt, illetve folyóiratát. Észrevehette, mert hirtelen lecsapta a lappt, mint egy legyezőt. A mozdulat volt ismerős, az arc alig.

„Bocsásson meg” — léptem a fülkébe —, „nem Magdolna a keresztneve?”

Még nem válaszolt, de már biztosan tudtam, hogy ő az: így senki más ember lánya nem tudta és nem tudja felhúzni a szemöldökét. „Az voltam” — felelte. — „Most Magdalena vagyok. Magát egyébként már a pályaudvaron megismertem. Üljön már le, ne álljon itt, mint a fatuskó.”

Leültem és nem találtam megfelelő szót. „Hallgassunk egy kicsit, jó?” — kérdezte. Hallgattunk. Láttam Magdolnát süldő lány korában, a Duna menti kis városban. Vakációra mentem le, érettségiző diák. Rokonaim mutattak egy kislányt vasárnap a Kis-Duna partján, a gyerekkorzón, távol a miénktől, mert mi már a felnőttek között sétifikáltunk. „Nézd meg. Ilyen szép gyerek nincs több Európában. És hogy rajzol!” Magdolna tizenkét éves lehetett akkoriban, legfeljebb tizenhárom. Még gyermek volt, de már nem engedte magát Magdizni. Eljött rokonaimhoz. Kérték, hogy rajzoljon le. „Rendelésre nem tudok" — mondta.

Néhány nyáron át megfigyelhettem, hogyan szökken szárba egy emberi virág. Magdolna szépsége szinte ijesztő volt: az emberek először meghökkentek, amikor arcába pillantottak. Nemcsak rafaeli szabályossága vonzott, de leonardói rejtelmessége és áthatolhatatlansága is. Mindig rengeteg fiú legyeskedett körülötte, soha nem állt egyikkel sem szóba. A kisvárosban mindenkiről tudtak mindent. Magdolnáról is, de ez a mind semmi sem volt a kisvárosi nyelveknek és füleknek.

Hosszú évek múlva, nagyon felnőtten, kaptam tőle egy levelet. Férjhez megy, nem lennék-e a házassági tanúja. Meg is mondta miért: sohasem próbáltam udvarolni neki. Akkorra már olvastam, itt-ott a nevét. A művészeti kritikusok kezdték szómon tartani, de mindig hozzátették: az a tüneményes szépség. Voltaképpen erről akart velem beszélni. „Nem a képeimet nézik, hanem engem” — panaszolta. „Legszívesebben átvágatnám az arcizmomat, mint Victor Hugo nevető emberének.” Vigasztaltam, de kevés sikerrel. Magdolna a természetnek, mint művésznek olyan alkotása volt, amellyel ő maga művészként nem tudott versengeni.

Évente egyszer-kétszer találkoztam velük. Nevet szerzett, de nem volt elégedett. Személye elnyomta müveit, ö maga is egyelőre nagyobbat alkotott emberformálásban, mint festményben. Férje kezdő, önmagát kereső mérnök volt. Magdolna rávette, hogy specializálja magát. Néhány év alatt öntözési szakértő lett, valóságos megszállottja mesterségének. A felszabadulás után végre megnyílt előtte az ég: öntözhetett, csatornát építhetett. Leköltöztek egy kisvárosba, amelyet nevezzünk egyszerűség kedvéért Háromházának. Nem is volt benne sokkal több, három háznál. Magdolna lelkesedett; milyen nagyszerűeket fog ö itt majd festeni. Láttam is néhány szép alföldi tájképét egy kiállításon, sőt egyszer írtam is róla. Azt hittem, egyenesben vannak. Egy napon levél érkezett Háromházáról. Nem mennék-e le vasárnap, úgyis mint egykori házassági tanú. Lementem, körülnéztem, rosszkedvű lettem. Sár, por, sivárság. Az öntözőmüvek csak i terveknél tartottak. Magdolna férjével — az Istennek sem akart a vonatban iszembe jutni a neve — újra meg újra ítterveztették. Azért kérettek, mert Magdolnának elege volt Háromházából, i faluból, a magányosságból. Vissza akart töltözni Pestre, de legalábbis be Debrecenbe. A férj már nem tudta máshol el:épzelni az életét. Igyekeztem rábírni dagdolnát a maradásra, de magamban gázát adtam neki: itt elkallódik, nem a zépsége, hanem a tehetsége, besavanyoik emberihlető ereje.

Abban állapodtak meg, s ehhez kellett

a régi barát ér a házassági tanú jelenléte, hogy Magaolna egy esztendőre felköltözik Pestre Kapott egy fél műtermet, fest, fest, fest, azután majd meglátjuk. Azt hittem, gyakran fogom látni, de hónapokig azt sem tudtam, él-e, hal-e. Egyszer aztán érkezett egy lap Bécsböl. Csr.k üdvözlet volt rajta. Megkerestem a közös barátokat. Ok már tudták, hogy Magdolna kinn akar maradni. Megharagudtam rá, igyekeztem még az emlékét is elfojtani magamban. A férj kissé engem is okolt, furcsa, kusza, komplexumos levelében: miért nem őt segítettem a különválásnál. Attól tartok, igaza volt. Később hallottam, hogy Magdolna a Német Szövetségi Köztársaságba került, sokat küszködött, de most már jól megy neki. Férjhez ment, elvált. Első férje (az ördögbe is, hogy hívják) szintén megnősült, de úgy emlékeztem, nemrég mondták, hogy ez a házassága sem sikerült. A nagy öntözőmű viszont ontja a vizet és a férfi boldog.

Azt hiszem, Magdolna is ezt gondolta végig néhány perces hallgatásunk közben. Hogyan történhetett, hogy nem ismertem me ff első látásra: ezt olvastam le az arcáról. Amikor elment, szőke volt, most lilásan ősz. Amikor elment, asszonyoson telt volt, most túlságosan, fagyasztotton karcsú. Amikor elment, nyugtalan, igéző és izgató zöld fény csapott ki a szeméből, most higgadt volt a szeme, felmérte az embert, és mintha meg is barnult volttá.

„Megöregedtem?” — kérdezte.

Támadással feleltem: „Miért nem telefonált, ha itthon volt?”

„Senkivel sem akartam találkozni” — felelte. Nem kérdeztem, hogy akkor miért jött haza látogatóba, mert vártam, amíg elmondja. Bécsig volt idő, még csak Tatabányánál jártunk. Magdolna hazajött annyi év után, mert várta itthon egy sír: az édesanyjáé. Akkor halt meg, amikor az ilyen hazalátogatás Magdolna számára elkepüelhetetlen volt. Csak ezért jött? Igyekezett önmagával és félelmével is elhitetni, hogy csak azért, meg a sok kéretlen lebeszélővei a nyugat-németországi egyetemi városban, ahol él, nevet szerzett, barátai is vannak, kiállításai. „És már nem a szépségemről írnak, hanem a képeimről...”

Hazaérkezett este, hajnalban leutazott abba a Duna menti kisvárosba, jól kisírta magát, megkönnyebbült és körülnézett. Alig ismert rá a Damjanich utcára, ahol annak idején a korzó hömpölygőit. Nem találta a Fekete Bárány utcát, amelynek végében valaha úszkáló libákat festegetett, mert a kis tó eltűnt, a libák is, és gyermekjátszótér épült a helyére. Mindenki utána fordult az utcán, de senki sem ismerte fel. Bement a régi házba, gyerkőcök ugrálták körül. Egy fiatal mama megkérdezte: „Kit tetszik keresni?” Magdolna morgott valamit, újra kiment a temetőbe, elpanaszolta édesanyjának, hogy nincs gyereke és az rettenetes, azután felült az éjszakai vonatra és elzötyögtette magát Háromházára.

„Mikor járt maga Háromházán?” — kérdezte Magdolna, de nem is várta a választ, látta az orromról, hogy akkor, amikor ők kérettek le.

„Miért mentem le?” — kérdezte Magdolna inkább önmagától, mint tőlem. „Nem tudom. A múltamat kerestem, mint minden külföldre szakadt magyar, ha hazajön. Nem akartam Károllyal találkozni — tehát így hívják a volt férjet —, csak körülnézni. Talán festeni is egy kis alföldi eget, földet, felhőt. Este vissza akartam utazni Pestre."

„Csak akart?”— segítettem neki, mert láttam, hogy nehezen folytatja.

„Egy hétig maradtam lenn. A por helyett aszfalt fogadott. A sár helyett köves út. Még be sem értem a városka közelébe, már jött elém Károly, Skodán. Az állomásfőnök felesége felismert és betelefonált neki. Károly kezet csókolt, mert azt mondták, olyan lettem, mint egy dáma. Hozzájuk jöttem? — kérdezte. Nem tudtam, kire gondol ezzel a többes számmal. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam. De hazáig elmondta, hogy megnősült, elvált, a többes szám a húgát, Pirít és nagy gyerekeit jelenti, emlékszem-e a férje elesett 44-ben. Azt hittem, a városházára visz, amikor megálltunk a háza előtt. Az ebédlőben elsírtam magam: autó, telefon, televízió, hűtőszekrény, villa! Egy hétig festettem alföldi eget, földet, felhőt, de főképpen embert. Tudta ezt maga Háromházáról?” — kérdezte Magdolna.

„Nem tudtam" — feleltem — „Túlságosan közelről néztem a képet.”

Mosollyal dicsért meg a szakmájabeli hasonlatért, aztán hallgatott.

„És” — kérdeztem újra.

„Semmi és” — felelte. — „Az ember nem kezdi olyan egyszerűen újra az életét, főképpen, ha egyszer már újrakezdte. De jövőre lesz egy kiállítás itthon a képeimből. Találja ki, hol?”

Barcsay Jenő mester nagy faliképéi előtt

Szentendre. Városka Pesttől egy ugrásnyira, dombok és a Duna ölelésében. A dombokra felfutó girbe-gurba utcákon tamszonként Pestről kiruccant szerelmespárok andalognak, az elárvult görögkeleti templom mélyén tompa fényű kincsek, a valaha török elöl menekült, jórészt elmagyarosodott lakosság egyhátművészeti értékei. Kis barokk házak keretezik az apró főteret, és fent a dombokon és lent a Duna-partján festők hajolnak képeik fölé. Mert Szentendre — soha ihletőbb tájai — a művészek városkája is. Még Réti István hozta ide 1926-ban fiataljait, és azóta Szentendre neve fogalommá vált a inagyar művészet világában. Ma is alkotnak itt legjobbjaink közül sokan. Néhányukat mutatja be Selmeczi Tóth János képriportja.

Balra: Czóbel Béla, a magyar festészet nagy öregje

Miháltz Pál festőművész

Szántó Piroska

(Selmeczi felv.)

ÖTVEN ÉVE TÖRTÉNT

1919. JANUAR 28-AN HALT MEQ ADY ENDRE

1919 januárjának utolsó napjaira az izgatott, feszült hangulat jellemző. A hónap közepén a kormányválság megoldása még függőben van. Amerika politikai és katonai bizottsága Budapestre érkezett, a Dunapalota szállóban irodát rendeztek be számára. A lapokban új nevek, új fogalmak jelennek meg a belpolitikai hírek között: „Letartóztatták a bolseviki agitátort, Szamuely Tibort, aki Nyíregyházán bolseviki propagandát fejtett ki.” — Előző heti kudarca után „ismét szétverték az Ébredő Magyarok gyűlését” a szociáldemokrata és kommunista munkások, szervezett akciójuk során. A nemzetközi helyzetet a „Vajúdó Európa” című cikk elemzi.

Január 28-án azonban szinte egyöntetűen nagy nemzeti gyászként emlékeznek meg a közös veszteségről: Ady Endre meghalt. Szinte minden lap a magyar forradalmiság, az újért folyó harc költőjeként méltatja. Ma. a könyvtárra menő Ady-irodalom ismeretében érdekes eltűnődni azon, hogyan írtak róla halála pillanatában.

A Népszava vastag gyászkeretben közli nevét, és a veszteség tudatában fájdalmas pátosszal méltatja: „ .. most, hogy megárvul a toll, amely annyi lázadó, hetyke költeménnyel tüzelt harcra bennünket, csak most látjuk igazán, mije volt Ady Endre a magyar költészetnek .. Valamikor szemforgató borzongással említették még a nevét is — ma fogalom Ady Endre neve.... az ellenfelek, a gyűlölködők, az ostobák lekicsinylő megvetésén ... fanatikus erővel gázolt át a költő, akiből az új Magyarország érzelmei és indulatai szóltak ..."

Az Est első oldalon, vezető cikkben méltatja: „Fáradt szíve megállóit, csodálatos fényű szemei örökre lecsukódtak ... Az élete .. . fájdalmas, gyötrelmes magyar művészsors. Először kinevették, azután harcoltak ellene, a hivatalos magyar irodalom talán még ma sem érzi egész jelentőségét. De a fiatalság már az övé volt, a mai nemzedék tőle tanult, benne gyönyörködött... A jövő pedig legnagyobb költőink díszes sorában fogja kijelölni helyét...”

A Magyar Hírlap szinte folytatja a gondolatsort: „Ady Endréről az irodalomtörténet fogja megállapítani, hogy mit jelentett ő a magyar irodalomnak ... Mi kortársai vagyunk, mi láttuk azokat a csatákat, amelyek egy-egy verse körül felviharzottak ... Mégis: annyi már ma is megállapítható, hogy

az új magyar költői nemzedék legnagyobbja volt,

... aki olyan friss levegőt és új világfelfogást hozott a vajúdó magyar költészetbe, amint Petőfi óta senki sem hozott...”

Mint ismeretes, a kormány a nemzet halottjának tekintette, a hivatalos gyászjelentést a Vörösmarty Akadémia adta ki, amely a temetést is rendezte. A búcsúbeszédeket a legjelentősebb személyiségek mondták: A kormány nevében a közoktatásügyi miniszter, Kunfi Zsigmond, a Vörösmarty Akadémia nevében Móricz Zsigmond, a Nyugat folyóirat részéről Babits Mihály. Beszédet mondott Biró Lajos, Jászi Oszkár, Pikier Gyula. Testületileg jelent meg az Alkotó Művészek és Tudományos Kutatók Szövetsége, valamint a régi Galilei-kör volt tagjai. A fővárosi tanács ülésén kegyelettel adózott Ady emlékének.

Január 30-án, a temetés napján délelőtt két órán át a közönség a ravatalhoz vonulhatott, hogy búcsút vegyen nagy halottjától. A tankerületi főigazgatóság valamennyi állami középiskolának tanítási szünetet rendelt, hogy a felsőbb osztályosok tanáraik vezetésével részt vehessenek a temetésen. A községi iskolák részére azonban nem történt intézkedés. Több iskola ifjúsága ezt kegyeletsértésnek tekintette és testületileg kérte az igazgatókat szünet elrendelésére. A legtöbb igazgató enélkül is elrendelte a tanítási szünetet.

Két középiskolában azonban (az Izabella utcai és a Kertész utcai felső kereskedelmi iskolában) megtagadták a kérést, sőt lezáratták a kaput. A tanulók egy nagyobb csoportja mégis kijutott, s Az Est szerkesztőségénél küldöttség útján felszólalt az indokolatlan tilalom ellen. A lap kérdésére az illetékes tanácsnok kijelentette, hogy a minisztertanács nem rendelt el szünetet. A két iskola növendékei úgy határoztak, hogy nem mennek vissza az iskolába, hanem testületileg vesznek részt Ady Endre temetésén.

Apró epizód ez a nagy események sorában, apró lázadás a nagy gyász napjaiban. Visszatekintve azonban jelképesnek tűnik: emberi élete megszűnt, költői léte azonban tovább élt az általa annyira szeretett ifjú szívekben.

M. Kállai Magda

11